2012. június 21. Közélet

Kezdem azzal, hogy jól érzem magamat a saját bőrömben, és sem Kövér, sem mások „babérjaira” nem pályázom, velük helyet, pozíciót cserélni nem óhajtok. (E mai senkiházi, komcsi-ivadék percemberkéket majd megítéli a történelem, szerencsésebb esetben pedig a hamarosan kitörő népharag.) Csupán azért fogalmaztam így írásom címében, mert Kövér „úr” valószínűleg nem válaszol Wiesel „úr” provokatív levelére; vagy ha ezt mégis megteszi, annak várhatóan udvarias (értsd: megalázkodó) hangneme és simulékony tartalma miatt nem sok örömöt lelhetünk benne. Ezért gondoltam, hogy helyette (bár nem az ő nevében) is megelőlegezem azt a választ, amit egy ilyen alvilági, sátáni „űrlény” akármelyik magyar hazafitól megérdemelne. Tudom, amit tudok, tehát nem reménykedem benne, hogy példámat követni fogják mindenkori politikai és egyéb „vezetőink”, de legalább az olvasók levonhatják következtetéseiket arra vonatkozóan, hogy így is lehet(ne) kezelni az ilyen hazátlan, jellemtelen és „sorstalan”, hollókoszt-túlélésükkel üzletszerűen kéjelgő szélhámosokat.

Az előzményekről annyit, hogy Elie Wiesel a minap levelet írt Kövér Lászlóországgyűlési házelnöknek (ezt a függelékben közlöm), melyben hangot ad a magyarországi viszonyokat illető nemtetszésének, valamint visszaküldi a (néhai) Mádl Ferenc által 2004-ben neki juttatott állami kitüntetést (a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét). Mindez persze nem véletlen, hanem szerves része azoknak az 1-2 éve kezdődött és erőteljesen fokozódó, világméretű (s persze itthoni) cionista, magyarellenes támadásoknak, melyek tekintélyünk, önbecsülésünk maradékát igyekeznek lerombolni; valamint ideológiailag megalapozni zsidók általi gyarmatosításunk és kiirtásunk „jogosságát”, hogy nemzetközi téren is igazolhassák a Kárpát-medence elfoglalására támasztott igényeiket. A helyzet és a szabadkőműves-zsidó aknamunka szerencsére egyre szélesebb körökben ismert, ezért most nem szükséges semmit bizonygatnom (sokszor megtettem már ezt évek, évtizedek óta!). További fejtegetések helyett lássuk ezért – fordított időbeli sorrendben – a válaszomat (az okozatot), majd utána a kiváltó okot is, azaz Wiesel förmedvényét.

Egy hazafi válasza a Nobel-díjas Wiesel magyarságot sértő levelére

Mélységesen megvetett Túlélő Úr!

Bár a magam nevében írok, őszintén remélem, hogy megjegyzéseim találkoznak hazánk elnyomott millióinak (ki nem mondott) álláspontjával s elképzeléseivel. Sőt, riposztom általános(ítható) tanulságai az emberiség jobbik részének egyetértését is megnyerhetik, ha egyáltalán eljuthat(ná)nak hozzá szavaim (noha ezt az önök sameszai nyilván megakadályozzák).

Először talán leplezzük le az ön „fölöttébb érdekes”személyiségét. Ebből csak annyi bizonyos, hogy zsidó származása és mivolta megkérdőjelezhetetlen; azonban az iratok tanúsága szerint ön még a nevét is mástól lopta, tehát hosszú ideje álnéven, hamis személyazonosság alatt tengeti nem éppen csöndes és szegényes életét. Márpedig ennek „jutalma” minden valamirevaló jogállamban szabadságmegvonás lenne, nem pedig Nobel-békedíj és egyéb magas rangú kitüntetések. Elég szomorú, és kizárólag a világszerte fennálló, eszmeileg-erkölcsileg perverz viszonyoknak köszönhető, hogy egy ilyen hazug, szalonképtelen figura, mint ön, fontos kérdésekben véleményt nyilváníthat, ráadásul „megmondó-emberi” szerepkörben is tetszeleghet a nagy nyilvánosság előtt. Lelke rajta mindazoknak, akik egy ilyen silány pedigréjű csalónak bármilyen szinten hitelt adnak.

Az ön „aggódása és felháborodása” ezért számomra annyit ér, mint halottnak a csók, vagy négernek a napozás, vagy, hogy stílszerűbb legyek: mint becstelenségben megőszült talmudistának az ingyenes „kóser disznó”. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ön nem a saját „tájékozottsága és műveltsége” címén szólalt meg, s cselekedett ekképpen; hanem a mindenütt nyüzsgő, szánalmas siserahad „súgásai és figyelmeztetése” nyomán öltött „lovagi páncélt”, mint „az igazság felkent bajnoka”. Ugyan, mit tud ön rólunk, olvasta-e valaha a könnyedén lebecsmérelt kiváló íróinkat, van-e halvány fogalma a Horthy-korszak nagyszerű eredményeiről, s az ön „üldözött” fajtájának is önzetlenül menedéket nyújtó Magyarország akkori (és mai) állapotáról? Tudja-e, hogy nálunk nem volt sem fasizmus, sem nácizmus (helyesebben: nemzetiszocializmus); ám volt hungarizmus, többnyire az is ellenzékben, mely mindössze néhány hónapig került hatalomra, a háború végén? Mi alapján ítél el sommásan bennünket, ahelyett, hogy örök háláját fejezné ki egész fajtája nevében annak a nemzetnek, mely a legzordabb időkben is nagylelkűségét bizonyította az önök védelmében? Hol van még egy nép a földgolyón, mely ilyen kesztyűs kézzel bánt megrontó ellenségeivel, mint a magyar?

Ön egész siralmas, élősködő pályafutása során számtalanszor tanúsította zsigeri magyargyűlöletét (legutóbb 2009-ben, Parlamentünk falai között, ahol egyébként semmi keresnivalója nem volt!). Ha mi is ilyen megalapozatlanul utálnánk és rágalmaznánk az önök etnikumát, már az összes zsidó itt őrjöngene a határainkon; s ha netán még a hajuk szála is görbülne, nyilván már le is bombáztak volna bennünket, mint tették azt dicstelen elődeik és kortársaik az ártatlan Drezdát, Budapestet, avagy Gázát illetően. Honnan veszi a bátorságot, hogy „szégyenről és gyalázatosságról” szónokoljon velünk kapcsolatban, amikor most is leginkább önök fenyegetik a világbékét, s éppen Izrael az az állam, ahol a legotrombább faji és vallási terror uralkodik, ahol a minimális tolerancia is hiányzik a másságokkal szemben? Milyen jogon oktatnak ki épp önök bennünket, mikor Istent és embert megtagadva, gátlástalan mohósággal törnek aljas céljaikra?

Ne higgye, hogy mind gyávák és hülyék vagyunk! Azért, mert türtőztetjük magunkat, s nem reagálunk minden gazságukra, attól még részletesen és világosan észleljük valamennyit. Noha ön nálunk (Erdélyben) látta meg a napvilágot, tudjuk jól, hogy sohasem tartotta hazájának Magyarhont, miként valószínűleg más országokat sem. A magukfajta nyilván csak ott érzi jól magát, könnyen mozgatható sátrát és tanyáját ott üti fel, ahol hitvány tulajdonságait és szellemiségét kellőképpen megbecsülik, valamint bőséges anyagi javakkal is elhalmozzák. Ön roppant szerény tehetségével tucatnyi könyvet is írt, melyek értéke egy lapon sem említhető a mi Nyírő Józsefünk és Wass Albertünk maradandóan szép és humánus alkotásaival. Önökkel ellentétben minket hidegen hagy a művészek világnézete és pártállása, s a puszta műveiket vizsgáljuk, legföljebb még azt, hogy az alkotásoknak megvan-e a kellő emberi fedezete. Márpedig az említett íróknál e kettő tökéletesen egybecseng, tehát semmi okunk sincs rá, hogy nemzeti értékrendünkből, vagy (alap)tantervünkből mellőzzük, kivessük őket. Hasonlóképpen az ön által kárhoztatott Horthy-rendszer legtöbb politikusára és irányítójára (szemben jelenlegi utódaikkal!) büszkék vagyunk, mert valamennyien közös üdvünket és fölvirágoztatásunkat szolgálták. Ezért méltán nevezünk el róluk utcákat, köztereket, iskolákat, vagy emelünk szobrokat, emlékműveket nekik, ill. méltán hajtunk fejet és zászlót nemes cselekedeteik, mártírsorsuk előtt. Egyébként engedje meg, hogy idegen kufárjainkat nem érintő, szigorúan belső ügyeinkben egyedül mi döntsünk, az önök sunyi bábáskodása és börtönőri rábólintása nélkül.

Wiesel (?) úr! Ha módjában áll, nézzen alaposan magába, s borzadjon el attól, amit találni fog! Tapassza be óhéber lepénylesőjét, s ne avatkozzon a magyarság dolgaiba! Söprögessen inkább a saját és fajtája szennyes portáján, mielőtt meggondolatlanul másokra dob követ! Azon pedig csöppet se csodálkozzon, ha tarthatatlan, barbár viselkedésük nyomán (végre nálunk is) „növekszik az antiszemitizmus”. Önvédelmünk érdekében adja Isten, hogy mindinkább így legyen! Ami viszont 2004-es kitüntetését illeti, jobb is, ha visszaküldi, hiszen annak horpadt, kehes mellére tűzése egész államrezonunk csúfos ballépése volt. (Apropó, szintén nevetséges, holokamutól bűzlő Nobel-díját mikor kívánja visszaadni?) Búcsúzásképpen hadd fejezzem ki össznemzeti vágyunkat, hogy önt hasonszőrű – féktelenül ragadozó s a mi földünkön „hont foglaló” – hittestvéreivel együtt mielőbb vigye el az ördög!

A legcsekélyebb tisztelet nélkül: vitéz Siklósi András, szegedi költő

Függelék: Wiesel levele Kövér Lászlónak, a Magyar(országi) Országgyűlés elnökének

Elnök Úr!

Mélységes aggodalommal és felháborodással értesültem arról, hogy Ön Szőcs Géza kulturális államtitkárral és a szélsőjobboldali Jobbik elnökével, Vona Gáborral együtt részt vett azon a szertartáson, amelyet Nyírő József, a nyilas parlament egykori tagja tiszteletére rendeztek Romániában. Gyalázatosnak tartom, hogy a Magyar Országgyűlés elnöke olyan eseményen jelenik meg, amelyen a Horthy- és a Szálasi-korszak fasiszta ideológusa előtt tisztelegnek. Ez a lehangoló hír ráadásul annak az újjáéledő gyakorlatnak a nyomában érkezett, hogy köztereket neveznek el az országot a háború idején vezető Horthy Miklósról, továbbá rehabilitálják Wass Albertet és más olyan figurákat, akik lelkesen együttműködtek a magyar fasiszta rendszerrel. Arról is tájékoztattak, hogy szélsőjobboldali értelmiségiek munkáit az iskolai kötelező irodalom-tananyag részévé tették.

A magyar Parlamentben 2009. december 9-én tartott beszédemben arra sarkalltam az Ön kollégáit, hogy „tegyenek még többet a közéletben és a sajtóban megjelenő antiszemita hangok és csoportok egyértelmű elítéltetése érdekében… mivel meggyőződésem szerint szégyent hoznak erre a nemzetre”.

Azóta csak még világosabb lett, hogy Magyarország irányítói támogatják a magyar múlt tragikus és bűnös időszakainak – nevezetesen a háború alatti Magyarország vezetői több százezer magyar zsidó deportálásában és meggyilkolásában játszott szerepének – tisztára mosását.

Nem szeretném, hogy bármiféle közöm lehessen efféle törekvésekhez, ezért ezennel visszaküldöm Önnek a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, melyet 2004. június 24-én ítélt oda számomra a Magyar Köztársaság elnöke.

Üdvözlettel: Elie Wiesel

(Vajon a pénzt is visszaküldte?)

 (Siklósi András)

Szabad Hirek