2010. október 22. Közélet

Ennyivel tartozunk az ordas emberkék által kiontott ártatlan áldozatok miatt. Hiszen ezek a nemzetközi jog alapján elmenévülő háborús bűnösök.

Minden nemzet életében vannak kivételes alkalmak, meghatározó történelmi események, melyek méltók az utódok főhajtására s más népek megbecsülésére, elismerésére is. A magyarság viharvert, küzdelmes sorsa ugyancsak bővelkedik ilyen dicsőséges s egyben tragikus végű fordulatokban. Legszebb győzelmeinket, legszomorúbb vereségeinket mindig a szabadság és függetlenség kivívásáért vagy megtartásáért folytatott harcokban értük, ill. szenvedtük el. Tisztességből, lovagiasságból és hősiességből nemegyszer hihetetlen, lenyűgöző példát adtunk az egész világnak. Akkor is, amikor még nagyok, erősek voltunk, s később is, mikor megfogyva, legyengülve, félig eltaposva is szembeszálltunk nálunk sokkal hatalmasabb ellenségeinkkel. Ki tudja honnan, de mindig vettük a bátorságot, és akkor is fölléptünk az önkény ellen, amikor mindenki más összegörnyedve hallgatott. A mi népünk barátságos, békés természetű, s nem könnyű „táncba vinni”, de ha ősi jussát, jogait csorbították, sohasem habozott kiáltani és kardot ragadni. A magyarnak egészen máig volt gerince, tartása, hite, és tudta, mivel tartozik hazájának. Ha a szükség megkívánta, kötelességét valahányszor büszkén teljesítette, gyakran vére, élete árán is.

Honalapító Árpád fejedelmünk óta szülőföldünket nem tiporta brutálisabb, primitívebb, mohóbb hódító, mint az 1945-ben beözönlő istentelen orosz bolsevik horda. Tatár, török, osztrák, német együtt sem okozott akkora pusztulást, mint a vörösök által ránk kényszerített, velejéig romlott, hazug és kegyetlen rendszer. 1956 októberében mégis fölszabadítottuk magunkat, pár napra széttéptük láncainkat, s csaknem fegyvertelenül, külső segítség nélkül legyőztük vérszomjas hóhérunkat. Európa és a földgolyó embertömegének jobbik része a mi vitézségünket dicsérte, csodának beillő diadalunkat zengte, s a rab nemzetek ébredésének kezdetét ünnepelte. 1956 páratlan tett a világtörténelemben, egy nép lelkének, jellemének fényes megnyilatkozása, élni akarásának, szabadságvágyának legmarkánsabb bizonyítéka. Olyan tiszta, fenséges és szűzies, mint egy látomás vagy egy áldozati oltár. Beszennyezhetetlen, ellophatatlan, meghamisíthatatlan és elvitathatatlan.

1956 halálos sebet ütött a kommunizmus sátáni testén; elsöpörte a szadista ávós pribékek rémuralmát, és úgy megrendítette a behemót ruszki medvét, hogy kimúlásáig tántorgott belé. Ez az össznépi forradalom rég nem látott egységbe kovácsolta a nemzetet, valamint előtérbe helyezte az emberi együttélés új, szolidárisabb formáját, s lerakta egy jövőbe mutató, humánus demokrácia alapjait. Egyaránt elvetette a marxista-sztálinista totalitárius diktatúrát, de az álságos liberalizál kapitalizmust és imperializmust is ( és a újmaxista multikulturalizmus szerk.). Olyan szabad, független, semleges és igazságos országot teremtett, mely a saját útján járva kívánta érvényesíteni népének felségjogait, érdekeit és akaratát. Nem reformálgatta a gyűlölt, aljas és javíthatatlan rendszert, hanem egy csapásra megdöntötte. 1956 először leplezte le egyetemlegesen a kommunizmus erkölcsi és társadalmi szélhámosságát s az egész világot fenyegető erőszakos mivoltát. A csöppnyi Magyarország ezúttal is Európa legszilárdabb védőbástyája volt, mint már korábban annyiszor. Abban is egyedülálló 1956, hogy a szabadságharcosok mindvégig kerülték a terrort, a bosszúállást, a lincselést s a faji megkülönböztetést. Nem volt lopás, rablás, fosztogatás sem; semmilyen folt nem esett a nemzet becsületén.

A fővárosi gyárakban, üzemekben s a vidéki településeken pillanatok alatt megalakultak a forradalmi munkástanácsok, melyek sokkal hatékonyabban működtek, mint bármiféle beszűkült pártbürokrácia, vagy osztályérdekek, ideológiák mentén létrehozott kormány. Ezzel az alulról induló önszerveződéssel egy valódi népképviseleti forma csírázott ki, lehetőséget nyújtva a természetes kiválasztódásra, a tehetséges, felkészült, vezetésre termett egyéniségek érvényesülésére. Hova juthattunk volna azóta, ha ebben az irányban mehetünk előre, s megvalósíthatjuk valamennyi elképzelésünket?! Ám a rövidlátó Nyugat nemhogy katonai segítséget, még diplomáciai támogatást sem nyújtott; egyszerűen elárult és áldozatul dobott bennünket. Így az oroszok vérszemet kaptak, s iszonyú erővel törtek ránk újra. 19 hadosztály, több mint 5000 páncélos és rengeteg bombázó repülő bevetésével szörnyű vendettát rendeztek; 30 ezer magyar halott és 200 ezer menekült terheli kiegyenlíthetetlen számlájukat. Ki volt a nagyobb bűnös, a tőkés hatalmak vagy a Szovjetunió? – nehéz eldönteni. Különösen most, amikor már kiderült, hogy mindkét oldalt ugyanaz a zsidó maffia pénzelte, s az egész hidegháborús komédiában ez az élősködő vámpírcsorda mozgatta a bábokat. Ilyen gonosz játék csak úgy nyer értelmet, ha rávilágítunk, hogy Kelet és Nyugat – minden alakoskodása dacára – a mi kiirtásunkra, fölszámolásunkra szövetkezett. Nem egymás tényleges ellenfelei voltak ők, hanem egyazon nációhoz és valláshoz tartozó sanda gyilkosaink.

Mi változott vajon 54 év alatt? 1956-ban azt harsogták a tüntetők, hogy „Ruszkik haza!” S ma nem üvölthetjük-e ugyanannyi joggal, hogy „Jenkik haza!”, vagy „Zsidók haza!”, kiterjesztve persze ezt minden rossz arcú idegenre. Mert csupán rabtartóink személye és módszere cserélődött, de a nyakunkba akasztott járom ma is ugyanaz. Helyzetünk hajszálnyit sem javult, sorsunk semmit sem könnyebbedett. Sőt, soha ekkora veszélyben nem voltunk, ilyen közel nem álltunk még a nemzethalálhoz. Úgy tűnik, az a genocídium, ami az 1956-os pufajkás sortüzekkel és az 57-es kádári megtorlásokkal kezdődött, majd a gulyáskommunizmussal s a „rendszerváltással” folytatódott, lassan eléri célját. Népünk rohamosan fogy és öregszik, anyagi és szellemi nyomorban tengődik, gyógyíthatatlan betegségekben szenved. Mindenben és mindenkiben csalódott, reménye sincs már egy szebb jövőre; öntudata, hite régen szétrohadt, életkedve és harci szelleme alig pislákol. Üres bombatölcsér, kopár sivatag, lidérces mocsár, bűzlő szemétdomb, vörösiszap-áradat az egész ország! Javait széthordták, természeti kincseit elprédálták, értékeit kiárusították a „kohnbélák, róthmanók” fivérei és utódai; a köpenyt fordított, „megtévedt” mészárosok, akik változatlanul agyunkban, szívünkben, gyomrunkban és zsebünkben kotorásznak mocskos mancsaikkal. 1956 egykori résztvevői, az ártatlanul meghurcoltak pedig némán vicsorognak, vagy éppenséggel kicsinyes dolgokon marakodnak, ahelyett, hogy sírásóinkat vágnák orrba.

Kossuth Lajos, 1848-49 legendás vezére – akit mostanában gyakorta megkérdőjeleznek és besároznak huszadrangú, föltűnést kereső álhazaffyak –, emigrációs magányában írta egyszer: „Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak gátat vetettünk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy legalább ellenálltunk.” Nagyon nehéz, szinte lehetetlen fektükből megint talpra ugrani és kitörni ebből az áldatlan szolgasorból, s ennyi külső-belső ellenséggel szemben keresztülvinni megmaradásunkat, és előmozdítani egészséges nemzeti fejlődésünket. Muhi után, Mohács után, Nagymajtény után, Arad után, Trianon után sikerült újra és újra föltámadnunk; 1956 kataklizmája s az azt követő zord idők után is meg kell próbálnunk magunkhoz térni. Egyedül a Teremtő tudja, mért sújtott bennünket ennyi megpróbáltatással. Bizonyára komoly terve van még velünk, s ezt az általa kiszabott küldetést be kell töltenie a magyarságnak. Derék elődeink, tündöklő hőseink és mártírjaink emléke is arra kötelez, hogy ne adjuk fel a küzdelmet, hanem vigyük át életünket, sok évezredes kultúránkat, hagyományainkat a túlsó partra. Olyan fáradhatatlan kitartással, szívós eltökéltséggel, legyőzhetetlen bizalommal, ahogy őseink tették. Mert ez a pokoli globális világrend hamarosan el fog tűnni oligarcháival, talpnyalóival, helytartóival együtt. Jön majd egy jobb kor, egy nagy tisztulás, egy gyökeres átrendeződés, amit meg kell érnünk.

Folytatnunk kell a harcot, be kell fejeznünk a torzóban maradt 1956-ot, el kell kergetnünk megszállóinkat, tűzre kell vetnünk minden kártékony férget! Nem hunyhatunk szemet a gazságok fölött, nem békülhetünk meg, nem engesztelődhetünk ki gyilkosainkkal, nem züllhetünk agy mosott csürhévé! Ha meg kell halnunk, tegyük méltósággal, fegyverrel a kézben, rendíthetetlen magyarként, ahogy illik! Személyes boldogulásunk nem lehet fontosabb, mint a haza becsülete, mint a nemzet szabadsága! Védjük meg, ami megmaradt, s szerezzük vissza, amiből a másságos ragadozók alantas módon kisemmiztek! Miénk az igazság, itt minden minket illet; nem tűrhetjük tovább, hogy sehonnai bitangok uralkodjanak rajtunk! Hitvány rongy, aki meghátrál, aki gyáva önzésében megtagadja népét, s néhány morzsáért megalkuszik az emberarcú ördögökkel! Foglaljuk el, lakjuk be végre a Kárpát-medencét, s építsük föl újra hajdani államunkat, a szabad, virágzó Magyarországot! Isten minket úgy segéljen!

Siklósi András

Kommentál

Talán ennek a kérdés felvetése az „antiszemitizmus”?

JOBBIK GONDOLAT