Óh, miért dugható le az emberek torkán, hogy a média azt közvetíti, amire nekik igényük van? Ne szépítsük, az ember természetéből fakadóan befolyásolható. Az átlagember pedig különösen. Mert a helyzet az, hogy az emberek azt fogyasztják, amit eléjük tesznek. Ha Rákosi elvtárs van terítéken, akkor azt, ha Győzikét kínálják, akkor meg azt.

Fintorogni tilos! A kényesebb gyomrúakra ugyanis rögtön rátámadnak nagyon demokratikusék, hogy bizony el lehet kapcsolni. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy e választási lehetőség szellemi kínálatot jelent, vagy szélesíti a palettát! Egyszerűen nincs így. Aki ez utóbbit állítja, minden bizonnyal nem néz TV-t. Itt a közszolgálatot, a közművelődést, az igényes szórakoztatást száműzni kell a béka alá, és teret adni Terry Blacknek, nullszériás „celebeknek”, a hamis ideáloknak meg a köztörvényes, főzőcskéző bűnözőknek. Eszi, nem eszi, nem kap mást. Így tanítják szelektálni a pártállami televíziós diktatúrából Isaurával szabadult szappanopera, valóság- és talkshow rajongókat, akik szentül hiszik, hogy ez maga a színvonal és az érték. Pedig dehogy, hiszen hamis!

A veszély kérem pontosan a média által teremtett hamis ideálokban, és értékekben van! Mivel az embernek természetéből fakadóan szüksége van példaképre, akitől tanulhat, akire felnézhet, igyekszik héroszokat keresni (vagy teremteni), akiket etalonként tisztelhet. És ha zongorázni tudnám a különbséget, mondjuk Achilles és Fekete Pákó között, bizony én lennék a Kocsis Zoltán. Igen, a gond a hősök milyenségével van. A TV- képernyőkről ugyanis nem Achilles, Dobó István, Mátyás király, vagy Széchenyi István tekint le ránk, hanem Kiszel Tünde, Győzike, a szebb időket is megélt Benkő Dániel, meg hímnős tinisztárok vigyorognak vissza bárgyún. És hiába akarjuk őket kizárni életünkből, a hatás kikerülhetetlen, tele van velük az újság, az internet, felbukkannak mindenütt, reggel, éjjel, meg este is, akár a fletói hazugságok. Hatnak ránk tudat alatt és felett, jó csomagolással, szenzációnak álcázott magánügyek kiteregetésével, szándékos beetetéssel. Az eredmény: minden igényt nélkülöző, előre gyártott gondolatokra éhes tömeg.

E rendkívül jól felszerelt fegyverarzenállal szemben pedig az átlagember teljesen védtelen, hiszen nem tudja az istenadta, kik, honnan és miként akarnak „belepiszkálni” az agyába.

A dolog persze csak akkor kulminál igazán, mikor a tömegtájékoztatást nem csupán a fogyasztói igények manipulálására használják. Tudniillik, a média befogadása sajátos lélektani törvények szerint történik: a kapott információt ugyanis könnyebben elhisszük, ha nincs más információnk vagy tapasztalatunk. Ezért sokan a médiavéleményt általános véleményként és valóságként érzékelik, vagy pedig úgy, hogy ami a médiában nem szerepel, az a világban nem is létezik. Ez különösen veszélyes akkor, ha egy ország sajtója nem rendelkezik semleges, objektív szegmenssel: ahogyan a magyar médiavilág sem. A tömegtájékoztatás leggyakrabban azt a manipulációs stratégiát követi, hogy nem nyílt közléssel, hanem valamilyen indirekt, de annál hatásosabb módon befolyásolja használóit, vagyis a legalantasabb emberi ösztönökre apellál.

Ilyen a montázs, amikor a békés tüntetésről szóló hír beolvasása közben neonácikról szóló képsorokat játszanak le, vagy a mézesmadzagot ígérő csúsztatás, amikor egy fiatal, szép, megnyerő nő reklámoz valamilyen silány terméket. E manipulációkat pedig a hírműsorokban és a reklámokban figyelhetünk meg leginkább.

Az elmúlt két évtizedben a média globalizálódását látva mind többen fogalmazták meg a médiaimperializmus tézisét. Eszerint a korábbi századok gyakorlatával szemben a mai pénzügyi és politikai érdekcsoportok befolyási szférájukat nem katonai vagy diplomáciai eszközökkel, hanem a média segítségével növelik; a totális média irányítói az emberek gondolkodása feletti totális befolyásra törekednek. A XX. század vége óta minden lakásban ott a televízió (egyes családoknál több készülék is), így gyakorlatilag egy teljes ország lakosságát lehet elérni percek, órák alatt.

Sok a csatorna, nagy a kínálat, mégsem a nézők serege irányítja a médiát, hanem fordítva. Mivel az emberek jó része képtelen szelektíve válogatni az információáradatból, virul a tömeges elbutulás. A hatékonyságot pedig csak növeli a családok és az emberek anyagi helyzete. Sok munka, kevés valódi és igényes szórakozásra költhető pénz, na meg az alapvető lustaság, megszokás, ami garantálja, hogy az emberek legfőbb szórakozása a televíziózás legyen. Az alantas emberi ösztönökre építő műsorfolyam látszatvalóságot teremt, ami sikerrel tereli el a figyelmet a világ igazi értékeiről és gondjairól, amiben a televíziók felelőssége, a kereskedelmi, és a közszolgálati csatornákat is beleértve óriási.

A média reformálása tehát elengedhetetlen. Első körben nem lerombolni kell a székházakat, hanem a médiatörvényen szigorítani. Nem is kicsit. Nonszensz ugyanis, hogy kulturális műsorszórási kötelezettség címén primitív percemberek mű vidám, vagy műbalhés főzőcskézését sugározzák. Emellett súlyos pénzekkel kell támogatni (és a külföldi tulajdonú kereskedelmi TV-k által még inkább támogattatni) az állami, közszolgálati televíziókat, azok pénzügyi rendszerét pedig alaposan átvilágítani. És ha már itt tartunk: hol is a látszata például annak az évi négy milliárd forintnak, amit csak az RTL Klub fizet évente az MTV-nek?

Bármilyen hihetetlen, az agyunk gondolkodásra való. A média pedig arra, hogy mindezt tovább segítse. Akinek pedig ez nem tetszik - legyen az TV csatorna, vagy néző -, idézze fel a klasszikust: el lehet menni. Ha pedig ez sem megy, akkor jöhet második körben a „B” terv, meg a légkalapács.

(Ellenkultura.hu alapján szerk.)