2010. július 23. Közélet

A Washington Post hétfői – a magyar miniszterelnököt bíráló – szerkesztőségi cikke nagy visszhangot váltott ki a hazai sajtóban. A balliberális sajtómunkások úgy hivatkoznak a közismerten liberális amerikai lapra, mintha annak tollnokai a megfellebbezhetetlen igazság fölkent papjai lennének.

A gyurcsányi éra egyik jellegzetes kreatúrája, Gréczy Zsolt is tapsikolt örömében: a stop.hu bulvárportálon olvasható blogjában egykori főnökét magasztalva a jelenlegi kormányfőn veri el ismét a port. Nincs is ezzel semmi baj – magam sem tartozom Orbán Viktor rajongói közé. Gréczy azonban túllőtt a célon: miközben Orbánt „kontár ember”-nek nevezi (amihez természetesen joga van), véleményét hazug állításokkal dúcolja alá (amihez természetesen nincs joga). Az alábbiakban kizárólag Gréczy Zsolt hazugságaival, s annak hátterével foglalkozom.

Gréczy Zsolt tegnapi irománya (Egy igazság helyrekerült) rövid, hazug és primitív. A bevezető bekezdést elhagyva betűhíven idézem a maradék szöveget:

„Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a Fehér Házban tárgyalt, egy újságírói kérdésre megerősítette, hogy Orbán Viktor persona non grata, azaz nemkívánatos személy volt kormányfőként Washingtonban. Nocsak, zúdult ám a jobboldali sajtó, hogy hazudik, nem igaz, fúj, gyalázat.

Erre mit ír a héten a Washington Post a magyarországi sajtószabadság legyalulása okán? Hogy Orbán – ha így folytatja, ÚJRA persona non grata lehet az Egyesület Államokban.

Akkor erre az ügyre is pontot tehetünk. A történetet, akkor a Vasárnapi Hírek tálalta, náluk jelent meg az ominózus Gyurcsány-interjú. A tanulság pedig a következő:

1./ Amikor Gyurcsány Ferenc volt a miniszterelnök, még fogadta a magyar kormányfőt az amerikai elnök. (Előtte Medgyessyt, Horn és Antallt is – Orbán kimaradt.) Bush és Clinton Budapesten is tárgyalt Gyurcsánnyal.

2./ A Washington Post most igazolta Gyurcsány akkori szavait – Orbánt tényleg nemkívánatos személynek tartották.

3./ Amit a WP ír, nem jó hír Magyarországnak, de mit tegyünk, ha kontár ember került a kormányrúdhoz”

Eddig az idézet, most pedig tegyük mérlegre Gréczy mester szavait. Mondandójának lényege: első kormányfősége idején – 1998-2002 között – Orbán Viktor nemkívánatos személy volt Washingtonban. Vele ellentétben Gyurcsány Ferenc kívánatosnak bizonyult. Ennek bizonyítéka, hogy az őszödi hazudozóval Clinton és Bush is tárgyalt – Orbánt viszont mindkét elnök mellőzte. Ezek szerint a Washingtonban kívánatosnak vélt vagy tartott honi ember az igazán jó magyar kormányfő. Érdekes logika - erre az „ügyre” írásom végén még visszatérek.

Apropó „ügy”. Gréczy mester szerint pontot tehetünk az „ügyre”. Nem tehetünk: azon már van két pont, többet nem bír el. Magyar honpolgár valaminek a „végére” tesz pontot – leszámítva a „kontár ember”-eket.

S most térjünk a lényegre. Gréczy rosszul idézi a Washington Post utolsó mondatát. Ott ugyanis nem azt olvassuk, hogy ha Orbán „így folytatja, újra persona non grata lehet az Egyesült Államokban”. Az amerikai lap szerint Orbánnak a gazdasági reformokhoz kellene felhasználnia „szokatlanul” nagy parlamenti többségét, ha viszont nem ezt teszi, hanem a demokratikus intézményeket gyengíti, akkor újra páriaként kezelik a nyugati fővárosokban. A hangsúly az „újra” szón van, amely egyébként – nem véletlenül - Gréczy szövegében csupa nagybetűvel szerepel.

Hiszen a hazudozó Gyurcsány szintúgy hazudozó csicskása szerint első miniszterelnöksége idején Orbán persona non grata volt Washingtonban. Ezt az őszödi hazudozó állította, s most a Washington Post is megerősítette – írja Gréczy. Ezzel az „okfejtéssel” az a gond, hogy a Washington Post mostani cikke nem Gyurcsány szavait „igazolta”: az amerikai lap nyolc évvel ezelőtti – a 2002-es választások előtt néhány héttel megjelent - egyik írása nevezte Washington számára „kellemetlen” személynek Orbán Viktort, s Gyurcsány később erre az írásra támaszkodott. Tény ugyanis, hogy amerikai kormányzati körökben soha nem állították a Fidesz vezetőjéről, hogy persona non grata. Ez csupán a hivatkozott amerikai lap egyik publicistájának volt a véleménye. S kit érdekel, hogy egy Jackson Diehl nevű amerikai firkász miket írogat?

A Washington Post című napilap 2002. március negyedikén megjelent száma közölte Diehl „Új NATO, régi értékek” című irományát, amely nemcsak Magyarországgal és Orbánnal foglalkozott. Az amerikai firkász szerint a magyar miniszterelnök „az 1930-as évekből való nacionalista témakört karolt föl”, ami azért is nyugtalanító, mert hazánk már a NATO tagja. Diehl így folytatta:

„De csaknem hat évvel Magyarország felvétele után Orbán Viktor miniszterelnök olyannyira mérgezővé vált a magyarok Lebensraumjáról szóló beszédével (a cikk az „élettér” szó helyett annak német megfelelőjét használta – a szerk megjegyzése), hogy visszautasították fehér házi látogatását. /…/ Ha ránézünk Orbánra, elmondhatjuk, ő annak a bizonyítéka, hogy nem vált valóra a NATO-kiterjesztési teóriánk. Ha azokat a dolgokat, amiket most mond, 1995-ben vagy 1996-ban mondta volna, ő és Magyarország a diszkvalifikáltak közé került volna.”

A 2002-es cikk végén ezt olvashattuk: „a Bush kormányzat azért szorít, hogy Magyarországon, ahol közelednek az áprilisi választások, az Orbánnak kiosztott rendreutasítás az ellenzéki szocialisták javára billentse a kimenetelt”. A „billentés” meg is történt – bele is rokkant az ország.

Az idézett 2002-es cikk nagy vihart kavart hazánkban, s bizonyára szerepe volt a Fidesz választási vereségében. A balliberális média ugyanis a választási kampányban azt sulykolta, hogy Orbán Viktor a világ vezető országaiban persona non grata, lám-lám, az amerikai elnök sem volt hajlandó találkozni vele.

Mi is volt a baj Orbánnal 2002-ben? Az, hogy a Lebensraum szót használta – írta Diehl. Orbán Viktor azonban soha nem beszélt a magyarok Lebensraumjáról. Akkoriban még élt az USA-ban egy derék hazánkfia, aki egy másik washingtoni napilapban megvédte az akkori magyar miniszterelnököt. Az azóta már elhunyt Vázsonyi Bálint – zongoraművész, Dohnányi Ernő életrajzírója és egyben kiváló publicista – 2002. március 12-én a Washington Times hasábjain válaszolt Jackson Diehl idézett írására (Vázsonyi cikkének címe: „Clearing the air on Hungary”). Vázsonyi a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: felhívta telefonon Jackson Diehl urat, s megkérdezte tőle, mikor és hol beszélt Orbán a magyarok Lebensraumjáról? Diehl azt válaszolta: az általa ismert magyarok biztosították őt arról, hogy Orbán a Lebensraum magyar megfelelőjét használta. Hogy mikor és hol? Én nem ismerem a részleteket, találja meg Ön – mondta Diehl.

S Vázsonyi megtalálta. Egy reggeli rádióbeszélgetésben arról beszélt Orbán Viktor, hogy szorosabb gazdasági együttműködésre van szükség az ország határain belül és kívül élő nemzetrészek között. Ez lenne hát az Orbán emlegette „magyarok Lebensraumja”? Diehl szerint igen. Vázsonyi megjegyzi, hogy Diehl úr nem tud magyarul (tehát valamelyik „hazánkfia” volt az ötletgazda), s feltehetően a német nyelvet sem ismeri: a Lebensraum ugyanis a mindennapokban sűrűn használt szó, amelynek angol megfelelője az „environment”.

Orbán Viktor tehát nem használta a Lebensraum szót, mégis hírbe keverte őt a Washington Post, s az amerikai lap rágalma után a hazai baloldali-liberális szélsőségesek (MSZP-SZDSZ) folytatták a gyalázkodást. Mert állítólag Lebensraum-elmélete miatt nem fogadták a magyar miniszterelnököt Washingtonban, s ez árt az országnak. Ez az állítás is ostobaság. Debreczeni Józsefről nem lehet állítani, hogy Orbán Viktor rajongója. Ezért őt idézem az alábbiakban.

2002 februárjában Orbán Viktor Bostonba utazott, hogy átvegye az ottani egyetem által adományozott díszdoktori címet. A magyar diplomácia szerette volna elérni, hogy Bush elnök – ha csak egy közös fotózás erejéig is - fogadja a magyar kormányfőt. Tudjuk, a találkozóra nem került sor, s ezt a tényt a Washington Post és a hazai balliberális médialakájok úgy tálaltak, hogy Orbán „kellemetlen”, „szalonképtelen” személy Washingtonban. S most idézem Debreczeni Józsefet, aki a meghiúsult Bush-Orbán találkozó kapcsán ezt írta az amerikai fél indokairól:

„Ez kétségkívül a távolságtartás jele, de nem több annál. Nem elzárkózás, nem is a támogatás megvonása, hanem inkább az előle való kitérés. Ha ugyanis George W. Bush a magyar választási kampány kezdetén fogadja Orbán Viktort a Fehér Házban, azzal olyan gesztust tesz a Fidesz mellett, amely kétségkívül növeli annak győzelmi esélyeit. Egy szövetséges NATO-tagállam vonatkozásában – különösen kiélezett választási harc esetén – a világ legerősebb hatalmának vezetője tartózkodni szokott az ilyen állásfoglalásoktól.”

A fenti magyarázat helytálló, de Debreczeni még egy fontos szempontot említett. Ki ne emlékeznék a Gripen-ügyre? Ki ne emlékeznék arra, hogy a magyar kormány nem az amerikai F-16-os gépek beszerzése, hanem a svéd ajánlat mellett döntött? Ez bizony kiváltotta az amerikai fél neheztelését. Idézem ismét Debreczenit:

„/…/ Az amerikai vezetés jelezni kívánja a fönntartásait vagy inkább a neheztelését. Nem az állítólag ’a szélsőjobboldallal kokettáló és nacionalista húrokat pengető’, hanem az amerikai F-16-osok helyett svéd Gripen vadászgépeket vásárló magyar kormányfőnek. (Kampányoljanak melletted azok, öcsi, akiktől a vadászgépeket veszed.) A magyar kormányfő amúgy is túl gyakran próbálja keresztezni a multinacionális tőke érdekeit, s a globalizáció elkerülhetetlen hatásai közepette olykor illetlen határozottsággal igyekszik védeni a nemzetállam érdekeit. Tehát – még ha történik is ilyen irányú sugalmazás – nem egészen arról van szó, hogy a demokrata Bush elzárkózik az autokrata Orbánnal való érintkezéstől, hanem arról, hogy a globális világ vezető hatalmának feje a nyílt támogatás előli kitéréssel rosszallását fejezi ki a globális hatások elfogadásával szemben túl makacs nemzeti politikusnak. (A dolgok időrendje fontos: előbb interveniál eredménytelenül Nancy Goodman Brinker nagykövetasszony a magyar kormánynál az F-16-osok ügyében, s csak azután nyilatkozik úgy, hogy a magyar politikai körökben sehol másutt nem tapasztalható gyakorisággal találkozik az antiszemitizmus megnyilvánulásaival.)”

Nyolc évvel ezelőtt írta ezt Debreczeni – s mint látjuk, a történelem ismétli önmagát. Akarom mondani: a Washington Post ismétli önmagát. Mert a gyurcsányi – Gréczy által hivatkozott – nyilatkozat szóra sem érdemes: az őszödi hülyegyerek mindig a nyugati, általa „mérvadónak” tekintett lapokat idézgette, önálló gondolat soha nem termett torz homloka mögött. Az amerikai lap mostani cikke Jackson Diehl nyolc évvel ezelőtti, ugyanott megjelent írásának a folytatása, ezért tartottam szükségesnek a fönti időutazást.

A Washington Post hétfői cikke persze nemcsak „a magyarországi sajtószabadság legyalulása okán” íródott – hogy ismét Gréczy mester szavait idézzem. A Washington Post szerint az ún. „kettős állampolgársági” törvény megalkotásával Orbán Viktor újra, illetve ÚJRA (hogy Gyurcsány csicskásának gyakorlatát kövessem) azok cinkosává vált, akik soha nem fogadták el a trianoni békeszerződést. Szegény Orbán Viktor – ÚJRA és ÚJRA a szélsőségesekkel kokettál. Miközben tudjuk mindannyian, hogy minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy elhatárolódjon minden lehetséges „szélsőségtől”. Jobbiktól, gárdától stb. Ki érti ezt?

Mint a bevezetőben is utaltam rá, nem vagyok a kormányfő és pártja rajongója. Például a média megregulázását célzó kormányzati törekvést sem helyeslem (bár ahogy olvasom, „finomodott” az eredeti javaslat). A gyurcsányista firkászok hazugságai mellett azonban nem lehet elmenni szó nélkül. A végére hagytam Gréczy mester legnagyobb hazugságát. Szerinte ugyanis Orbán Viktort soha nem fogadta hivatalában az amerikai elnök. Javaslom ennek a tökkelütött firkásznak, lapozgassa a 2001. év májusában megjelent hazai napilapokat. Talál majd egy meglepő hírt: Bush elnök fogadta Orbán Viktort. Hogy mikor és hol? Találja meg Ön, kedves Gréczy Zsolt (hogy Jackson Diehl fentebb idézett, Vázsonyi Bálintnak címzett válaszával éljek). Önzetlen segítségként egyetlen apró adalék: Orbán Viktor akkor találkozott Bush elnökkel, amikor abban a városban tartózkodott, ahol állítólag kormányfőként folyamatosan nemkívánatos személy volt. Meglepő módon ebben a városban vette át a washingtoni American Enterprises Institute és az Új Atlanti Kezdeményezés Szabadság Díját. Mint nemkívánatos személy.

S még egy apróság: Gréczy szerint Gyurcsány két amerikai elnökkel is tárgyalt. Bushsal és Clintonnal. Ez is marhaság: Bill Clinton 1993-tól 2001-ig volt az USA elnöke, Gyurcsány azokban az években éppen milliárdjait kezdte gyűjtögetni. Avagy a volt amerikai elnököket is számításba kell venni a „kívánatosság” bizonyítékaként? Mert akkor azt se felejtsük el, hogy idősebb Bushsal Orbán is találkozgatott…

Gréczy Zsolt az amerikai napilap cikke és a „sajtószabadság legyalulása okán” írta meg tegnapi baromságait. Gréczy számára a hazugság életforma, még a történelmi tényeket is mellőzi, ha az olvasók félrevezetése a cél. Ennek ellenére ezt a firkászt bizony semmi pénzért nem gyalulnám le (kár lenne a gyaluért). Ez a hülyegyerek ugyanis kifejezetten szórakoztató jelenség. Mióta egykori főnöke persona non grata lett Magyarországon, ártani már nem tud. Ahhoz túlontúl jelentéktelen. Gréczy mester számomra kifejezetten nemkívánatos, de hát mit tegyünk, ha egy agyagagyú, füllentős, ráadásul „kontár ember” észlénynek képzeli magát?
Kommentál

Mi is a baj az úgynevezett jobboldalisággal ? Mint tudjuk hazánkban a kádárizmus azaz a szovjet megszállás ki szolgálói többségben kisebbségiek azaz zsidó, vagy magukat zsidóknak mondó emberkék mint vezetők voltak. A jobboldaliság a megkérdőjelezése a húsz év óta a társadalom hatalmi szférájában el foglalt helyüknek. Ha megkérdőjelezed akkor „antiszemita vagy. Ha nem kérdőjelezed meg akkor hagyod, hogy a balliberális oligarchia ki fossza az országot a többség kárára. Amit újabb IMF hitellel kell majd fedeznie az országnak. Mi a helyes út?

(Hunhír.info alapján JOBBIK GONDOLAT)