2011. augusztus 15. Közélet

A friss Rubiconban Ujváry Gábor történész arra a konklúzióra jut, hogy „tudományos akadémiai tagságának posztumusz helyreállítása felettébb indokolt lenne. És talán perének újrafelvételén is illene elgondolkozni. Nem hagyhatta szó nélkül Hóman rehabilitásának kérdését az egyik liberális portálon bizonyos Zádori Zsolt, vélelmezhetően hun felmenőkkel rendelkező firkász. Már cikkének címe is mindent elárul: "Katedrától a zsidótlanításig. Hóman ártó politikus volt." Szerintünk meg ez a Zádori egy ártó szellemi kis tejesedény. Tompó testvér írása válasz neki, meg a többi, csak nekünk volt sorstragédiánk, mindenki más dögöljön meg huhogónak is.

1951. június 2-án, hatvanhat évesen a váci rabbörtönben halt bele a bolsevisták kínzásaiba Hóman Bálint, múlt századunk legnagyobb magyar történészeinek és művelődéspolitikusainak egyike. Történészként elsősorban őstörténetünkkel, középkorunkkal és pénztörténetünkkel foglalkozott, művelődéspolitikusként 1932 és 1938, majd 1939 és 1942 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1938-ban tárca nélküli nemzetnevelésügyi miniszter. 1944-ben Nyugatra távozott, de az amerikai hatóságok kiadták őt a budapesti vérbíráknak, akik életfogytiglani fegyházra és vagyonelkobzásra ítélték, és börtönőreinek kínzásai következtében 1951. június 2-án halt meg a váci fegyházban.

Amit legkevésbé bocsátottak meg neki

Mindenkori ellenségeink a legkevésbé tudták neki megbocsátani a két világháború közötti radikális nemzeti pártok, mozgalmak és a kormánypolitika közötti, művelődéspolitikusi minőségben tett egyensúlykereső kísérletein és az angolszász politikával való szembenállásán túlmenően elsősorban a zsidó-magyar viszony kudarcának okát megállapító, „Magyar sors, magyar hivatás” című, legfőbb gondolatait összegző, 1942-ben megjelent, 1945-ben indexre tett kötetében olvasható álláspontját:

»Külső életformákra és nyelvi tekintetben a magyarhoz hasonulva, de népiségét megőrizve él népünk között a múlt században egyenként bár, de igen nagy tömegben beszivárgó zsidóság. Beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett erős faji öntudata s a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg.

A nyugati keresztény kultúrközösség népeinek fiaiból a magyar társadalom közösségeibe illeszkedő egyének és csoportok – a történeti fejlődés szabályainak megfelelően – egy-két nemzedék multán áthasonlottak, beházasodtak, elkeveredtek, beolvadtak a történetileg kialakult magyar fajba és ma ennek a szerves részeként élnek. A keleti ortodox közösségből jött román és szerb jövevények – kevés kivétellel – még az értelmiségi réteg keretében sem tudtak áthasonulni, mert kultúrájuk más talajban gyökerezett. A zsidóság sem ment át ezen a folyamaton. Önként vagy kényszerítve – ezt vitatni lehet –, de önálló sajátos világszemlélettel és felfogással élte és éli ma is a maga sajátos népi életét a magyarság körében. A régiek még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez: az újonnan jöttek teljesen elkülönültek és ezért a magyarság is idegeneknek tekintette és tekinti őket.

Ezeknek az újonnan jött elemeknek a a felforgató mozgalmakban, a romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepe, a zsidó értelmiségnek a magyar múlt hagyományaival és magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemisége, mértéktelen gazdasági érvényesülése és erre alapított hatalmi törekvései napjainkban nálunk is kiváltották a ma Európa-szerte uralkodó zsidóellenes hangulatot. A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot.«

Sorstársaival való váci rabbörtönbeli éveit leghitelesebben Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos örökítették meg Vádló bitófák címmel 1958-ban megjelent könyvükben:

„No Hóman, még nem döglött meg?”

»Vác a megkülönböztetett politikai foglyok megsemmisítõ tábora volt. Ide hozták Himlerék háborús fõbűnöseit, a demokráciaellenes kémeket, hazaárulókat és mindenkit, akit nem végeztek ki, de akiknek el kellett pusztulniuk. Lehota – ez a minden emberi érzésből kivetkőzött vadállat – ezt nem is titkolta. Hányszor, de hányszor mondta séta közben vagy a fogháztemplomból alakított embertelen fonóműhelyben, hogy Vácról csak egy út vezet kifelé – a temetőbe. A napi élelmiszer kalória nem érte el a nyolcszázat, s ha az osztályok számára kiutalt élelemből – ami leginkább száraz borsó, répaleves volt – valami megmaradt, azt tilos volt kiosztani. Azt Lehota elvtárs disznóinak vitték. Hasonló volt az egészségügyi gondoskodás is. A főorvosi tisztet egy dr. Halász nevű volt munkaszolgálatos orvos látta el. Ha valaki orvosi vizsgálatra föliratkozott, első kérdése nem az volt, hogy mi a baja, fájdalma, hanem hogy milyen népbírósági paragrafus alapján ítélték el.

Orvosság helyett gyakran összepofozták vagy összerugdalták, mint szimulánst. Ha pár nap múlva meghalt, ez csak jó pont volt úgy dr. Halász, mint Lehota számára. Így végeztek a kilencvennégy esztendős magyar egyetemi tanárral, a nemzetközileg is elismert tudós professzorral, dr. Méhely Lajossal. Zárkájában halt meg dr. Tóth László, a katolikus sajtó egyik ismert alakja. Egy őszi vasárnap délután agyszélhűdést kapott s mikor két nap múlva át akarták vinni a kórházba, akkor már nem volt szüksége orvosi kezelésre. A gorilla kinézésű Bellák-borbély papírzsákba burkolva vitte ki a temetőbe.

Hóman Bálint a magyar történelemtudomány egyik legnagyobb alakja, akinek a „Magyar nemzet története” című munkája fordulói pontot jelentett a magyar történelemírásban, ugyancsak a váci rabtemetőbe került. A hatkötetes történelmi munka társszerzője Szekfû Gyula ugyanakkor Rákosi Mátyás jóvoltából Magyarország moszkvai követe volt. Neki bizonyára tudnia kellett, hogy milyen sorsra jutott a „Hóman-Szekfű” című történelmi munka társszerzője. S hogy érdekében semmit sem tett, ezzel a kérdéssel majd bizonyára számot vet, ha valahol az örökkévalóságban találkozik Hóman Bálinttal. A hatalmas termetű Hóman, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója, volt kultuszminiszter, akit ugyancsak Himler Mártonék adtak ki, 1951 végén már csak mint szánalmas emberi roncs gubbasztott mindössze egy szalmazsákkal berendezett zárkájában. Mert mint írástudóra, őreá külön vigyáztak. Mindvégig magánzárkában volt. Hetenként kétszer fel kellett súrolnia nemcsak zárkáját, de a szigorított fogház harminc méter hosszú tölgyfával burkolt folyosóját is, a trepnit. Ilyenkor mindig számos látogatója volt. A valamikor 130 kilós test már mindössze hetven kilót nyomott. egy nap már nem tudta felsúrolni a trepnit, mert összeesett. Átvitték a kórházba s Halász főorvos úr harmadik vizitje alkalmával amúgy orvosi módra megkérdezte tőle: „No Hóman, még mindig nem döglött meg?”

A negyedik napon aztán megnyugodhatott ez a főorvosi vadállat. Hóman Bálint meghalt. Hasonló sors érte Rácz Jenőt, a magyar vezérkar volt főnökét és volt honvédelmi minisztert. Súlyos gyomorfekélye ellenére sem kapott diétás kosztot. De ugyanakkor a szomszédos zárkában lévő két valutasíber bócher fiatalembernek Lehota őrnagy úr – valószínűleg Garasin beleegyezésével – kóser kosztot engedélyezett, amit az egyik váci kóser vendéglőből hoztak be nekik. Itt halt meg az 1919-es kommunizmus utáni magyar politikai élet egyik főszereplője és volt magyar miniszterelnök, Friedrich István is. Felesége – aki valamiképpen megtudta ura betegségét – külföldről kapott gyógyszert küldött be férje számára. De a gyógyszert Halász főorvosék ellopták. Külön fejezetet lehetne írni a váci fegyház tüdőbeteg osztályáról. Annak idején az Igazságügyminisztérium Dunára néző hatalmas tüdőbeteg pavilont épített a kórház mellé, mert köztudomású volt, hogy Vácon a gyöngébb szervezetűek rövid időn belül tüdőbajosak lesznek. Lehota nem engedte meg, hogy az ide beutaltak a teraszon pihenjenek. Beszögeztette az ajtókat és az ablakokat – bebádogoztatta. A tüdőbeteg osztályon fejezte be életét a magyar közgazdasági élet ugyancsak európai hírű munkása dr. Ereky Károly is. Tasnádi Nagy András is itt szerzett betegségében halt meg a Mosonyi utcai rabkórházban. De rövid a hely, hogy felsoroljuk mindazokat, akik nem bírták ki a váci poklot és akiknek teste ma ott porladozik a váci fegyház Dunára néző szomorú temetőjében.«

Fiala és Marschalkó leírását csak azzal egészíthetjük ki, hogy Hóman a börtönviszonyok ellenére is szerette volna megvalósítani régi álmát, megírni a magyar középkor történelmét, de hiába kért hozzá könyveket és papírt, nem adtak neki: a titokban néha becsempészett irónra így verseket írt.

Amikor a legnagyobb bűnnek a nevetés számított

Arról, hogy mitől vált pokollá a váci fegyház, még részletesebben vallott Fehérváry István rabok visszaemlékezéseiből összeállított dokumentumkötetében (Börtönvilág Magyarországon, 1978):

»Az őrség minden alkalmat felhasznált arra, hogy belénk kössön. Nem volt séta, hogy egymással való beszélgetés ürügyén ne szólítottak volna néhányunkat be az osztályvezetői irodába. Senki nem tudott kielégítően állni, ki- és belépni, válaszolni ahhoz, hogy kékfoltok nélkül távozzék. A munkást megverték azért, mert elárulta a munkásosztályt, az értelmiséget, mert értelmiségi volt, a párttag azért kapott nagyobb ütéseket, mert csak későn lépett be a pártba, mi azért, mert nem léptünk be. Veszélyes volt szemüveget viselni, mert miniszternek tartották az embert, a lúdtalpbetét burzsoá eszköznek bizonyult, és aki az elfogyott kübli papír pótlását kérte, a népi demokráciának pazarlással való megdöntéséért kapta a verést. A legnagyobb bűnnek azonban a nevetés számított. A szenvedésnek is van humora, s mi fiatalok voltunk, nem törtek meg bennünket és gyakorta elkövettük a nevetés bűnét. Ilyenkor csikordult a kulcs a zárban és hallottuk a sztereotip kérdést: „Miért nevet? Van kedve nevetni? Majd elveszem a kedvét!” És aki már „fúrt kutat”, vagyis keringett a földre támasztott mutatóujja körül a szédülésig, aki ismeri, mi a „papírfújás”, amikor egy füzetlapot lehelettel végig kell hajtani többször a folyosón, vagy aki ült vasba kötve, az tudja, hogy ideig-óráig valóban „arcára lehet fagyasztani a mosolyt” az embernek! Míg Bodó elvtárs egyetlen pofonja örökké süketté tehetett egy embert, míg Flórián alhadnagy elvtárs csizmával táncolhatott egy rabtársunk gégéjén, mindaddig, míg a szerencsétlennek elszakadtak a hangszálai, addig az intézményes kínzás orvosi előírással, segédlettel és parancsnoki közreműködéssel történt. A középkori inkvizíciós kínzást is meghaladó fenyítés, a vasalás.

Szitkok kíséretében földre ültetnek, lábadat keresztbe teszed és bokában összeráncolják. Azután a kezed következik. Két őr térdel a hátadra, hogy kezedet az ellenkező lábfejedhez kényszerítsék, s a harmadik meghúzhassa a láncot, úgy hogy beleszántson a húsodba. A fejed a térded közé szorul, a combod karodban, hátadon minden ín pattanásig feszül, és csak kapkodva kapsz lélegzetet. Érzed, hogy kézfejed nőttön-nő, a vér lüktet benne, és ha merész vagy, hogy felemeled a fejed, már feketének látod az ujjaidat.. A karodba kell harapnod, hogy ne ordíts a fájdalomtól, melletted már nyöszörög, sír, üvölt valaki. Lesz majd idő, hogy nem emlékszel semmire, azután hidegvíz csorog rajtad, felrángatnak az előbbi helyzetbe és folytatod. Ha nincs szerencséd, két őr megragad, felemel, majd földre ejt, s azt kívánod, bár a láncok szakítanák már le kézfejed. Azután újra elájulsz.

Új őr jön, meglazítja a láncot, s ha nem tudnád, hogy másodperceken belül az erekbe visszatörekvő vér megsokszorozza a kínjaidat, megköszönnéd neki. Így imádkozol vagy káromkodsz, ordítasz vagy tűrsz, és számítod az időt, hogy meddig tart még? Majd mikor letelik a két-három vagy hat óra és leszedik a láncokat, és ott fetrengesz a földön, felállni nem tudván, hallgatva az őrség röhejét a hernyóként mászó rabok felett, majd akkor örülsz, hogy csak két órát kaptál. Volt, aki nyolc órát ült kurtavasban jajszó nélkül. Volt, aki az egyszeri hat órás kurtavas után örökre nyomorék lett, ma is bénán húzza maga után a lábát. És új napok, új kurtavasak, rúgások, sötétzárkák következnek, semmi hír szeretteinkről, se újság a világról: számolgatjuk a napokat, a halottainkat, a megtébolyodottakat és azokat, akik rabéletükre árulókká váltak.«

Ahogyan Tollas Tibor írta, a bolsevizmus igazi szimbólumaként „bebádogoztak minden ablakot”, lefejezve az értelmiséget, amelyre úgy tűnik, utódaiknak ma sincs szükségük, így Hóman Bálint továbbra sem kívánatos köreikben.
(Hunhír.info)

Szabad Hírek