2010. március 25. Közélet

 Kövér László, a Fidesz Országos Választmánya elnöke, az Orbán-kormány titkosszolgálati minisztere a Vas megyei Gencsapátiban rendezett lakossági fórumon 2008. április 10-én meglepõ kijelentést tett: „– A magyar demokrácia újjászületésének pillanata lesz az, ha a Szabad Demokraták Szövetsége kiesik a parlamentbõl…”. A szélsõjobboldalra sodródott egykori liberális párt megmondó embere – a kódolt etnikai célzás mellett – azonban nem ezzel a kijelentésével döbbentette meg hallgatóságát. A folytatás ugyanis így hangzott: „– Minden gonoszság és elvetemültség, ami a politikában benne van – fejtegette – az tõlük származik… az MSZP most már nem különb sokkal, mint õk voltak, de az MSZP sem volt mindig ilyen, a szabaddemokratákkal való kutya-macska barátság tette õket ilyenné. Hozzáfûzte: a Magyar Szocialista Pártonbelül azok az emberek kerültek elõtérbe, akik az SZDSZ-szel „kompatibilisek” voltak, mindenkit kiszorítottak, akik a jelenlegi ellenzékkel hajlandóak lettek volna értelmes párbeszédet folytatni.

Kövér László egy közelmúltbeli fórumon azt hangsúlyozta, hogy egy kormányváltás után a gyökeresen megváltozott vezetésû MSZP-vel lehetségesnek tartaná az együttmûködést az ország érdekében… Ugyanakkor figyelmeztette hallgatóságát: a kormányváltás után sem javulna azonnal a helyzet, sõt, egy kis ideig még talán romlana is. „– Egy meredek lejtõn lévõ szekeret sem lehet azonnal megállítani, elõbb fékezni kell, majd megállítani, utána pedig meg kell próbálni, valahogy felfelé rángatni” – mondta (a jövõbeli terveikre vonatkozóan ezen a fórumon egyetlen dakota közmondást sem idézett a Fidesz Országos Választmányának elnöke).

A TI KOMMUNISTÁITOK ÜLDÖZTÉK A MI KOMMUNISTÁINKAT?
Bill Lomax (a Londonban, 1976-ban megjelent „Hungary, 1956” szerzõje) 1991 júliusában így vélekedett az MSZP-vel együtt ellenzékben lévõ FIDESZ-rõl:

„Természetesen a fideszesek valódi Kádár-gyermekek. Ebben különböznek a korábbi demokratikus ellenzék vezetõ generációjától, attól a nemzedéktõl, amelyik az 1956-os levert forradalmat követõ represszió idején nevelkedett. Az 1980-as évekre Magyarországon felnõtt egy fiatal nemzedék, olyan, amelyik névértékben már elfogadta a legvidámabb barakk demokratikus és liberális törekvéseit és ennek megfelelõen is viselkedett. - Ez az új generáció elõször az 1980-as évek elején alakult független mûvész- és békecsoportokban (mint pl. a Shalom és az Inconnu), majd késõbb a Duna Körben illetve a Nagymarosi Vízlépcsõ ellenzékében talált kifejezési formára. Mindezek abban különböztek a korábbi ellenzéktõl, hogy nem elsõdlegesen az akkor fennállt rendszer vagy a kormány politikai ellenzéki mozgalmai voltak, hanem úgynevezett issue based mozgalmak, amelyek a közvélemény mobilizálására, a társadalmi részvétel ösztönzésére törekedtek, anélkül, hogy feltétlenül megcélozták volna az állampárt és a kormány megdöntését.

Ebben a szellemben született a FIDESZ is… Napjainkra, mint azt megtapasztalhattuk, a FIDESZ a yuppie-kra kezd hasonlítani és ez nem is annyira meglepõ. Az 1980-as évek új ellenzéki csoportosulásainak nem-ideologikus, nem-politikus természetét tükrözi, azt, hogy eredetük a késõi Kádár-korban gyökerezik. Az ifjú demokraták pártja – vélte Lomax – hûségesebb lenne eredeti elképzeléseihez, ha kevésbé érdekelné a kormányzás, és többet foglalkozna azokkal a tágabb értelemben vett politikai folyamatokkal, amelyek a társadalomban jelentkeztek és jelentkeznek. A FIDESZ (ez kitûnik a tevékenységébõl) hasznot húzott a politikai eszmék iránti közutálatból, a magyarországi pártpolitika iránti ellenszenvbõl…

Idáig, bármennyire is jó-szándékú volt a szemléletük, mégis nagyon veszélyesnek bizonyult – mivel mindinkább aláásta, semmint ösztökélte az aktív politika kialakulását a Duna mentén.
Napjainkig is megválaszolatlan a kérdés: Miben hisz a FIDESZ és mi ellen van Magyarországon?
Jobb lenne, ha ezzel, a kérdés megválaszolásával foglalkozna és nem a kedvezõ közvéleménykutatásokkal, választási megfontolásokkal vagy a parlamenti, egy lehetséges kormánykoalíción belüli pozíciók érdekében folytatott ügyeskedésekkel.”

A kiváló történész ezt a véleményét 1989-hez képest késõn, de napjaink politikai tevékenységeinek megértéséhez megfelelõ idõben írta meg. – A tömegek emlékezete szelektív. A Gyurcsány-kormány ellen felvonuló ezrek már nyilvánvalóan elfeledkeztek arról, hogy 1998 végén, az Orbán-kormány elsõ száz napját követõen, több mint 100 honfitársunk halt éhen vagy szenvedett fagyhalált az országban.

Stumpf István, a Bibó István Szakkollégium (a FIDESZ-bázis) igazgatójaként 1984-ben nõsült be a Horváth családba. Apósa az a Horváth István lett, aki akkoriban az élet és halál uraként belügyminiszteri bársonyszékbõl szolgálta Kádár János pártállamát. Horváth 1985-tõl már az MSZMP Központi Bizottsága titkáraként tevékenykedett, majd 1987-ben a Minisztertanács elnökhelyettesévé nevezte ki a Párt, ugyanakkor, a mindinkább feszültté vált politikai viszonyokra tekintettel, Stumpf apósa látta el a belügyminiszter feladatait is. - Két ellenzéki, ha találkozott 1988-ban a Bibó István Szakkollégiumban, a FIDESZ-mentor felügyelete alatt állt intézményben, az egyikük egészen biztosan ügynök volt… Magyarországon, politikai körökben széltében-hosszában ismert volt a történet, mikor is a FIDESZ kis híján DSZISZ, vagyis Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség néven vált ismertté. Stumpf ex-elvtárs, önmaga számára is alternatív megoldást keresve, röviddel a FIDESZ megalakulása elõtt 1988 februárjában meghívta a jogászok kollégiumába Diczházi Bertalant, a vegyészek kollégiumának igazgatóját – aki, mint azt közölte Orbán Viktorral és Kövér Lászlóval – megtalálta a megoldást arra, hogy a Kommunista Ifjúsági Szövetség, de fõleg az MSZMP is megnyugodjon, hiszen a DSZISZ nevében ott lesz a pártvezetés által óhajtott „szocialista” jelzõ. Ugyanakkor megmarad a remény arra, hogy az ifjúdemokraták (akik éppen akkor a Lenin és a Bolsevikok zenekarukat szervezték) új organizációt hozhassanak létre.

A fentiekbõl következõen nyilvánvalóvá válik, hogy Stumpf mindkét lehetõséget felkínálta az irányítása alatt állt fiataloknak, vagyis a politikai rulett mindkét színére tett. Szándékai és akarata nélkül semmit sem tehettek a kollégiumi diákok – az aranyketrec forradalmárjai. Igaz, néhányuknak (két-három fiatalembernek), a szervezkedõk gondolkodó részének olykor eszébe jutott, hogy Stumpf, a kommunista belügyminiszter veje és a népfrontos Pozsgay Imre barátja, bármennyire is kellemes cimbora, azért a másik oldalon áll… - de kételyeiket csak egymás között vitatták meg, mert féltek és a rejtély jócskán meghaladta az értelmi képességeiket.

A KOLLÉGIUMBAN, AZ ALAGSORBAN…

Estefelé vagy az éjszakákba nyúló polemizálásokon Kövér László nyugtatta meg az egzisztenciájukat féltõket, a kétségek között vergõdõket – mondván: „– Ha Bem Józsefbõl, a forradalmárból, 1849 után végül janicsár despota lehetett a török hadseregben, akkor az sem elképzelhetetlen, hogy a kommunista nomenklatura tagjai között is akadhatnak olyanok, akiknek elege van a szocializmus kínálta demokráciából…”
Kövér eme kijelentése megnyugtatta a fontolva haladó egyetemistákat, akiknek ugyan ezt követõen is maradak kételyeik – egyebek mellett az a figyelmen kívûl nem hagyható tény is, hogy az „akadhatnak olyanok” (a KISZ ifjú törökjei) számára nem a kommunista rendszer megdöntése, hanem a hatalom megragadása, a generációváltás volt a cél – de ezeket a gondolatokat elhessegették.
Stumpf István írta egyik tanulmányában, hogy a szakkollégiumokban, a viszonylagos szocialista jólétben, messze az egyetemi átlag fölött születtek házasságok. Nem vitatható, ez csak erõsítette a kollégium identitását meghatározó szerepét – ugyanakkor azt is megmutatta, hogy édes, ámde belterjes életet éltek.

„– Érdemes lenne megvizsgálni – tûnõdött a kollégium igazgatója – hogy miközben kitolódott az aktív életkor, mivel jár az azonos végzettségû és korú párok korai házassága, erõsebb-e például a családon belüli versengés?”
Csaba István, a FIDESZ késõbbi alapító tagja, a mentor gondolatához imígyen társult: „Én sohasem szerettem a Bibó kollégiumban fürödni… Akadtak ugyanis olyanok, akik úgy gondolták, hogy a szexuális forradalom után a zuhanyozóban egy lány nyugodtan beállhat a fiúk mellé.”

És persze, ha már az alapítókról szóltam, hadd írjam le: esetlegesség is volt abban, hogy ki lett a FIDESZ alapítója és ki nem. – „Szóltak, menjen át öt rajkos (Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem) a jogászokhoz… – emlékezett Kaderják Péter – Megnéztük, hogy ki alszik és ki nem. Két diákbizottsági tagot kértek, önként jelentkeztünk. Azért ment el a többség, mert a társai küldték, meg hát kíváncsiak is voltak. Kövér László, a kollégisták legfõbb hangadójának egyike, például aláírta a felesége nevét is, aki akkor éppen vidéken volt, csak azért, hogy többen legyenek. Egy másik lány pedig csak letévedt az alagsorba, úgy lett alapító tag. Megszavaztuk, hogy a Párt – az MSZMP és a KISZ – vezetõi is maradhatnak, hiszen tulajdonképpen nem történik semmi rendkívüli, vagy titkos, egyesülési szabadság lévén.
Nem egy hozzászóló ecsetelte, hogy milyen veszély vár ránk… A demokratikus szocializmus után a Hazafias Ifjúsági Tábor (HIT) elnevezés is felvetõdött, de végül is maradt a FIDESZ, a névadó Sztilkovics Szávó lett.

KÉPVISELÕK ELNÉZÉST KÉRNEK

Az 1990-tõl napjainkig eltelt idõszakot, a politikai közállapotokat érzékletesen szemlélteti a kommunista állambiztonsági tisztbõl lett demokratikus nemzetbiztonsági fõigazgató, Nagy Lajos nyilatkozata:
„– 1990-ben, az új parlament megalakulása után több országgyûlési képviselõ hívott fel telefonon… elnézést kérve, hogy felszólalásaiknak erõteljes antikommunista éle volt. Mint elmondották, erre azért volt szükség, mert önmagukról el akarták terelni a figyelmet.”

Elsõként Pokorni Zoltán, a FIDESZ Magyar Polgári Párt elnöke fejét kaszálta le a nem könnyen felejtõ Politbüro, közölve, hogy 1953 és 1989 között „Pákozdi János” fedõnéven évtizedeken keresztül az állambiztonsági szervek munkatársaként jegyezték Pokorni Jánost, az ifjúdemokraták vezetõ politikusa apját. – Pokorni, a FIDESZ-miniszter ugyan lemondott, kis idõre vissza is vonult, de apja védelmében a TV-állomások nyílvánossága elõtt annyit mégis elmondott: „Õ mindig is az erkölcsi mérce és az iránytû volt számomra.” - Pokorni visszavonulása természetesen csak ideiglenes, a választópolgároknak szánt gesztus volt. A bejelentést követõ néhány hét múltán – nyílvánvalóan azért, mert a FIDESZ etikáját nem sértette a feltárt titok – az ifjabb „Pákozdi” visszatért, politikai közéletünk aktív szereplõje ma is.

A Bill Lomax által találóan Kádár-gyermekeknek nevezett csoport, a budapesti Bibó- és Rajk-kollégistákból lett pártelit-pukkasztók, a szüleik szocializmusából részben elfordult fiatalemberek – talán mert soha, semmilyen formában sem tapasztalták meg az egyszerû nép érzéseit, nem tapasztalhatták meg a munka és a munkásság világát, a haza jelentõségét és a honvágy érzését, fõleg nem a verejték ízét és a felelõsség súlyát – hasonlatossá váltak Simone de Beauvoire fõhõséhez: a Piroska-ruhában élt lényhez, kinek a szõnyeg vöröse a szemébe sikoltott…

„Némely könyv nehéz sorsokról tudósított. Szörnyûnek találtuk a bányászok életét, akik egész nap a sötét járatokban dolgoznak, kitéve a bányalég szeszélyének. De bennünket – otthon – biztosítottak arról, hogy azok az idõk elmúltak. A munkások napjainkban már sokkal kevesebbet dolgoznak, és sokkal többet keresnek. Mióta megalakultak a szakszervezetek, a tõkések az igazi elnyomottak.
A munkások sokkal több elõnyben részesülnek, mint mi, középosztálybeliek és vállalkozók. Nekik nem kell reprezentálniuk, mint nekünk – tehát tyúkot ehetnek minden vasárnap. A piacon az õ asszonyaik vásárolják össze a legjobb falatokat, miközben selyemharisnyában járhatnak. Mesterségük nehézségeit, lakásuk kényelmetlenségeit megszokták – nem szenvednek tõle úgy, ahogy mi szenvednénk hasonló helyzetben. Követeléseiket nem menti szükségük…”

Az Oxfordból, illetve az Amerikai Egyesült Államok különbözõ egyetemeirõl hazaérkezett leendõ, immár demokratizált és gyakorló törvényhozók (ti.: karrieristák) mellett az úgynevezett „nemzeti pártok” tucatjaiba delegált szakértõk és jó szakemberek mûködtek közre az „emberarcú szocializmus” restaurációjában – milliók számára igazolva a prágai igazságot, miszerint: a kommunizmusnál már csak az a rosszabb, ami azután következik.
( PR Herald alapján szerk.)