Február 25-e, csütörtök, a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Istenem, mennyi ember pusztult el, nyomorodott meg örökre, lett földönfutó,… Pár évvel ezelőtt beszélgettem egy idős barátommal. Erősen szidta a kommunistákat. Nem használt túlságosan durva szavakat, de érzett hangjából, hogy szívből utálja őket. Egy idő után megkérdeztem tőle: “Viktor bátyám, áruld már el, miért utálod őket ennyire? Én is undorodom tőlük, de a szavaidból mélyebb érzések sugároznak”. S akkor elmesélte rettenetes gyermekkori átélt tragédiáját.

Szülei tanyasi gazdálkodó emberek voltak. A TSZ-esítés idején egy szép tanyán éltek, meg volt mindenük, de sokat is dolgoztak érte. Szorgalmas, dolgos emberek voltak, s szépen gyarapodtak is. Egyszer megjelentek náluk a TSZ-esítő agitátorok. Apjuk azonban nem akart belépni, s nem írta alá a papírt. Először csak agitálták, szédítették, hogy milyen jó lesz az, de az édesapja ellenállt. Ekkor elszakadt a cérna az agitátoroknál, s egyre durvábbak lettek. Mivel sehogyan se bírtak az apjával, elkezdték ütni-verni. Egyre durvábban, aztán már rugdosni is, amíg a földre nem rogyott. Akkor már annyira megvadultak a komcsi állatok, hogy addig rugdosták, amíg élet volt benne. Amikor látták, hogy már nem él, leültek az asztalhoz, és ráordítottak az édesanyjára, hogy hozzon enni és inni valót, miközben apja vérbe fagyva feküdt a földes szoba közepén. Nekik meg sem volt szabad mukkanniuk. Három napig mulatoztak, aztán megfenyegették őket, hogy ha bárkinek beszélni mernek erről, őrájuk is ez a sors vár, s elmentek.

A megdöbbenéstől csak sokára tudtam megszólalni, s csak annyit mondtam kérdőn: “Csak ennyire gyűlölöd őket?” Mert ezek után azon sem csodálkoztam volna, ha alkalom adtán kinyírt volna közülük egy-kettőt. Nem vagyok bosszúálló természetű, de nem mernék ítélkezni afelett, akit egy ilyen szörnyűség és fájdalom után elragadna az indulat.

Ez csak egy eset volt. Hány és hány ilyet tudnának sorolni idősebb honfitársaink! Micsoda szörnyűségeket mondhatnának a megkínzottak, a megerőszakolt asszonyok, fiatal lányok! Hány család valamelyik tagja tűnt el örökre a kommunista börtönökben, a málenkíj robotokban nyomtalanul!

Édesanyám mesélte, hogy a háború vége felé ő 18-20 éves volt. Húgával együtt híresen szépek voltak, emlékeim is és a fényképek is ezt őrzik. Amikor a németek bejöttek, a tisztek náluk kosztoltak. Sokat beszélgettek velük, már-már egészen sokat értettek németül, azok pedig magyarul. Soha nem jutott eszükbe, hogy féljenek, mondta édesanyám. A tisztek tudták, hogy ők egy nagyon hívő család, és ezt nagy tiszteletben tartották. A kosztért rendesen fizettek, sőt hoztak hozzávalókat is, amiket más házaknál megvettek, nagymamám és a lányok pedig elkészítették (kitűnően főztek, tanúsíthatom). Aztán hallották, hogy hamarosan jönnek az oroszok. Valamint az új szovjet SS-komandó amit "antifasisztáknak" hivtak. Szörnyű rémségeket hallottak felőlük, s nagyszüleim, amikor már veszélyes volt kint lenni a szabadban, elrejtette őket néhány szomszéd lánnyal együtt a veremben. Így vészelték át, a sötét földalatti üregben az orosz megszállást, s amikor előmerészkedhettek, sok-sok szörnyűséget hallottak. Csak a Jóisten óvta meg őket a gyalázattól, bántalmazástól.

Ez is csak egy volt a számtalan valóságos történések közül. De beszélhetnénk a háború utáni rettegésekről is, amikor sok-sok család reszketett, ha a háza előtt megállt este egy autó, s csapódott az ajtaja. Remegve várták a csengetést, kopogást, mert az a szörnyűséget jelentette. De valójában és részben mi is a kommunizmus áldozatai lettünk, mert a mai “hóhérok”, az új világrend urainak ítéletvégrehajtói lényegében a volt kommunisták, ill. azok leszármazottai, akik ugyanabban a légkörben nőttek fel, ugyanazt tanulták eleiktől, amiket a kommunista idők gyilkosai, gazemberei tettek. Ezek az új hóhérok próbálták megölni hitünket, erőnket, reményeinket. Ezek hajtották végre kirablásunkat, földönfutóvá tételünket. S élenjáróik éppen a parlamentben ülő képviselők többsége, és a gazdasági élet vezetői!

A kommunizmus még ma is szedi áldozatait!

Amikor elmegyünk a megemlékezésekre, gondoljunk szüleinkre, nagyszüleinkre, elődeinkre. Azokra is, akik nem úszták meg a bántalmazásokat, kínzásokat, megaláztatásokat, s adózzunk tisztelettel emlékeiknek. Azokért pedig, akik elkerülték a borzalmakat, adjunk hálát az Istennek! De magunkról se feledkezzünk meg, s erősítsük meg szíveinket, acélozzuk meg izmainkat, vértezzük fel magunkat, mert hatalmas munka vár még ránk. Hiszen ezt a borzalmas, bűzlő trágyadombot nekünk kell eltakarítani.

ADJON EHHEZ AZ ISTEN ERŐT, BÁTORSÁGOT, BÖLCSESSÉGET, AKARATOT ÉS HIGGADT, DE ELTÖKÉLT SZÁNDÉKOT!

ISTEN ÓVJA MAGYARORSZÁGOT!

Czakó István

(Nemzeti InternetFigyelő alapján szerk.)