2010. május 16. Közélet

- avagy Régi borokról, új tömlőkről és a Törvényhozás Házában lezajlott minden kétséget kizáró színvallásról

A pénztári főkönyv rubrikáival éppen hibahatáron lavírozó 1%-os pozitívummal zárja mérlegét a gyors jóslás kategóriájában Gordonka távozó, magát nagyképűen „válságkezelőnek” tituláló kabinetje. Ludas Gordon (született: Bajnai) – kollégáihoz, a rendszerváltozásnak nevezett hatalomátrendeződési momentum eddigi haszonélvezőihez hasonlóan – utoljára még rúgott egy jó nagyot a nemzetiség eszméjét képviselni próbáló feltörekvő új erőbe, a Jobbikba.

A komcsik még most, a …

Majdnem azt írtam a vég utolsó pillanatában is, pedig ennek most egy kezdetnek, ráadásul nem is akármilyennek, hanem egy új kezdetnek kéne lennie, szóval őkelmék, a posztkommunista utódpárt rúgkapál, próbálnak még élet és halál urának szerepkörében tetszelegni, amolyan „ majd mink mögmongyuk a tuttit mindenkinek mindenkor és mindenhol” kezdetű villongásokkal, pedig itt lenne az ideje végre, hogy tudomásul vegyék, kiestek a pixisből. Legalábbis a ténylegesen leszavazó polgárok pixiséből mindenképp.

Talán Bogár László professzor úr fogalmazta meg a legtalálóbban, hogy mi vár ránk. Most dől el, hogy ez a mostani kormány lesz-e a régi rendszer utolsó,  vagy az új rendszer első kabinetje. A választási eseményeket figyelve, amikor másnap reggel egyáltalán nem éreztem úgy, hogy egy másik országban ébredtem, úgy voltam vele, gyaníthatóan az első változat képződött meg, de a tegnapi cirkuszt és hajcihőt figyelve meg aztán végképp.

Már az előzetes médialufi-eregetések alkalmával röhejesnek találtam azt a gyatra, és később egyre gyatrábbá  váló gumicsont dobálást, ami Vona Gábor öltözködési szokásai körül kialakult. Mintha ez lenne a leglényegesebb, hazánk sorsát legjobban befolyásoló tényező.

A Szabad Nép jogfolytonosságának gyakorlóját, a Népszabadságot idézzük:

„Az egyes szabálysértésekről szóló kormányrendelet szerint pedig – ezt a Bajnai-kormány alkotta – az, aki „nyilvános rendezvényen a bíróság által feloszlatott társadalmi szervezet egyenruháját vagy formaruháját viseli, továbbá aki nyilvános rendezvényen olyan egyenruhát vagy formaruhát visel, amelyről bíróság által feloszlatott társadalmi szervezet egyenruhája, formaruhája ismerhető fel, ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható”.

A tisztelt Olvasó tárgyilagos tájékoztatásának kedvéért e helyütt meg kell jegyeznem, hogy magam nem szimpatizálok a Magyar Gárdával. Legfőképpen az okból kifolyólag, hogy az államszocializmusból a „polgári jólétbe”  történő átmenet másfél éves időszaka alatt (eftárs, bajtárs, úr) voltam kénytelen „élvezni” a Magyar Néphadsereg kényszerű vendégszeretetét, s ez idő alatt valamiféle megmagyarázhatatlan undort és utálatot oltottak belém mindenféle fajta egyenruhás struktúrával bíró hierarchikusan felépülő fegyveres testület, vagy katonainak, illetve félkatonainak látszó szervezet irányába. Mivel – már csak életkoromnál fogva sem – éltem még akkor, amikor Szálasi nyilas hordái masíroztak, vagy a jó ég se tudja, hogy mivel foglalatoskodtak kis hazánkban, e helyt is hangsúlyozni szeretném, nem a nyilas terrror réme vagy a fasiszta fenyegetés túlburjánzó eszkalációja az, amely erre a Gárda iránti antipátiára ragadtatott. (Itt szeretném kijelenteni, hogy a nyilas rendszerről alkotott máig is bennem élő torz értékítéletről kizárólag Keleti Márton: „Tizedes meg a többiek” című filmalkotása tehet. Ez a félrevezető, csúsztatásoktól hemzsegő celluloidtobzódás az oka annak, hogy ma sem tudok objektív értékítéletet alkotni a Szálasi nemzetvezető által dirigált nemzetrontó, bűnöző hordáról. Kérem a tisztelt Olvasót ebbéli hiányosságaim tolerálására, mindazonáltal a fasisztákkal kokettáló, azok szekerét elvtelenül össze-vissza tologató politikai, félkatonai szervezetet, s annak áldatlan tevékenységét magam is elítélem.)

A katonainak, vagy annak látszó szervezetekkel és testületekkel szemben meglévő ellenszenvem oka sokkal inkább az, hogy amikor televíziós tudósításokban egyenruhának látszó öltözékben (ne adj’ isten fegyverrel – ami a Magyar Gárda esetében egyetlen alkalommal sem állt meg) – tevékenykedő, leginkább állami erőszakszervezetek tagjai tömegével jelennek meg az utcákon, általában a célból, hogy a helyi lakosság ellen fegyverekkel elkövetett agresszív véleménycserét foganatosítsanak (jedi-terminológia, magyarán mondva: hogy leverjék őket, mint vak a poharat), akkor ott, legyen az valamilyen állítólag demokratikus berendezkedésű uniós tagállam vagy csak egy egyszerű banánköztársaság, egy biztos, valami nagyon nincs rendjén. Ennek a következő fokozata az, amikor páncélozott járművek jelennek meg az utcákon, a végső stádium pedig a harckocsik. Ilyet is láttunk már, az országot gondolom mindenki kitalálta.

(Csak úgy közbevetőleg jutott eszembe, vajon mennyire életszerű az a szituáció a demokrácia megképződésének szemszögéből vizsgálódva, hogy teszem azt otthon vacsorlász a családoddal, a falon keresztül meg bejön a lakásodba egy tank és halomra öl benneteket? Mer’ hogy ilyenre is van számos példa. Az országot gondolom mindenki kitalálta.)

De ne kalandozzunk el ilyen beláthatatlannak tűnő távolságokra, térjünk vissza a Kossuth térre a Törvényhozás Házához.

Akár legyinthetnénk is arra a szabálysértésért kiróható ötvenezer forintra, amit Vona Gábor kaphat az öltözködési követelményrendszer be nem tartásáért, mi az Vona képviselői javadalmazásához képest. A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

Megmondom az őszintét, nekem már az Európai Parlamenti kampány idején feltűnt két dolog a Jobbikkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy a médiacsapatuk milyen profi, a legjobb kampányfilmük nekik volt, a másik pedig, hogy rájöttek arra, amit a Fidesz lassan mozduló, óriásira hízott Gólemhez illően, csak most kezd kapizsgálni, nevezetesen, a jogi csapatuk is vérprofi. Talán emlékeznek még a BKV-botrányok kapcsán a riporterek által mikrofonvégre kapott szocialista prominensek sztenderd válaszaira? Mind aszonta, meg kell vizsgálni, hogy jogszerű volt-e. És itt van az eb elhantolva, kérem tisztelettel! Mammon világában ugyanis a könyv népe által írott jog betűje az, ami mindenekfelett áll, a Jobbik pedig zseniálisan érzett rá arra, hogy kénytelen-kelletlen, de ezen a térfélen, a saját fegyvereikkel kell küzdeni ellenük és legyőzni őket.

Nézzük is, Hunyadi Gábor, a Jobbik Jogsegélyszolgálat vezetőjének közleményét Vona Gábor mellényviselésével kapcsolatban:

Nem jogsértő  a Magyar Gárda mellényének viselése az Országgyűlés alakuló  ülésén

Minden híresztelés ellenére nem sért semmilyen jogszabályt Vona Gábor (és más sem) azzal, hogy a Parlamentben az oroszlános mellényben vesz részt az alakuló ülésen.

Az idevonatkozó  – egyébként teljesen alkotmányellenes – rendelet, csak a betiltott társadalmi szervezet formaruhájára vagy ahhoz hasonló  viseletre vonatkozik és kizárólag abban az esetben, ha az nyilvános rendezvényen történik.

A mellény önmagában nem formaruha, hanem csak annak egy része. Az Országgyűlés alakuló ülése pedig nem nyilvános rendezvény, mivel az nem látogatható korlátozás nélkül. (Nyilvános rendezvény: a gyülekezési jogról szóló törvény hatálya alá tartozó rendezvény, továbbá az olyan rendezvény, amely mindenki számára azonos feltételek mellett nyitva áll.)

Azonban mivel a parlamenti eskütételre csak a meghívottak mehetnek el, így a Lendvai-Bencze-féle hiszti teljesen értelmezhetetlen a jogászaink számára. Amennyiben a rendőrség bármilyen formában megsérti a mellényt viselők alapvető alkotmányos jogait – tehát akadályozza az Országgyűlés működését (képviselők és egyéb közjogi méltóságok munkáját) – úgy a Jobbik Jogsegélyszolgálata súlyos tízmilliókra fogja perelni a hatóságokat, és lehetőség szerint az eljáró rendőrök és a parancsot kiadók magánvagyonából fogja azt behajtatni a törvényes keretek között.

A dologban nemcsak az a nagyszerű, hogy a magamfajta nem jogvégzett ember számára is érthető, azonkívül rendkívül alapos és körültekintő érvelést láthatunk, (a tatai harckocsi dandárnál ezt hívták „ minden oldalú biztosításnak”, mely kétségkívül kijárt a magasabb harci egység besorolású katonai alakulatnak), hanem az is felemelő, és most érti meg igazán az ember, hogy mér vannak ennyire beszarva a Jobbiktól, szóval, hogy ezek bizony nem ijednek meg a saját árnyékuktól. De a többiekétől sem!

Persze azért „ a törvény és a jog írott bötűje mindenek felett” című magasztos elvek tematikája eleddig olajozottan forgó gépezetének fogaskerekei közé néha napján azért belekerülnek apró homokszemcsék, melyek kisebb-nagyobb lóláb kilógásokhoz vezetnek, s az egyenlők között az egyenlőbbek apróbb diktatórikus zöngék zavaró felharmónikusaival némi disszonanciát azért mégis csak belekevernek a demokratikusnak látszó hatalomgyakorlás Patyomkin-faluszerű életvitelébe, hogy ezzel a többszörösen halmozott képzavarral éljek.

Duró Dóra, a Jobbik szóvivője nálam akkor lopta be magát a szívembe, amikor a Mokka című  reggeli műsorban, gyakorlatilag játszi könnyedséggel szedte darabokra és küldte le megalázóba Tvrtkót. Na, szóval a helyzet az – tudom, hogy ez nem az írott jog betűje, hanem az idők során közmegegyezésen alapulóan kialakult szokásjog –, hogy a képviselők esküjének szövegét mindig a legfiatalabb képviselő olvassa fel. Aki történetesen éppen Duró Dóra, a Jobbik szóvivője. Ezúttal azonban – szokásjog ide, hagyományok oda –, mégsem ő olvasta fel. „ A hagyományoktól eltérően a parlament korelnöke…” hallom a televíziós tudósításban. Miért is? A csaj ránézésre nácinak tűnik, vagy mi? Vagy csak azért, mert egy szélsőségesnek kikiáltott párt tagja? Önök értik ezt? Pedig még első vizuális benyomásnak is sokkal kedvezőbb, mint a parlament korelnöke. Nekem, mint a tapasztalatszerzés rögös útjára lépett férfiembernek, bizonnyal elhihetik.

A bizottságosdi huzavonájánál (elnézést kérek a szójátékért, de hirtelen nem jutott jobb eszembe), láttam beigazolódni minden kétséget kizáróan azt, hogy a választási eredmények nyilvánosságra hozatala elé beiktatott többórás, a köztévén Boban Markoviccsal megspékelt kényszerű várakozás minden bizonnyal a manipuláció eszközeként szolgálhatott a status quo fenntartásához, annak biztosítása érdekében. A későbbi történések szintén ezt látszanak alátámasztani. A komcsikat nem szabad leírni, eddig is rafináltak voltak, de most talán még inkább azok lesznek. Schmitt Pál teljesen korrekten járt el, megállapodás híján a legnagyobb ellenzéki párt kapta meg a nemzetbizottsági bizottság vezetését. Az pedig ugye a várakozásokkal és az előzetes közvélemény-kutatásokkal ellentétben a szegfűmintás utódpárt lett, nem pedig a Jobbik. A status quo tehát megmaradt, az ún. rendszerváltás erői foglalnak helyet a képzeletbeli dobogó két legfelső fokán, mindösszesen annyi történt, hogy helyet cseréltek. Pedig az idő, még ha nem is akarják ezt észrevenni, nem nekik dolgozik.

Új bort nem töltenek régi tömlőkbe, ezért van igaza Bogár professzor úrnak és ezért nem lehet felépíteni egy új rendszert a régi rendszerből itt maradt emberekkel, legfeljebb elkezdeni lehet ezt a fajta tevékenységet.

De nem is ez a legnagyobb baj!

A legnagyobb baj ezzel a „ játsszunk demokráciát, amíg nekünk jó és megfelel” című, tényleg a Patyomkin-falvak látszatvilágát idéző, manapság kis hazánkban oly divatos mentalitással van. A sokat emlegetett biztosítékot ugyan még nem verte ki, de egyre több helyen most már hangot adnak nemtetszésüknek a véleményformáló értelmiség tagjai, a közbeszédre hatással bírók is.

Legnagyobb megdöbbenésemre, mindkét  polgárinak vagy nemzetinek nevezett médiumnál, a Hír Tévénél és az Echo Tv-nél is védelmükbe vették a Jobbikot. Mondjuk az Echo-nál még aszongya az ember, hogy bizonyos mértékig rendben is van a dolog, hiszen a vidékfejlesztés miniszteriális irányítására ácsingózó Széles Gábor nagyvállalkozó neve mai tudásunk és információink szerint (2010. május 15.), nemhogy vidékfejlesztési, de semmilyen szinten még csak említésre sem került Viktor király összeállítandó stábjában. A Korrektúrában Bayer Zsoca fejtette ki abbéli véleményét, hogy ha valaki, hát akkor ő aztán konfrontálódott a Jobbikosokkal, de az azért mégsem járja, hogy egy 17%-os parlamenti párt – ahogy a szocialisták, élükön Szanyi kapitánnyal javasolják – semmiféle bizottsági szerepkörhöz ne jusson. Ilyen egész egyszerűen nincs! Az emberek bejuttatták őket a parlamentbe. Ugyanez pepitában a Hír Tévén, csak Csermely Péter előadásában. A nyílt diktatúrával azért ők sem vállalnak közösséget. Legalább a látszatra adjunk, eftársak!

Ahogyan Bódi Lajos, művésznevén Tüdő, az erőcsávó mondaná, „ árnyalatnyi különbség, nincs jelentősége”.

Az Echo TV-től önként távozó  Tóth Gy. László szokta volt mondani az efféle szituésünök megképződésekor, hogy „ a szocializáció le sem tagadható.”  Ennek tanúbizonyságaként pattintsuk is ide mindjárt egy rövid bekezdést Andrassew Iván, a Népszava tollforgatójának veretes írásából, mely a Szégyen címet viseli:

„Ki kell mondani, hogy a Jobbik ne kapjon semmiféle bizottsági posztot. De ha mégis, akkor se legyen közük – szimbolikusan sem! – a biztonsághoz, sem az ifjúsághoz – ezen az alapon az amúgyis a Magyar Pedofil Pártnak járna -, sem az oktatáshoz, sem a külügyhöz. Legalább. Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben, akkor afféle fideszes humorral lehet megtréfálni őket. Ki kellett volna találni egy új bizottságot: például a Magyar őstörténeti-, vagy a Rovásírásos helyesírási-, esetleg a Csudaszarvas és Óriásturul bizottságot. Ha nem kell nekik, akkor sajnáljuk, nincs más, ha mégis, akkor meg ücsörögjenek benne és duruzsolják ott önfeledten a marhaságaikat. Mi meg röhöghetnénk, szégyenkezés helyett.”

Felmerül az emberben a kérdés, melyet röpke kis írásom címéül választottam: Ki az igazi szélsőség? Ki a valódi kirekesztő? A választ, mely a Törvényhozás Házában bekövetkező, minden kétséget kizáró és minden félreértést eloszlató történések igazolnak, Andrassew „Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben…” kezdetű mondata adja meg számunkra.

Tetszettek figyelni, ugye? „ Ha már mindenképpen demokráciát kell játszani egy nyíltan antidemokratikus erővel szemben…”

Miért, eddig nem demokrácia volt? Vagy eddig nem azt kellett játszani? Állítólag mink egy teljes jogú Európai Uniós tagállam vónánk, amely magáról fennen hangoztatja ezerrel, hogy mán pedig ő egy demokratikus jogállam! Akkó’ most hogy is van ez?

Mindannyian érezzük, hogy ebből sehogy sem lehet jól kijönni.

Azt is kérdezhetnénk, hogy hát akkor tulajdonképpen eddig sem volt demokrácia, csak azt játszották nekünk, vagy mondjuk inkább úgy, hogy hazudták nekünk?

Antidemokratikusnak lehet nevezni egy olyan politikai pártot, amelyre az uniós választásokon négyszázezer, a parlamenti választásokon meg több mint nyolcszázezer választópolgár leadta a szavazatát? Ha pedig antidemokratikus, hogyan igazolhatták képviselőik mandátumát?

Illene azért odafigyelni arra, hogy mit mondunk, és ahogy csintalankodó emberünk szokta volt mondani, no pláne!, hogy mit írunk! Tudniillik, ha a dolog bírósági szakba jut, márpedig mostanság egyre többször várható majd, hogy bírósági szakba jut, a kimondott és leírt szavak, feltéve persze, ha azokat bizonyítani is tudják, rendkívül nagy súllyal esnek majd latba.

Majd mi eldöntjük, majd mi megmondjuk, hogy ki számít demokratának és ki az, aki pedig nem! Mink vagyunk a rendszerváltás erői, ez kérem tisztelettel a mi privilégiumunk, erről mink kijelentettük, hogy az, mink esztet hitbizományba kaptuk sajátmagunktól és punktum!

Bizony, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!

„Senki nem varr foltot új anyagból régi ruhára, mert egy ilyen folt csak tovább szakítaná az anyagot, és így még nagyobb lenne a szakadás. Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe. Hiszen akkor szétszakadnának a tömlők, és a bor is kiömlene. Ehelyett az új bort új tömlőkbe töltik, és így mindkettő megmarad.” – Máté 9, 16-17

A példabeszédben az új tömlő az új szellemet; az új bor az új életet jelképezi. Nem lehet valamit csak félig megújítani. Ezért rogyadozik már most, indulásának pillanatában ez a félig már új, félig még régi törvényhozási berendezkedés. A rendszerváltozásnak – a szó legszorosabb és mindenféle értelmében véve –eladott hatalomátrendeződési momentum eddigi haszonélvezői nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy az idő eljárt felettük. Még fennálló lehetőségeikhez és befolyásukhoz mérten görcsösen igyekeznek fenntartani a status quo-t, de a változások elkerülhetetlenek.

„ Hamar munka ritkán jó” – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. A Jobbik, ellentétben például a Liberális Magyar Párttal, nem ma lépett le a média falvédőjéről, van még idejük, reméljük jól használják majd ki az előttünk álló négy évi parlamenti ciklusát. A kétharmados csúcsról viszont csak lefelé vezet az út! A történelem fura fintoraként máig egyedülálló módon itt ragadt posztkommunisták pedig már jó előre közölték, megkeserítik minden, hazájáért tenni akaró parlamenti erő, de legfőképpen a nagyságos és fényességes vezérlőfejedelem epitheton ornansszal felruházott minidiktátor, Viktor király életének minden percét. A tévéközvetítésből láthattuk, Francisco nem is tétlenkedett, meg sem várta a Székely himnusz végét, sietve távozott az ülésteremből. No, de hát mit is várhatunk olyasvalakitől, aki csak a királyság jelképét látja a világ egyetlen beavató Szent Koronájában, s egy olyan politikai tömörülésbe vásárolta be magát, melynek tagjait halálra idegesíti a Szent Koronára való felesküvés?

Vajon igaza lesz Andrassew Ivánnak, és továbbra is csak demokráciát játszanak velünk, és nekünk? Vagy tényleg elindul valamiféle kedvező irányú fordulat? A parlament régi-új erői minden kétséget kizáróan színt vallottak a törvényhozás Házában, a magát szintén az írott jog elkötelezett híveként feltüntető köztársasági elnökkel együtt. Bármennyire is prüszkölnek, rúgkapálnak és óckodnak, annak a kicsivel több mint nyolcszázezer embernek a döntését, aki az általuk szélsőségesnek nevezett pártra adta le a szavazatát, tiszteletben kell tartaniuk, de legalábbis nem hagyhatják figyelmen kívül. Ez amolyan hibaszázalékként jelenik meg a demokrácia mindenki által oly sokra tartott és magasra magasztalt rendszerében. Ennél jobbat egyelőre még nem találtak ki! – mondják immáron szinte automatikusan a kapitalizmus mellett a parlamenti demokráciáról is, holott ők is legalább olyan jól tudják mint Önök, hogy ez tényszerűen nem igaz, mert mind a kapitalizmus, mind a parlamenti demokratizmus fasorban sincs a Szent Korona jogrendszerén alapuló, az életet, az embert első helyre tevő sajátos magyar létezésformához képest. De hát az büdös nekik. De legalábbis, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag kollektíve irtóznak tőle. (Vagy nagyon is megmagyarázható okból kifolyólag? A kérdés megválaszolását a tisztelt Olvasóra bízom.)

A régi tömlők népe nyíltan színt vallott, s bár szavakban áhítozzák az új bort, vizet prédikálva percekig tanácstalanul álltak, mi tévők legyen, komilfó-e, européer, eurokonform magatartás, képviselőhöz illő, hogy ne mondjam, trendi-e együtt énekelni a Székely himnuszt a szélsőségeseknek kikiáltott új jövevényekkel, vagy inkább csendben várjuk ki azt a pár percet, amíg visszakapcsolnak a stúdióba.

Mi azonban ne legyünk tanácstalanok, a televízió élő egyenes adásban közvetítette számunkra, kik, hol, milyen csapatban játszanak. Kik azok, akiknek a Szent Korona a legfontosabb, s kik azok, akiknek a könyv népe által írott jog, s az is csak akkor és csak addig, amíg az ő hasznukra válik, az ő érdekeiket szolgálja. Kik azok, akik ragaszkodnak a hagyományokhoz, s kik azok, akik egyetlen tollvonással áthúzzák, semmissé teszik azokat, s kik azok, akik egyetlen könnyed mozdulattal átlépnek kialakult szokásjogon, bevett gyakorlatokon.

Hamarosan ismét választások elé nézünk. Ősszel az önkormányzatokról kell döntenünk. A Jobbik egyik választási jelmondatában arra hívta fel figyelmünket, hogy Magyarország legyen ismét a magyaroké, vagyis a miénk. Ha majd választani kell, kérem, ne feledkezzenek meg a magyar ember két legfontosabb ismérvéről, melyről az országgyűlés alakuló ülésén is részletekbe menően kitűnő képet kaphattunk.

Az egyik ilyen ismérv, hogy a magyar ember a tetteiről ismerszik meg, nem pedig a szavairól. A papír ugyanis sok mindent elbír.

A másik, legalább ilyen fontos ismérv: A magyar ember nem csak hiszi, de tudja is az Istent!

A Jóistennel való élő kapcsolatunk pedig – egyedülálló módon a nemzetek sorában – a Törvényhozás Házában a maga élő valóságában jelenlévő magyar Szent Korona.

Felfedték valódi arcukat, mindenki láthatta, éppen ezért soha ne feledjék, ki az igazi szélsőség, ki a valódi kirekesztő!

A végére pedig egy félelmetes analógia, a hasonlóság kísérteties:

„A történelem azt tanítja, hogy amikor a szadista öntetszelgés felfedi az arcát, akkor már közel van a vég. Izrael napjai meg vannak számlálva .”

Gilad Atzmon, nemzetközileg elismert dzsessz szaxofon művész, akinek az Exile (Száműzetés) című  CD-jét a BBC 2003-ban az „Év Albumának” minősítette. Izraelben született, szolgált az IDF-ben (Izraeli Véderő), most pedig önkéntes száműzetésben él Nagy-Britanniában.

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár

(www.johafigyelunk.hu Nemzeti InternetFigyelő alapján szerk.)