2010. augusztus 28. Közélet

Irak katonai lerohanása a NATO-hadseregek csúfos vereségével és szégyenletes távozásával végződött, mert hazugságra és egy ország meghódítására épült. Afganisztánban is hasonló a helyzet: a tálibok szabadságharcot vívnak a távoli országokból érkezett betolakodók, köztük hazánk zsoldosai ellen. A magyarországi politikai vezetésnek ezért minél előbb haza kell hívnia a katonáinkat. Amíg nem késő.

A NATO-tagországok, s azon belül hazánk afganisztáni szerepét vizsgálva röviden szólnunk kell arról az országról, amelynek földjén katonáink hívatlan vendégként tartózkodnak, valamint arról a haderőről és politikai csoportosulásról, a tálibokról, akik fölvették a küzdelmet az idegen megszállók ellen. A tálib (طالب ) az iszlám vallás közvetítésével a pasto nyelvbe is beszüremlett arab eredetű szó, amelynek jelentése: tanuló, diák, s a mi esetünkben a Korán-iskolában tanuló személy. A tálib szó többes száma: tálibán (طالبان), azaz, a Korán-iskolában tanulók. Afganisztánban közel 35 millió ember él. Az országot sok nép, s az iszlám vallás különféle irányzatának követője lakja. A 650-700 ezer négyzetkilométer nagyságú Afganisztánban 15-20 kisebb-nagyobb lélekszámú és befolyással bíró nép él. Amint a fentebbi mondatok megfogalmazásából kitűnik, azt sem tudjuk pontosan, hogy hányan és milyen nagyságú ország területén élnek ezek az etnikai és vallási közösségek.

A két, lélekszámban és politikai befolyásban vezető nép az afgán (vagy pastu) és a tádzsik. Afganisztánban rajtuk kívül többek között beludzsok, türkmének, kirgizek és a magyarokkal rokon ujgurok élnek. A sokszínűség jellemzi a majdnem száz százalékban muszlim lakosság iszlám valláson belüli megoszlását is. A fentebb már említett afgánok (pastuk), tádzsikok, kirgizek, türkmének és más népek az iszlám szunnita irányzatának hanafita jogi iskoláját követik, míg a török népcsoport az imámita síita iszlám híve. A tádzsikok egy része az iszmáelita síita jogi iskola előírásai szerint él. S hogy még „árnyaltabb” legyen az afganisztáni vallási térkép, léteznek itt nesztoriánus keresztények, hinduk, párszik és szikhek is. A tálibok 1996-os hatalomra jutásáig Kábulban és Herátban zsidó közösségek is voltak.
A hírekben manapság sokszor szereplő tálibok, tehát a Korán-iskola tanulói, vagy az ott végzettek a szunnita iszlám hanafita irányzatát követő többségi afgán (vagy pastu) népesség körében létrejött politikai és vallási hatalmi réteg tagjai. A tálibok története tulajdonképpen az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg elleni küzdelem időszakára nyúlik vissza, amikor harcukat még Washington is támogatta. Mint ahogyan kezdetben szintén a Szovjetunió ellen föllépő, s a tálibokkal ma is szövetséges El-Káidá (القاعدة) iszlamista szervezetet is támogatta őket. A tálibok 1996-tól 2001-ig, tehát a NATO és az úgynevezett Északi Szövetség támadásáig kormányozták Afganisztánt.

Az idegen megszállás első esztendeiben a komoly vereséget elszenvedett tálibok csak ritkán hallattak magukról, ám a nyugatiak és a velük együttműködő Északi Szövetség kegyetlenkedései és a civil lakosság körében elkövetett értelmetlen gyilkolászásai, a szegénység és a nyugati katonák iszlámellenes megnyilvánulásai megnövelték a tálibok tekintélyét és az afganisztániak ellenállási képességét. A tálib fellegvárnak tartott déli tartományokból, főleg Kandahárból az elmúlt években nem csak Afganisztán egyes északi országrészeire, hanem a szomszédos Pakisztán bizonyos területeire is kiterjesztették a befolyásukat.

A félreértések és a félremagyarázások elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy európai ésszel és keresztény értékrenddel bírva számunkra elfogadhatatlan a tálibok által gyakorolt és gyakoroltatott vallási fanatizmus, de ez nem jogosíthatja föl a NATO-t és másokat egy távoli állam katonai lerohanására, a polgári lakosság rendszeres mészárlására és belső politikai, társadalmi rendjének fölforgatására. Még akkor sem, ha Hámid Karzai és társai személyében a Nyugat Afganisztánon belül megtalálta a maga labancait.

Afganisztánt már 2001. szeptember 11. előtt is szerette volna uralma alá hajtani az Amerikai Egyesült Államok, de még nálánál is jobban kívánta Kabul nyugati ellenőrzését elérni az iszlám fundamentalista irányzataitól magát fenyegetve érző Izrael. Így hát kapóra jött a New York-i támadás az izraeli érdekeket fenntartás nélkül kiszolgáló két háborús bűnösnek, George W. Bush amerikai elnöknek és Tony Blair brit miniszterelnöknek. A nemzetközi cionizmus érdeke az évezred legelején az volt, hogy a nyugati hatalmak katonailag, gazdaságilag és politikailag semmisítsék meg az Izraelt kelet felől fenyegető – pontosabban az általa megszállt arab területek elzsidósítási folyamatában zavaró – Irakot, valamint a nemzetközi iszlamista szervezeteknek kiképzőbázisokat biztosító Afganisztánt. Más lapra tartozik az, hogy az Irak elleni hódító háború, azaz Bagdad kiiktatása jóvoltából Izraeltől keletre megizmosodott az Iráni Iszlám Köztársaság, amely talán Szaddám Huszejn államánál is nagyobb kihívást jelent a zsidók számára. Az Európában, így Magyarországon is terjesztett cionista propaganda állításával ellentétben Irán ugyanis nem a keresztény Nyugatra, de még nem is egyes korrupt és áruló arab rezsimekre, hanem elsősorban a közel-keleti Izraelre jelent veszélyt.

De térjünk vissza Irakhoz, pontosabban az ellene indított rablóháborúhoz. A nemzetközi cionizmus által befolyásolt sajtó, beleértve a magyarországit is, közvetlenül Irak megtámadása előtt azt harsogta, hogy Bagdad tömegpusztító fegyvereket tárol és bármikor csapást mérhet velük Európára vagy Izraelre.

A háborús bűnösök Persze a megszállás után kiderült, hogy hazudtak, szándékosan félrevezették a világot a hírverők, élükön a zsidók két ismert bábjával, ravasz róka Tony Blair kormányfővel és a korlátolt intellektuális képességekkel megáldott George W. Bush elnökkel. Hiába kutatták át a hegyek és a sivatagok legeldugottabb szegleteit is, kínozták az elfogott iraki politikusokat és tudósokat, kénytelenek voltak bevallani a világnak, hogy Irakban nincsenek tömegpusztító fegyverek, magyarán, arcátlanul hazudtak. Csak ekkorra már a jenkik és fegyverbarátaik meghódították, szétlőtték Irakot, kirabolták a múzeumokat. Éppen úgy, ahogyan ezt a szovjet „felszabadítók” tették Magyarországon.

Később, a nagy átverés kitudódása után a cionista propaganda előállt azzal a mesével, hogy Amerika és szövetségesei elvitték az iraki népnek a szabadság eszméjét és a nyugati demokráciát. A gyakorlatban ez úgy érvényesült, hogy a Bagdadhoz közeli Ábu Grájb (ابو غريب) város börtönében és másutt fölállították a kínzókamrákat, miközben tömegesen gyilkolták, erőszakolták és rabolták Mezopotámia ősi népét. Időközben Amerika is kénytelen volt bevallani, hogy a nyugatiak hazugságra alapozva indították meg az Irak elleni háborút.

Afganisztánban is hasonló, vagy majdnem hasonló a helyzet, mint Irakban. Ugyanúgy hazugságon, cionista érdeken is alapszik a tálibok, pontosabban az afganisztáni népek elleni rablóháború, mint az Irak elleni. Csakhogy, akárcsak az irakiak a jenkik kitakarodása előtt, most Afganisztánban a tálibok is egyre átfogóbb és sikeresebb fölszabadító katonai műveleteket hajtanak végre a hazájukat megszálló nyugatai hatalmak, így hazánk katonái ellen. Afganisztán katonailag megszállt ország, s az ősi fölfogás értelmében a népeknek nem csak joga, hanem kötelessége is a betolakodók elleni fegyveres küzdelem. Még akkor is, ha azt, hogy ki a szabadságharcos, és ki a terrorista, manapság a cionisták határozzák meg. A jelek szerint az afganisztániak többsége nem kér a nyugati megszállásból, s akárcsak Irak esetében, Afganisztán esetében is csak olaj a tűzre, hogy a megszálló nem csak idegen, hanem keresztény is. Legalábbis látszólag.

Ezek a keresztények, akárcsak Irakba, Afganisztánba is a szabadság és a demokrácia apostolaiként érkeztek, ám a helyiek itt sem kérnek a nyugatiak által fölkínált értékrendből. Főleg akkor nem kérnek belőle, amikor azt látják, hogy a NATO tüzérsége naponta lövi, a légi ereje bombázza és rakétázza még a lakodalmi vigasságokat és a temetési szertartásokat is. Természetesen tévedésből. Afganisztánban a pastu, tádzsik és a többi muszlim nép többsége nem kér az ilyen felszabadításból, s ezért az afganisztáni agressziónak is az lesz a vége, ami a vietnami, s legutóbb az iraki háborúnak volt: megalázó vereség és szégyenteljes távozás a bűntett színhelyéről.

Magyarországnak, a magyarságnak semmi köze az Afganisztánban zajló hódító háborúhoz, s ezért katonáinknak semmi keresnivalójuk nincs ebben az országban. A nemzeti és gazdasági érdekeket tekintve pedig semmi hasznunk nincs és nem is lesz abból, hogy felelőtlen politikusaink vágóhídra küldik a magyar fiatalokat. A háborúkban a nemzetek általában azért vesznek részt, mert vagy rákényszerítik, tehát megtámadják őket, vagy valamilyen kedvező hozadékban reménykednek.

A magyar népet máig ostorozzák, mocskolják, amiért a Magyar Királyi Honvédség a második világháborúban Németország oldalán kivette részét a Szovjetunió elleni küzdelemből. A mostani és az akkori háborús szerepvállalásunk között viszont az a lényeges különbség, hogy a második világháború idején volt miért áldozatot hozni, most meg a magyar nemzet szempontjait tekintve nincs. A magyar politikai és katonai vezetés akkor azért küldte csatába a honvédjeinket, mert Adolf Hitler előtte visszaadta a Trianonban elrabolt magyar területek egy részét.

De mi a haszna az Irak és az Afganisztán elleni agresszióban való részvételünknek? Milyen gazdasági és nemzetpolitikai előnyünk származik abból, hogy határainktól igen távol kivesszük részünket a NATO erkölcstelen és eleve kudarcra ítélt csatározásaiból? Az ég adta világon semmi. Hazudtak nekünk a politikusaink, amikor azzal hitegették a magyarokat, hogy majd Irakban a magyar vállalkozók, cégek micsoda szerepet és lehetőségeket kapnak az újjáépítés terén. Irak lepusztításából így vagy úgy kivettük a részünket, ám az újjáépítéssel járó nagy megbízásokat mások kapták meg. Ne legyenek illúzióink, mert a NATO akkor sem védene meg bennünket, ha valamelyik szomszédos ország katonai támadást intézne ellenünk, vagy az általuk bitorolt területeken élő magyarok ellen. Azt mondanák, amit az Európai Unió illetékesei mondtak a szlovák nyelvtörvény, vagy Sólyom Lászlónak a komáromi hídról történt visszafordítása miatt benyújtott panaszainkra: az ilyesmit a tagországok intézzék el egymás között.

A napokban Afganisztán Baglán nevű tartományában tálib ellenállók megtámadták a magyar katonákat is szállító menetoszlopot. A szomorú következmény ismert: meghalt egy magyar katonanő, egy pedig életveszélyes, míg néhányan könnyebb természetű sérülést szenvedtek. Mielőtt bárki félremagyarázná sorainkat, leszögezzük, hogy minden ember, de leginkább minden magyar ember halálát sajnáljuk, főleg akkor, ha értelmetlen halálról van szó. Gyászoljuk az elhunytat és mielőbbi fölépülést kívánunk a sebesülteknek.

Ám a mi értékítéletünk szerint nem nevezhető hősi halott honvédnek az a magyar katona, aki zsoldosként, pénzért ilyen-olyan módon kivette részét egy másik nép országának megszállásából. Még akkor sem, ha ezt a megszállást újjáépítésnek becézik. A mi értékrendünk szerint hősi halott volt az erdélyi Tatár-hágó védelmében elesett magyar honvéd 1944-ben, az orosz tankokkal a harcot fölvevő Gérecz Attila forradalmár költő Budapesten 1956-ban, vagy a Budapesti Műszaki Egyetem pincéjében néhány évvel ezelőtt kitört tüzet megfékezni akaró három magyar tűzoltó. Persze a bűnösök nem a hazánktól több mint tízezer kilométer távolságban tevékenykedő „honvédek”, hanem azok a politikusok, akik a halálba küldték és küldik őket a történtek után is. Az igazi bűnösök azok a puskaport sosem szagolt politikusbűnözők, akik a tragédia láttán sem vonják le az ilyenkor szükséges következtetéseket.

Az afganisztáni népek, de leginkább a tálibok nem véletlenül küzdenek az országukat megszálló erők ellen. Hihetetlen erejű gyűlölet halmozódott föl bennük a megszállók ellen. S hogy miért, arra csak egy példát említünk.

A NATO vezető erejét kitevő amerikai hadsereg mindjárt Afganisztán lerohanása után a bagrámi légibázis területén és másutt is létrehozta az úgynevezett „fekete börtönt” (black prison), ahol afganisztániakat tartanak fogva és kínoznak, vallatnak és gyilkolnak meg vadállati módon. A bagrámi „fekete börtön” történetéhez tartozik, hogy az amerikai hadsereg 2001 decemberétől 2003 novemberéig itt tartotta fogva, kínozta, majd innen szállította át Guantánamóba az afganisztáni foglyokat.

A NATO-katonák, s velük együtt a magyarok is tehát Afganisztánban a cionista propaganda állításával ellentétben nem felszabadítók, hanem megszállók, az ellenük vívott küzdelem pedig nem terror, hanem szabadságharc. A jelenlegi magyar politikai elit kötelessége, hogy minél előbb levonja az igazi nemzeti érdekeinknek megfelelő következtetéseket. Magyarán, hívja haza a magyar honvédeket Afganisztánból.

Kommentál

Az amerikai Szabad Sajtó alapján tudjuk, hogy az Obama Adminisztráció elismerte, hogy az afganisztáni földrajzi kincsek megszerzéséért folyik a háború. Amit amerikai trilliárdosak akarnak lenyúlni a saját hasznukra. Valamint a USA-ba és a világba szállított kábítószer biztosításáért folyik a harc. A kábítószer hatalmas üzlet. Aki felügyeli a termelést, az viszi el a legnagyobb hasznot. Kinek a kezébe van többségben a világ kábítószer kereskedelme? A CIA jelentésből tudjuk a "zsidó kiválasztottak" kezébe van.

Minden szakértő elismerte már, hogy a háborúval nem lehet a „terrorizmus” felszámolása. Nem csökkent, hanem növekedtek az ilyen jellegű terrorista támadások a világban. Tehát ezért hallnak meg magyar katonák?
(Kuruc.info alapján JOBBIK GONDOLAT)