– Az elmúlt két év két pályázata után – Életút pályázat és Hogyan őriztük meg… – itt az újabb kiírás. A korábbi két felhívásra összesen 3500 pályamű érkezett, két kötetet is kiadtak. Milyen tanulságokkal szolgáltak a korábbi kiírások?
– Az egyik legfontosabb tanulság a hatvan év fölötti generációkban meglévő óriási közlésvágy. Ezért is született az a döntés, hogy érdemes folytatni az idősebb generációk megszólítását. Ez évben július 4-én éjfélig lehet eljuttatni az írásokat az eletut@ncsszi.hu e-mail címre. Nem csupán azok írásait várjuk, akik még nem indultak, hanem új munkákkal azok is pályázhatnak, akik részt vettek a korábbi pályázatokon. A folytatás mellett szólt az írások színvonala is, és a kötetek megjelentetése is ebből adódott. A rangos bírálók óriási munkát végeztek, miként a kötet szerkesztői is a jobbnál jobb írások kiválasztásakor. Nem véletlen, hogy dokumentumfilmesek és kutatók érdeklődtek már az anyag iránt, hiszen ilyen méretű, úgynevezett oral history gyűjtemény még nem állt össze korábban. A tanulságok között említhető az is, hogy a második világháború, az 1956-os forradalom hangsúlyosan jelenik meg az írásokban. Egyrészt adódhat ez abból, hogy a szerzők akkor voltak fiatalok, de abból is, hogy a 1990-ig nem volt „szerencsés” megszólalni ezekben a kérdésekben Magyarországon, így elemi erővel törtek elő az emlékek.  

– Mi volt és honnan fakad a cél?
– Az Európai Unió 2012-ben meghirdette a „tevékeny időskor és nemzedékek közötti szolidaritás” évét, amelynek fő célja az idősebb generációk felé irányítani a tagállami társadalmak figyelmét. A korábbi gyakorlattal szakítva azonban nem biztosított uniós forrásokat. Az év tervezésekor arra gondoltunk, hogy az idősebb generációk által hordozott tapasztalatokra, értékekre leginkább az érintettek tudják felhívni a figyelmet, így fogalmazódott meg a pályázatok terve. A két pályázatnak azonban egy kissé eltérő fókusza volt. Az Életút pályázat a hatvan év fölöttiek számukra fontos életeseményére, korszakára kérdezett rá, míg a „Hogyan őriztük meg…” pályázat azok írásait várta, akik legalább 40 éve házasságban élnek. Azt hiszem, hogy egyik esetben sem szükséges külön magyarázni a célt, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy mindkét pályázat egy hiátust szeretett volna pótolni, illetve az eredmények ismeretében pótolt is. Nem csupán a 60 év fölötti generációk nem beszéltek ezekről az időszakokról, de éppen ezért a fiatalabb nemzedékek sem ismerhették azt meg. A házasság intézménye kapcsán szintén fontosnak tartjuk, hogy legyen példa az újabb generációk előtt.

– Kiknek szánták a köteteket? Logikusnak tűnik, hogy elsősorban a fiatalabb generációk felé kellene fordulni, az idősebbek által felhalmozott tapasztatok ott hasznosulhatnak igazán.
– A kötetek valóban több célt is szolgálnak. Egyrészt az idősebb generációknak, hiszen a „kibeszéletlenség” miatt számukra is fontos, hogy megismerjék, a másik nemzedéktársuk miként élte meg azokat az éveket, évtizedeket. Másrészt, ahogy Ön is rámutatott, a fiataloknak szántuk a köteteket, a tapasztalatok átadása, még pontosabban a tapasztalatok élvezhető formában történő átadásának lehetősége miatt. Ugyanakkor a tágabb értelemben vett utókor számára is fontos kortörténeti dokumentumnak gondoljuk a köteteket.  

– Felvetődik a kérdés: képesek „megfogni” azokat a fiatalokat, akiket mintha önmagukon kívül kevés más dolog érdekelne?
– A fiatalokat minden korszakban elsősorban önmaga érdekli. Így voltunk ezzel mi is és szüleink generációja is. Ezek az írások épp ebben segítenek, az önismeret kiszélesítésében, a tapasztalatszerzésben. Ki kell mondanom, hogy ezek az írások érdekesek, sőt magával ragadóak minden korosztály számára, épp ezért okkal bízhatunk abban, hogy az a fiatal, aki kezébe veszi őket, nem is fogja letenni. Ez a mi feladatunk. Ehhez szükségesek az olyan írások, interjúk, mint ez is, hiszen a média segítségével tudjuk csak felhívni a fiatalok figyelmét a kötetekre. Önökön is sok múlik tehát…   

– Mit gondolnak, a generációk közötti szolidaritás még valóban létező folyamat?
– Ezek a pályázatok épp azt mutatták meg, hogy igenis létezik. Gyermek vagy unoka írta, amit a nagyszülő diktált, és arra is volt példa, hogy az unoka interjú formában küldte be a pályázatot. Minden nemzedék tud valamit, amire a másik kíváncsi lehet vagy hasznosíthat és így együttesen pluszértékekkel gazdagítják egymást. Az európai év során számtalan példát láttunk arra, hogy a nemzedékek odafigyelnek egymásra. Példaként említhetem, hogy több iskola diákjai az idősek világnapja alkalmából saját maguk által készített rajzokkal ajándékozták meg az időseket.

– Miért volt szükség az Életünk című pályázatra?
– Ahogy korábban már említettem, a nagy érdeklődés és a magas színvonal miatt. Úgy gondoljuk, hogy sokan voltak, akik a tavalyi évben valamilyen okból nem adták be pályázatukat, és minden bizonnyal olyanok is vannak, akiknek több megírásra váró történetük van. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ezeknek a tapasztalatoknak az összegyűjtésére, ezeknek az írásoknak a megszületésére csak véges idő áll rendelkezésre – sajnos egyikünk sem lesz fiatalabb –, így minden alkalmat meg kell ragadnunk.  Ez a pályázat az előzőekhez hasonlóan egy nemzedéki kalendáriummá áll össze, ami mindenből a lényegeset tartalmazza. Egy ilyen kalendáriumhoz a lehető legtöbb pályázóra szükség van.

– Mit remélnek, az ezeken a pályázatokon megismert történetek, életutak, örömök és persze az élet kínkeservei, hol és hogyan hasznosulhatnak?
– Erre szeretnék röviden válaszolni: mindannyiunk életében. Egy olyan országban, ahol a feldolgozott és megismert múlt mindenki számára segítséget jelent abban, hogy mind személyes életében, mind pedig tágabb környezetében – úgyis mondhatnánk: a társadalomban – jobbá váljon.

Szabad Hirek