2009. október 14.  Közélet

Orbán Attila András Moldvai Csángók közt elő erdélyi magyar tanár elmondása alapján közöljük le a következő sorokat.

Míg mások nem tudják hogy elkölteni a pénzüket, addig ezek a szegény emberek az utolsó darab kenyeret is képesek elém rakni úgy, hogy érezzem, mennyire megtisztelve érzik magukat azért, mert a vendégük vagyok.

Alig pár hete tartózkodtam a faluban, így nagyon kevés embert ismertem. Délután többnyire a családokat látogattam, szerettem volna mindenkit megismerni. Így jutottam el egy nap a Bot család kis házához. Mint megtudtam a szülőknek 13 gyermekük született, köztük két ikerpár is, István és Mihály, valamint két kislány Cecília és Irénke. A nagyobbak már elvégezték az iskolát, többen dolgoznak, családot alapítottak. Már „csak” nyolc gyerek él otthon, szüleik oltalma alatt, egy két szobás, kis konyhás vályogházban. Láttam rajtuk hogy mennyire szegények, de az arcukon ennek ellenére őszinte mosoly ült.

Aznap öt gyerek volt otthon, a szülőkkel a „tőtésen” ültek a ház előtt található vályogból épített teraszfélén. Pujt (kukoricát) bontottak, de amint meglátták, hogy vendégük érkezett, az asszony tüstént, beszaladt a házba és egy háziszőttes szőnyeget hozott ki. Szinte parancsba mondták, hogy arra üljek míg ők, a csupasz földről figyelték minden mozdulatom, arra várva miben segíthetnek. Nem láttam még ennyire örülni embereket, mint ahogy akkor ők örültek nekem. Pár perc beszélgetés után, György a családfő behívta Mihály fiát a házba, kicsit beszélgettek, miután a gyerek elrohant. Eközben mi az élet dolgairól kezdtünk beszélgetni, vallásról, a gyerekekről, gondjaikról és arról hogyan élnek.

Kis idő elteltével Mihály visszatért, a faluban járt, pirosas arcából arra következtettem, hogy futhatott a háztól a helyi boltig és vissza. A fiú kezében egy halat (mivel pénteki nap volt, nem lehetett húst enni, mai napig is szigorúan tartják a böjtöt) és egy üveg bort hozott. Az anyuka szó nélkül sietve, azonnal nekikezdett a sütésnek és még fel sem ocsúdtam, de már előttem állt egy rozoga kis asztal, rajta pár szelet kenyér, a frissen sült hal és a bor. Azonnal szabadkoztam, nem akartam elfogadni. Nekem meg hála Istennek, van mit egyem otthon, de akkor előjöttek azzal, amire nem lehet mit mondani, és sokan használják utolsó érvként: - Biztos utálja, azért nem akarja elfogadni tőlünk.

Nem volt mit tenni, le kellett ülni enni, miközben körbeültek és néztek, nekem meg mintha a nyakam mögött ment volna le, gombócot éreztem a torkomban, alig tudtam nyelni de nem akartam, hogy azt gondolják, lenézem őket. Nem volt nekik sok, de még az utolsó, sőt, az utolsó utáni falatot is nekem adták, ezzel akarták kifejezni a szeretetüket, tiszteletüket. Nagyon vegyes érzelmek kavarogtak bennem jólesett a figyelmük, de ugyanakkor a sírás is kerülgetett. Miközben én ettem, ők büszkén elmesélték az összes gyerek életútját ki hol dolgozik, melyik költözött el más településre, miből élnek.

Nem szégyellve szegénységük azt is elmondták, hogy a két ikerlánynál olyan is megesett egyik télen, hogy felváltva mentek iskolába. Egyik nap Irénke másik nap Cecília, mert csak egy pár téli cipőre tellett. De hozzátették, hogy Isten velük van, és boldogok hogy meglátogattam őket.

Mint később megtudtam, a halat, és a bort, hitelre kérték a helyi boltban. Hazafelé menet fura érzések kavarogtak bennem. Míg mások nem tudják hogy elkölteni a pénzüket, addig ezek a szegény emberek az utolsó darab kenyeret is képesek elém rakni úgy, hogy érezzem, mennyire megtisztelve érzik magukat azért, mert a vendégük vagyok.

Magyar sors- irtózatos nagy szegénységben is megmaradni, vendégszerető, istenfélő magyarnak.

Isten áldd meg a magyart.......

( Szentkorona Radio alapján szerk.)