2010. március 28. Közélet

Elmondom.

A ’40-es években, Izrael állam alakulása  idején a szépnek nem mondható, de annál eszesebb  Golda Meyr asszony volt a zsidó állam külügyminisztere. Az ENSZ-ben arról beszélt, hogy ők a választott nép, és mint ilyenek, bizonyos privilégiumok illetik meg őket.
(cionnácizmus)
Azt  hihetnénk, akkor még hatalmas zaj, botrány fenekedett…ó nem! Mindenki  kussolt, senki fel nem szólalt. (Megjegyezzük: Jézus sehol nem említi a zsidó nép kiválasztottságát, és a külügyminiszter asszony sem istenfélő életéről volt híres).

Még a ’70-es években a zsidó állam parancsára lelőttek egy MALÉV utasszállító repülőgépet, mert állítólag Izrael felségterületére tévedt.

Aztán ezekben az években lezuhant egy utasszállító repülő, mégpedig Skócia felett. Köztük a keresztény utasok mellett sok zsidó vallású polgár is volt.

A közös  állami gyász-szertartást szigorú előírások szerint tartották. Elrendelték, a keresztény lelkészek nem vehetik Jézus nevét a szájukra, miközben a zsidó rabbik akadálytalanul gajdolhatták el búcsúzó szavaikat.

Az 1972-es müncheni olimpián a magát Fekete Szeptembernek nevező szervezet több zsidó olimpikont is megölt. Nem szabad elfelejteni: a hivatalos magyar álláspont akkor még fasiszta államnak ítélte meg Izraelt. (Jasszer Arafat akkor még barátunk volt, később, amikor fordult a kocka, zsidó „ barátaink” unszolására kezdtük el abroszfejűnek titulálnia népét védő Nobel díjas palesztin vezetőt).

A Magyar Rádió moszkvai tudósítója akkor így számolt be a Fekete Szeptember ténykedéséről:

„… Minden szovjet embert  megrázott ez a gyilkosság sorozat. Olimpián ilyesmi még nem fordult elő. Ezt még akkor is el kell ítélni, ha izraeli sportolókat (!) ölnek meg…”

(Az akkori politikai hangulatra jellemző, hogy a rádió akkori moszkvai tudósítóját „ alaposan” megbüntették: felfüggesztették moszkvai állásából és kinevezték New-York-i tudósítónak.)

Az illető ma budai lakásában él és különféle fordításokkal tengeti boldog nyugdíjas éveit.

Mint tudjuk, két évvel ezelőtt 50 izraeli turista látogatott el szép hazánkba. Annak rendje-módja szerint megtekintették szép országunkat.

Egy évre rá  már 200 izraeli (rendészeti személyek) vették szemügyre Magyarország nevezetességeit.

Közben mintegy „véletlenül” elszólta magát az izraeli miniszterelnök, szavaival több más ország mellett Magyarország megvásárlásáról beszélt.

A feketeleves…

1541-ben  I. Szulejmán (sémi volt, akárcsak ma Simon Peresz) Buda alá érkezett. A pompás, díszes török tábor a mai Tabán területén lehetett. Fényes küldöttség indult a Várba, és meghívták az özvegy királynét azzal, hogy a nagy padisah látni szeretné a kicsi királyt, János Zsigmondot. Nosza, megijedtek a várbéliek, ilyen meghívást visszautasítani hatalmas sértés, ezért a magyar hadat fényes kíséretnek álcázva kísérőül adták a gyermekkirály mellé.

A Várban alig maradt valami helyőrség.

Sejtheti a kedves Olvasó, ugyanaz történt, ami manapság:  kedves, bámészkodó (ma turistának mondanánk) kis csoportok véletlenül a Vár felé sétálva megcsodálták az erődítményeket, ágyúkat, kedvesen elbeszélgettek a magyarokkal, mignem szépen ki is szorították a magyarokat saját várukból!

Látták ám  magyarjaink budai várban a lófarkas-félholdas (ma kékcsillagos) lobogókat, és idegesen távozni készültek, de a szultán megnyugtatta őket:

„… még hátra van a feketeleves…”  -  szólt a nagyúr kínálva erősen őket a török feketekávéval.

(Mai párhuzam: macesz, babka és sólet kóserkolbásszal felelne meg leginkább).

Ezzel Buda elesett és törökké váltunk…

Lám, a történelem örök spirálvonala: magasabb szinten most már nem elfoglalják az országot, ó nem! Önként, dalolva adjuk át, miközben boldogan csaholunk a leejtett morzsák után…

Már fel sem kapjuk a fejünket az alábbi talpnyalós verssor hallatán:

Bálint B. Artúr: Mindenki zsidó

„… röhögve tátongó bamba sunyításban…mindenki zsidó”

Hozzánk, rohamosan fogyatkozó magyarokhoz az alábbi verssor közelebb áll:

„… Üsd az orrát, magyar, ki bántja a  tiéd…”  -  halljuk nagy nemzeti operánk szövegében.

Én is megerősítem:

Üssük csak az orrát, aki minket bánt…főleg, ha jó nagy az orra, nem ütünk mellé…

   (Lelkiismeret 88 alapján szerk)