2011. augusztus 1.  Közélet

"Akikért talán a harang sem szól.."

Finom vihar előtti csend. Az emberek- velem együtt- felváltva ásítanak és dörzsölik a szemüket. Fárasztó munkanap, mindenki szeme előtt délibábként lebeg az otthon képe.

Kellemesen révedeztem én is a semmibe, amikor egy nagydarab, pocakos cigányember úszott be a látómezőmbe. Ez azért annyira nem szokatlan kép Budapesten. Cigizett éppen. Utolsó szippantások, mélyen tüdőre. Hamarabb fogy. Mentségére szóljon, hogy az arra kijelölt helyen cigizett, és az utcai hamuzóban oltotta el a csikket. Miután gondosan eloltotta, elém lépett.

- Adjál már egy kis pénzt, cukorbeteg vagyok, gyerekeim vannak.

Így. Egy szuszra. Mint egy kis versikét. Közöltem vele, hogy nekem sincs. Ám nem adta fel.

- Legalább 20 forintot adjál már, hát cukorbeteg vagyok!

Ettől egy kicsit mérges lettem. Alkudozik az én zsebemből? Arról nem is beszélve, hogy én magam is dohányzom, semmiféle agresszió nincs bennem a dohányosok iránt, dehát ha cigire van pénze, akkor a gyerekeire nincs? És miért kell valamiféle kötelességérzetet keltsen bennem a tény, hogy cukorbeteg? Nagyon sajnálatos, dehát ha egyszer azt mondtam, nincs, akkor ettől terem a zsebembe fölösleges adakoznivaló? Odébbállt, látta, hogy nem terem babér. Aztán ácsorgott, majd újra próbálkozott, szintén sikertelenül.

Nemrég a Népligetnél az automatából próbáltam jegyet venni. Odalépett hozzám egy fiatal srác. Igen, szintén cigány. Fiatal, egészséges. Nem is próbált betegséggel takarózni. Azt mondta, kirabolták, nem tud jegyet venni, nem tud hazamenni. Végigmértem tetőtől talpig. Rossz érzésem lett. Azt válaszoltam neki is: nincs. És mit ad Isten? Két napra rá ismét a Népligetnél, szintén a jegyautomatánál hozzám lépett. Ugyanazok a bánatos kiskutya-szemek, és előadta: kirabolták, nincs miből jegyet vennie, nem tud hazamenni. Erre mi tagadás, elkezdtem nevetni. Mondtam is neki, hogy hát, nem is értem, miért jár a Népligetbe, ha ott állandóan kirabolják. Gyanakodva méregetett. Mi van?- kérdezte. Semmi, mondtam én. Csak tegnapelőtt is kiraboltak, ma is kiraboltak, minek jössz ide? Körbenézett. Felmérte, sokan hallották-e. Odébb ment, és újra elkezdte kántálni, hogy kirabolták.

Utoljára pár évvel ezelőtt adtam olyannak, aki az utcán kért pénzt. Idős néni volt. Úgy 80 körül. Régi, viseltes kicsi ruhában, ujjait ferdére köszörülte a köszvény meg a sokéves munka. Álldogált egy utcán a fal mellett. Néha bizonytalanul meg-megemelte a kezét. Aztán fáradtan leengedte. Odaléptem hozzá. Kérdeztem, tudok-e segíteni valamit, nem érzi-e rosszul magát esetleg. Elsírta magát. Azt mondta, de, nagyon rosszul érzi magát. Megkapta a kicsi nyugdíját, kifizette a számlákat és nem maradt kenyérre pénze. És nem kenyere a koldulás. És azt is, hogy nagyon szégyelli magát, amiért ide jutott.  Neki segítettem. Mert neki kellett. És tudom, kenyérre költötte...                                        (Barikad.hu)

Szabad Hírek