Május utolsó vasárnapja - 1925 óta - a háborúinkban elesett hősök, katonák emléknapja; rájuk gondol most az a Haza, akikért feláldozták életüket, még ha az sokaknak értelmetlenek is tűnt, rájuk emlékezik a csonka ország, de az egész magyarság. Volt idő, nem is rég, amikor büntették az emlékezést…

A hősök emlékünnepének eredete egy 1917-es törvénycikkre vezethető vissza. Ekkor mondták ki először, hogy „nemzetünk hősi halottainak kegyeletteljes tiszteletét megfelelő módon kifejezésre kell juttatni és az utókor számára meg kell örökíteni". Másfél évvel az első világháború kitörése után felmerült a szervezett formában történő tisztelgés. Akkor, amikor egyre sűrűbben érkeztek meg az otthonokba a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések. Azt is kezdeményezték, hogy minden település emlékműveket állítson, az elesettek nevével.

Egy 1942. április 25-én kelt rendeletben az ünnepet kiterjesztették az 1938. után elesettekre is. Ez mondta ki: 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért, emléküket ugyanolyan kegyelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét.

1945-ben még országszerte megtartották a hősök napját, de szerényebb keretek között és már nem számított nemzeti ünnepnek.

Az új, nemzetietlen, hazaáruló és republikánus hatalomnak nem volt ínyére a megemlékezés, hiszen az azokról a honvédekről is szólt, akik az országot feldúló, végigraboló és erőszakoskodó, gyilkos Vörös Hadsereg bolseviki hordáival szembeni küzdelmekben estek el katonai esküjükhöz híven; s új uraink és ezek gátlástalan kiszolgálói már időközben az ország házába is befészkelték magukat, a hatalmat véres kezeikkel megkaparintották; a nemzetre hivatkozva bár, de a nemzet ellen dolgozva lankadatlanul.

Közel ötven évig csak titokban lehetett gyertyát gyújtani értük, aztán 1989 májusában ismét tarthattak nyilvános megemlékezést.

Az idős, tisztességben megőszült hadfiak évtizedeken keresztül szégyenként cipelték magukkal háborús részvételük emlékét. 1989 óta azt szerettük volna, ha kárpótoljuk őket és tiszteletünket fejezzük ki előttük. Ez felemás módon megtörtént, de sajnos, az elmúlt két évtizedben lassan elfogynak a szemtanúk, csak az emlékművek maradhatnak meg nekünk.

A túlélő veteránok azok, akik még őrzik emlékeiket; emlékeiket a magyar hősiességről, a honvágytól izzó éjszakákról, az őrség süket, szinte fájó csöndjéről, az éjszaka, az alvó magyar katonákat meglepő partizánokról, akik szabályosan lemészárolták egy reguláris hadseregnek a lakossággal sem kegyetlenkedő katonáit, mint a mai terroristák. S ők bár nem beszélnek, még sem felejtenek, de egyre kevesebben vannak, akik átadhatják tapasztalataikat a sokszor hálátlan utókornak.

Nyugodjanak békében, a boldog feltámadás reményében! Egy boldogabb magyar feltámadás reményében. Emlékezzünk rájuk egy gondolattal, egy szál virággal vagy egy meggyújtott gyertyával, hisz magyarok, emberek, férfiak, legények, családapák voltak, vagy csak vőlegények voltak, akik egy szebb és boldogabb Magyarország reményében, értünk - gyermekeikért, unokáikért, dédunokáikért - a Hazánkért, közös Hazánkért, utódaikért, rokonaikért vesztették el életüket; egy szentkoronás címerrel a szívük felett.

(Szent Korona Rádió alapján szerk.)