Günter Grass:
Amit ki kell mondani

Miért hallgatok, hallgatom el régóta,
ami nyilvánvaló: hadgyakorlaton gyakorolják;
s melyhez minket, túlélőket,
jobb híján lábjegyzetként csatolnak.

A jogosnak vélt első csapás kiirthatná
az amúgy egy szájhős leigázta,
szervezett ujjongásra ösztökélt
iráni népet, csupán azért,
mert úgy vélik, hogy
atombomba előállítására képes.

De miért tiltom meg magamnak, hogy
nevén nevezzem azt a másik országot,
amely évek óta növeli – jóllehet titokban −
nukleáris potenciálját,
csak épp figyelő szemek nélkül,
mert őt nem szabad vizsgálni?

E tény általános elhallgatását,
melynek én is alávetettem magam,
nyomasztó hazugságnak és kényszernek érzem,
amely büntetéssel fenyeget,
mihelyst figyelmen kívül hagyják;
az ítélet szokványos: „antiszemitizmus”.

Most azonban, hogy hazám
− melynek példátlan bűneit újra és újra felhánytorgatják –
ismét és csupán üzleti megfontolásból
(igaz, ékesszólóan: jóvátételként elkönyvelve)
Izraelnek újabb tengeralattjárót készül szállítani,
méghozzá olyat,
hogy a mindent elpusztító robbanófejeket
oda irányíthassák, ahol egyetlen atombomba
létezése sincs bizonyítva,
s bizonyítékként csupán a tőle való félelem szolgál,
most kimondom, amit ki kell mondani.

De miért hallgattam eddig?
Mert úgy véltem, származásom,
melyre letörölhetetlen szeplő tapad,
tiltja, hogy ezt a tényt nyilvánvaló igazságként
Izraelről feltételezzem,
melynek elkötelezett híve vagyok és maradok.

Miért csak most mondom,
vénségemre, fakuló tintámmal:
Izrael atomhatalomként veszélyezteti
az amúgy is törékeny világbékét?
Mert ki kell mondani azt,
ami holnap talán már késő,
azért is, mert mi – németként, elég teherrel a vállunkon –,
olyan bűnt követnénk el,
amely előre látható, s ezért bűnrészességünk alól
semmilyen szokásos kibúvóval
ki nem bújhatunk.

Bevallom: azért nem hallgatok tovább,
mert torkig vagyok a Nyugat
képmutatásával, s remélem,
sokan mások is megtörik a hallgatás csendjét,
s felszólítják a látható veszedelem okozóját,
hagyjon fel az erőszakkal,
s ahhoz is ragaszkodnak majd,
hogy mindkét ország kormánya engedélyezze:
az izraeli atomerőt
és az iráni atomerőműveket
egy nemzetközi hatóság
akadálytalan és állandó ellenőrzés alatt tarthassa.

Csakis így lehet segíteni mindenkin,
izraelieken és palesztinokon, sőt,
az őrülettől megszállott térség összes lakóján,
kik örök ellenségeskedésbe összezárva élnek,
− s végső soron saját magunkon is.