2010/08/02. Külföld
Az izraeli rendőrség nagy erőket fölvonultatva lerombolt egy teljes arab falut a Negev sivatagban. A település ismét földönfutóvá tett őslakosait a cionisták a múltban már kétszer is becsapták, elűzték, de most végleg szeretnének megszabadulni tőlük. A magyarországi sajtó nem tartotta hírértékűnek El-Arákíb falu lerombolását, s a közel négyszáz lakos hajléktalanná válását.

Az izraeli rendőrség a budapesti nemzeti eseményeken megszokott példátlan méretű fegyveres biztosítás mellett 2010. július 28-án kora reggel buldózerekkel lerombolt egy teljes beduin arab falut a Negev sivatagban.

Az izraeli zászlóval ékesített buldózerek reggel fél ötkor, háborúra emlékeztető fegyveres erőfitogtatás mellett lerombolták EL-Arákíb (العراقيب) falu negyven lakóépületét, az állatok istállóit és óljait, letarolták a sivatag homokjába ültetett gyümölcsfákat. Közel négyszáz személyt (legtöbbjük gyermek és asszony) tereltek ki a házaktól bizonyos távolságra, fegyveresek gyűrűbe fogták őket, majd hozzáláttak a pusztításhoz. A falurombolás után az emberek ott maradtak fedél nélkül a perzselő nap alatt a sivatag homokján.

Rendőrségi források szerint legalább 1500 álarcot viselő rendőrállat, köztük a hírhedt Különleges Rohamrendőrség több száz tagja „biztosította” a falurombolás műveletét. A levegőben rendőrségi helikopterek köröztek, lent a tűzfegyverrel és kézigránátokkal is fölszerelt lovas- és gyalogos rendőrök azonnal elfojtották a tiltakozás mindenfajta megnyilvánulását.

A felsőbbrendűek ezután a barbár cselekedet ellen mégis tiltakozó néhány tucat helybeli lakos, demokratikus érzelmű izraeli zsidó és nemzetközi önkéntes földre teperése és megverése közepette buldózereikkel megkezdték legyalulni a jobbára szegényes lakóépületeket, az ólakat és az istállókat, valamint kiforgatták a sivatag homokjába a gondos és kitartó munkával ültetett, állandóan öntözött olaj- és egyéb gyümölcsfákat.

Az összeterelt, főként öregekből és gyermekekből álló beduinok döbbenten álltak a sivatag fölött egyre magasabban járó perzselő nap alatt a lerombolt település maradványainak közelében.

A cionisták annak ellenére rombolták le El-Arákíb falut, hogy a település és határának tulajdonjogáért vívott bírósági csatározás még nem ért véget. Oren Jiftáhél, a Beér Sevá-i Ben Gurion Egyetem Földrajz Tanszékének professzora, kiváló emberjogi harcos ugyanis egészen Angliáig utazott, hogy bebizonyítsa a beduinok igazát. A földrablók a bíróságon ugyanis azt állítják, hogy a történelem folyamán a sivatagi beduinok sosem rendelkeztek földtulajdonnal, ezért már az 1948-as zsidó államalapítás előtt is illegálisan tartózkodtak El-Arákíb területén. Csakhogy Jiftáhél professzor az angliai levéltárakból előbányászott olyan dokumentumokat, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy még az Oszmán Török Birodalom idejében (a Szentföldön 1516-tól egészen 1917-ig tartott a hódoltság – H. J.) a törökök Beér-Sevá város építéséhez földterületet vásároltak a Negev sivatagi beduinoktól.

Sőt, Jiftáhél professzor okiratokkal azt is bizonyította, hogy még az El-Arákíb falu földjeit manapság elrabló Zsidó Nemzeti Alap (Há-Keren Há-Kájjemet Le-Jiszráél – הקרן הקיימת לישראל) is jó pénzt fizetett a beduinoknak – persze csak 1948 előtt – bizonyos sivatagi földterületekért. Jiftáhél professzor a bíróság előtt tehát azt az állítást igyekezett megcáfolni, miszerint a beduinok alaptalanul formálnak jogot a falu és környékének földterületeire, mert, mint nomádok (a beduin, arabul bedvijj - بدوي - szó „sivatagi embert” jelent), a történelem folyamán sosem rendelkeztek földtulajdonnal. Az el-arákíbi beduinok viszont 1920-as évekbeli okmányokkal, birtoklevelekkel, az adás-vételt bizonyító számlákkal és térképekkel tudják bizonyítani, hogy ők a tulajdonosai annak a földnek, amelyen szerettek volna élni. Ám, amint fentebb írtuk, a cionista hatalom nem várta ki a jogerős bírósági döntést, hanem biztos, ami biztos alapon, néhány nappal ezelőtt a teljes falut lerombolta.

Pedig El-Arákíb palesztin beduinjai nem illegális telepesek – mint a zsidók Palesztina számos pontján –, mert falujuk már jóval az 1948-as izraeli országalapítás előtt létezett azon a helyen, ahonnan már többször is elkergették őket. Izrael 1948-ban történt megalapítása és a tömeges elűzés után a Negev sivatagban mintegy 120 ezer beduin arab maradt. El-Arákíb faluból is menekültek el beduinok, de ekkor még nem mindenki. A falu igazi „nákbájára”, katasztrófájára csak 1951-ben került sor. Ebben az évben az izraeli katonai kormányzó, a térség teljhatalmú ura azt mondta a falu lakosainak, hogy hat hónapra távolodjanak el El-Arákíb településtől, mert ezen idő alatt a hadsereg gyakorlatozik a környéken. Ne idegeskedjenek, mert a hátrahagyott vagyontárgyaikhoz nem nyúl hozzá senki.

A beduinok szétszóródtak a Negev különböző pontjain, s még nem telt el a hat hónap, amikor tudomást szereztek róla, hogy házaikat a földdel tették egyenlővé, s a katonai kormányzó pedig „zárt katonai területté” nyilvánította egykori lakóhelyüket. Csak egyetlen házat, Szalmán Zejd el-Malláhinak, a falu elöljárójának jól megépített otthonát nem tudták földig lerombolni El-Arákíbban. Az egykori lakosok közül valaki, talán az elöljáró valamelyik családtagja, a romok közé temettette el magát. De az 1951-es rombolás és elűzés után az élők is kezdtek visszaszivárogni egykori falujuk területére és egymásután húzták föl a szegényes lakóházakat. Nemzetközi megkeresés és belső politikai nyomás hatására az izraeli kormány 1998-ban ígéretet tett a beduinoknak, hogy az 1951-ben lerombolt településük helyén majd az állam épít számukra egy új falut. Ám 2002-ben a beduinok rádöbbentek, hogy a zsidók ismét átverték őket, mert a földjeiken épülő település – amelyet manapság Giv''''''''ot Bárnak (גבעות בר ) hívnak – tulajdonképpen egy újabb zsidó település lesz. Később arról is tudomást szereztek, hogy falujuk és Giv''''''''ot Bár határába a Zsidó Nemzeti Alap a Montreali Gyermekek Erdejét és a Nagykövetek Erdejét telepíti. A kiszemelt területen már föl is állították a két erdő telepítését hirdető óriástáblákat.

A mellékelt videót izraeli emberjogi harcosok készítették El-Arákíb faluban a rombolás reggelén. A film a falujuk lerombolását váró beduin fiatalok ősi táncával kezdődik, majd a helyszínre érkezett izraeli és nemzetközi szimpatizánsokkal együtt hatalmas máglyákkal igyekeznek megakadályozni a rabló banda behatolását. Persze nem sok sikerrel. Virradat után hatalmas erőket fölvonultatva föltűnik az izraeli rendőrség, amelynek láttán többször is elhangzik a „háború van” kifejezés. Láthatjuk a Budapest utcáiról is jól ismert izraeli vízágyút is, a különbség csak annyi, hogy az izraeli rendőrség nem a saját népe ellen kegyetlenkedik...



A több szóbeli megnyilatkozás közül érdemes lefordítani egy fehér turbános, fehér inges arab férfi irodalmi héberséggel, a rendőröknek címzett szavait: „Nézzetek oda, mekkora erőkkel vonultak föl ellenünk! Több száz rendőr, több száz gépjármű. Kik ellen vonultak maguk föl? Ezek ellen a szerencsétlenek ellen? Amikor a maguk szüleik még Marokkóban, Tunéziában vagy Lengyelországban voltak, ezek az emberek már itt voltak ezen a helyen. Tudják maguk, hogy mit cselekszenek? Miért takarják el az arcukat, ki előtt szégyenlik magukat? Kitől félnek maguk? Ez olyan hely, ahová maguk a kutyáikat sem költöztetnék, s akkor még ezt a keveset is elveszik ezektől az emberektől? Szégyelljék magukat!”

Vártunk három napot, hátha a magyarországi sajtó is hírértékének megfelelően beszámol arról, hogy Izraelben másfél óra leforgása alatt leromboltak egy teljes arab falut, s a közel négyszáz lakost egyik pillanatról a másikra hajléktalanná változtatták. Köztük nőket és gyermeket. A zsidóüldözéstől, antiszemitizmustól és a holokauszttól hangos hazai sajtó azonban ezúttal is hallgatott. Vajon miért?
Megírtuk már korábban, de nem árt megismételni: A közel-keleti válság fókuszában az izraeli-palesztin viszály áll, s ezért illő, tisztességes és etikus az lenne, ha az ezzel kapcsolatos történésekről ne csak Jeruzsálemből vagy Tel-Avivból informálnák (ha egyáltalán) a magyarországi polgárokat, hanem megismerhetnénk a másik érintett fél, a palesztinok álláspontját is. Magyarországon az elmúlt évtizedekben több száz palesztin fiatal tanult, akik hazatérésük után is jól beszélik a magyar nyelvet. Miért csak a cionisták sokszor bizony elfogult tudósításait hallgathatjuk, láthatjuk a hazai médiumokban? Miért nem lehet tudósítója a Magyar Rádiónak és a Magyar Távirati Irodának Rámalláhban vagy Gázavárosban is?

Egyszerűen érthetetlen, hogy az Arab Államok Ligája huszonegy tagállamának egyikében sincs magyar tudósítója az MTI-nek és a Magyar Rádiónak, de Izraelben mindkettőnek van. Az Orbán-kormánynak a beígért rendteremtést a közszolgálati médiumok területén is el kellene végeznie. Ám attól tartunk, hogy komolyabb változás ezen a téren sem lesz. Továbbra is tart a cionnáci propaganda a dezinformálása a népnek.
(JOBBIK GONDOLAT)