Az alábbiakban Tóth László mérnök alezredes (1911-1999) harctéri naplójából idézünk. Tóth László a doni frontszolgálat alatt hadnagyi rangban szolgált, majd hazaérkezése után előléptették századossá. A kommunista rendszer megfosztotta rangjától, majd 1993-ban rehabilitálták és nyugállományú alezredessé léptették elő. Három gyermekétől kilenc unokája született.

A falu templomát, amely valaha raktár volt, dekoratíve rendbehoztuk. Egyik vasárnap közös istentiszteletet tartottunk (római katolikus, református és görögkeleti szertartás szerint), amelyre természetesen a falu népét is meghívtuk. A falusiaknak csurgott a könny a szemükből.

Én egyedül egy rövidebb utat választottam vissza a táborba, s egy mély hajlatú réten mentem egy csapáson. Útközben találkoztam egy öreg szakállas szegény ruszkival. A lába csak rongyokkal volt körülcsavargatva. Amikor mellém ért úgy köszönt: "Jónapot."

Jónapot - mondom vissza. És mindjárt kérdeztem is: Maga tud magyarul? "Igen kérem, én az első világháborúban hadifogoly voltam Magyarországon egy Tisza melletti faluban, a falu nevét már elfelejtettem. De kérem szépen, az a két esztendő volt a mennyország. Szinte sajnáltam, hogy haza kellett jönnöm."

- Dohányzik? - kérdeztem. "Igen", válaszolta, szinte megszállottan. Két csomag cigarettát nyomtam a markába, hiszen én is meghatódtam a szép nyilatkozatára. Erre ő térdre esett, keresztet vetett és valami áldást mondott. Ez a jelenet sokáig jólesően elgondolkodtatott.

Egy másik alkalommal látogatók érkeztek, törzstiszti küldöttség - mondjuk - ellenőrzésféleképpen. Ebédidőre összejött az egész tisztikar. Evés közben eseményeket mondogattak, ki-ki a maga élményeiből. Én csendesen csak annyit meséltem, hogy nagyon sokat kell repülnöm szerviz repgéppel, mert a műszerek javítása, cserélése mindennapos volt a különböző reptereken. Ezért megkülönböztetett, feljavított kosztot kaptam, s úgy a hazai kenyereim szinte zsákszámra rám száradtak. Sajnáltam kidobni, ezért a csicskásommal szabad órákban végigjártuk a falut, és a szegényeknek szétosztogattam.

Egyik házban éhező sokgyerekes családra bukkantam. Bekukucskáltam, és valami füvekből zsírtalan leves főtt egy fazékban. A gyerekek rám meredtek beesett, karikás szemekkel. Mondtam a csicskásnak, ide két darab kenyeret adj. Az öreg megint csak térdre esett, keresztet vetve és oroszul áldást szórva fejezte ki háláját. Igen nagy szó volt a két darab kenyér. Egy doboz cigarettát még ott hagyva tovább mentünk.

Eddig tartott a mese. Erre a hadbíró őrnagy, Dr. Major Ákos elkomorodott, és kezdte a szigorú mondókáját: Aki az ellenség hozzátartozóját élelemmel segíti, az a katonai szabályok értelmében ezt és ezt követi el... Parancsnokom vetett véget a purparlénak, mondván, bagatell ügy, inkább igyunk egyet, s így vége lett a kínos ügynek. Ez az eset még jobban elgondolkodtatott.

JOBBOLDALI GONDOLAT