2012. június 7. Közélet

Kedden az atv közismert műsorának, az Egyenes beszédnek volt a vendége Ungvári Tamás. Hirtelen nem is tudom, minek nevezzem Ungvárit. Író? Irodalomtörténész? Valahogy egyik sem jó megjelölés. Kálmán Olga mindenesetre irodalomtörténészként mutatta be a nézőknek Ungvárit, aki azt a szép feladatot kapta, hogy mondja el az igazságot Nyirő Józsefről, Szabó Dezsőről és Wass Albertről. Ungvári pedig elmondta.

Nem akarom megbántani az általam különösebben nem tisztelt Ungvári Tamást, de a magyar közéletben ő volt az első, nagyobb hírnévre vergődött plagizátor: Beatles biblia című, évtizedekkel ezelőtti opuszáról már annak idején megírták, hogy külföldi könyvekből ollózta össze. Ennek ellenére Ungvári kétségtelenül tehetséges, megnyerő ember: hosszan, kedélyesen tud csevegni, igazi anekdotázó öregúr. A baj csak az, hogy olykor a történelmi tényeket is semmibe veszi a nagy mesélő. Így történt ez kedden is, amikor az atv stúdiójában fecserészett a nagy „antiszemita” triászról. Mert Kálmán Olga arra volt kíváncsi: Ungvári szerint mit keres Nyirő, Szabó és Wass a nemzeti alaptantervben.

Vegyük sorba az említett szerzőket. Először Szabó Dezső került terítékre. Ungvári elmondta: Szabó Dezső egyik baja, hogy nehezen olvasható: „Röviden mondom: elavult”. Hogy miért? Vártam, hogy egy rövid Szabó-idézettel hozakodik elő Ungvári, de nem. Szabó röviden elavult, s kész.

Azt is megtudtuk, hogy Szabó Dezső az idő múlásával „fokozatosan bohóccá változott”. S végül a summázat: Kosztolányi Dezsőnek minden sora él, viszont Szabó Dezső „úgy halott, ahogy van”. Hm.

A következő fogás Wass Albert volt. Ungvári rögvest a lovak közé csapott: „Wass Albert grófról sok bajunk van.” Szép magyar mondat. Ungvári felidézte Wass írását arról, hogyan is lett antiszemita (értsd: mások miért minősítették őt antiszemitának), majd megjegyezte: Wass nem lett antiszemita, mindig az volt. Már az anyja méhében is – értelmezem Ungvári szavait. Azt is megtudtuk, hogy Wass Albert „hungarista szervezetek tagja volt”, de hogy pontosan mely szervezeteké, arról nem beszélt Ungvári. Aztán jött az összegzés, imígyen:

„Nem volt elég jó író, hiába kapta meg A funtineli boszorkány 1943-ban a Baumgarten-díjat. Végül is egy giccsszerző volt.”

Wass Albert tényleg kapott Baumgarten-díjat. De nem 1943-ban, hanem 1940-ben. S nem A funtineli boszorkány című regényért, mert ez a terjedelmes mű csak jóval a háború után íródott és jelent meg. Ezt azért illenék tudnia Ungvárinak, ha már egyszer szakértőnek szegődött Kálmán Olgához.

Végezetül a harmadik „antiszemita”, Nyirő József is megkapta a magáét. Idézem Ungvári felvezető szavait:

„Szegény Nyirőt most írják ki, vagy nyírják ki, ha úgy tetszik, az emlékezetből. /…/ Nyirőnek sose volt komoly szerepe, még az Erdélyi Helikonban, ami véletlenségből éppen Wass Albert kastélyában szerveződött úgy, hogy nem hívtak meg bizonyos embereket, akiknek a származása nem volt elég jó, nem volt komoly szerepe.”

Kicsit kusza szöveg, de értjük a lényeget: Nyirőnek nem volt jelentős szerepe az erdélyi irodalomban. Hogy ezt mi bizonyítja? Nem tudjuk meg. Rendben, ez magánvélemény (ahogy az is „érdekes” – de semmivel sem alátámasztott - magánvélemény, hogy bizonyos szerzőket „nem elég jó” származásuk okán nem hívtak meg a „helikonisták” közé). Az viszont már nem vélekedés és ízlés kérdése, hogy hol szerveződött az Erdélyi Helikon nevet viselő íróközösség. NEM Wass Albert „kastélyában”. Hanem a szintén író báró Kemény János marosvécsi kastélyában. Méghozzá 1926 nyarán – ettől kezdve évente tartották meg a marosvécsi találkozókat. Nyirő József kezdettől a „helikonisták” közé tartozott – a jóval fiatalabb Wass Albert csak 1936-ban került be az illusztris társaságba. A társaság lapja volt az Erdélyi Helikon című folyóirat, amelynek egyik jeles szerzője az Ungvári szerint „nem jelentős” szerepet vállaló Nyirő volt. Ennyit az Erdélyi Helikonról és a születés helyéül szolgáló kastélyról. Ennyit azért illenék tudnia Ungvárinak, ha már egyszer szakértőnek szegődött Kálmán Olgához.

Nyirőről beszélve már nagyon sok lapos dolgot mondott Ungvári. Szerinte a Jézusfaragó ember táján volt egy nagy „föllángolás” Nyirő pályáján, ezt követően „egyre lejjebb ment a művészi színvonala”. Igen? Az említett, pályakezdő kötet után évekkel jelent meg azIsten igájában, amelyet az irodalomtörténet az egyik legjobb Nyirő-műként említ. S akkor még nem is beszéltünk a későbbi, jeles könyvekről (Az én népem, Havasok könyve, Néma küzdelem, stb.). Kicsit sommásnak tűnik tehát Ungvári véleménye. De nem is ez a lényeg, hanem amit ezek után mondott Kálmán Olga vendége. „Háborús uszításban volt ő bűnös” – mondta ki az ítéletet Ungvári. Ezt mi bizonyítja? Ungvári nem árulja el. Helyette nyugati példákkal hozakodik elő. Arról beszél, hogy a nyugati országokban súlyosan büntették a nácikkal kollaboráló írókat. Íme, egy példa:

„Norvégiából száműzték Knut Hamsunt azért, mert Hitlerrel kacérkodott.”

Nem, a Nobel-díjas írót - egyik kedvenc szerzőmet – nem száműzték. Az igaz, hogy egy időre letartóztatták, majd egyfajta házi őrizetben tartották az akkor már aggastyán korú Hamsunt, az is igaz, hogy több évig tartó megalázó eljárás után pénzbírsággal sújtották, de soha nem száműzték (tessék csak elolvasni utolsó könyvét, a meghurcoltatás éveiről szóló Benőtt ösvényeken című önéletrajzi regényt - csodálatos olvasmány). Ennyit azért illenék tudnia Ungvárinak, ha már egyszer szakértőnek szegődött Kálmán Olgához.

Visszatérve Nyirőhöz: Ungvári szerint a jeles író „Szálasi embere volt”. Ez pontosan mit jelent? Nem tudom.

Aztán - felidézve azt az életrajzi tényt, hogy Nyirő otthagyta a papságot - ezt mondja Ungvári: „Bár egy kolostorban végezte, de közben folyton a feleségét hívogatta még a halálos ágyán is”. Ez is legenda: nem kolostorban élt élete végén, s nem kolostorban halt meg Nyirő József. Ennyit azért illenék tudnia Ungvárinak, ha már egyszer szakértőnek szegődött Kálmán Olgához.

Végül Ungvári megadja az összegzést Nyirő Józsefről:

„Tehát ő katolikusnak se volt elég jó. Nem volt elég jó hazafi. És nem volt elég jó író.”

Mit lehet erre mondani? Kálmán Olga annyit válaszolt csak, hogy neki „csípi a szemét” Nyirő József. Csípje csak. Az viszont furcsa, hogy így búcsúzott el az egykor gimnáziumban tanító Ungváritól: „Szívesen lettem volna a diákja”.

Én ezt nem mondtam volna. Mert azt ugyan nem tudom, elég jó-e katolikusnak Ungvári Tamás. Azt sem tudom, mennyire jó hazafi. Azt viszont nyugodtan állíthatom, hogy nem elég jó író. Illetve irodalomtörténész. A fentebb előszámlált életrajzi, irodalomtörténeti tévedések ezt a meglátásomat támasztják alá.

Szabad Hirek