Drábik János külföldi szerzők munkáinak alapján írt tanulmányának harmadik, befejező része.

Ismerje meg ön is Drábik János nagyszerű tanulmányát, amely folytatásokban a Leleplező című könyvújságban jelenik meg,Kötelező darab, melyből számos kérdésre választ kaphat, aki a téma iránt érdeklődik. (Első és második részt is megtalálja a kínálatban. )

(Mert a tudás hatalom. Ne feledjük el a gyűlölet szelet arat. Aki gyűlölködik a zsidók ellen, biztosítja, hogy megint a zsidók arassanak az után amit mi vettetünk el. szerk.)

Mi a júdaizmus sikerének a titka?

Már utaltunk rá, hogy 2008-ban figyelemreméltó tudományos munka jelent meg az Egyesült Államokban Judaism Discovered (A felfedezett júdaizmus) címmel. A szerző, Michael Hoffman több mint tíz éven át dolgozott rajta, számos szakértő segítségét is igénybe véve, és elsősorban arra kereste a választ, hogy ki a zsidó, és milyen szerepet játszanak a nem hiteles zsidók. Ha ezek a hitelesnek nem tekinthető ’ál-zsidók’ vannak túlsúlyban, akkor ez alapvetően átalakítja történelmi ismereteinket, mivel tényekkel támasztja alá, hogy a jelenkori talmudisták és cionisták olyan embereknek a leszármazottai, akik nem éltek Palesztinában, amikor Jézust keresztre feszítették.

Ők valójában annak az ideológiának a képviselői, amely elvezetett Jézus Krisztus kereszthalálához, de általánosságban véve nem alkotnak egy fajt. Ez a tény viszont aláássa a talmudistákkal és a cionistákkal szemben állók fajalapú ellenszenvét, egy olyan fajra alapozott ellenérzést, amelyre viszont a rabbik és az izraeliek azért támaszkodnak, hogy így biztosítsák a saját fajukhoz való hűség és elkötelezettség megmaradását saját népükhöz és hazájukhoz.

Michael Hoffman, akit könyve alapján Shaul Praver rabbi Talmid Chacham-nak nevezett, vagyis olyan tudós kutatónak, aki elmélyült a zsidó törvények tanulmányozásában, és ezért a Tóra tudósának számít. A zsidó társadalomban az, aki elnyerte a Talmidei Chachamin megtisztelő címet, számos előjoggal rendelkezett és természetesen kötelezettséggel is. A zsidó közösségekben azt, aki kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, rendszerint minden spirituális és egyéb fontos közösségi kérdésben is megkérdezték. Nem volt hivatalos rangja, de tekintélyénél fogva felügyelte a vallási tevékenységet, meghatározta az imádságok idejét és formáját, és azért, hogy teljes idejét a Tóra és a Talmud tanulmányozásának szentelje, fel volt mentve egyéb kötelezettségei alól.

Michael Hoffman nagyhatású könyvének a megírása során észrevette, hogy a Kabbalának - a zsidó miszticizmus számmisztikán alapuló tanainak - terjesztése során azt a látszatot keltették, hogy hasadás keletkezett a talmudizmus és a kabbalizmus között. A középkor nagy zsidó filozófusának Mózes Majmonidesz-nek a számait használva azt színlelték, hogy a Harmadik Templomnak ez a két tartóoszlopa ellenséges viszonyban áll egymással. Amikor Hoffman áttanulmányozta Majmonidesz írásait, meggyőződött arról, hogy műveiben világosan megtalálhatóak a kabbalista doktrína bizonyítékai.

Hoffman azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a Talmud kritikai elemzésének és bírálatának a jelenlegi helyzetét meghaladja. A Talmud kritika a jelenben is egyrészt arra fekteti a hangsúlyt, hogy az becsmérli Jézust és Máriát, másrészt, hogy állítólag pornográf részeket tartalmaz. Nincs semmi kivetnivaló abban az állításban, hogy a Talmud valóban tartalmaz ilyen sértő gorombaságokat, mert ez megfelel a tényeknek. A problémát az okozza, hogy a Talmud-bíráló tudományosság ezzel kezdődik és ezzel is ér véget. Van még néhány rövid kazuisztikus szőrszálhasogatás, valamint hivatkozás a PaRDeS-re, ami pótolni kívánja a felkészült és módszeres elemzést, de általánosságban véve a Talmud és a Kabbala tudományos bírálatának a jelenlegi állapota rendkívül felületes, és a legtöbb fontos kérdést válasz nélkül hagyja.

Michael Hoffman elsősorban azt kifogásolja: kevés kritikai elemző érti, hogy a júdaizmus se nem jobboldali, se nem baloldali. Tetszés szerint lehet mind a kettő. Az egyik történelmi pillanatban a Trón meghatározó szövetségese. A következő történelmi helyzetben pedig ő az a forradalmi erő, amelyik megdönti a Trónt. Hoffman arra törekedett, hogy a legkülönbözőbb kutatási szempontok szerint közelítsen a júdaizmushoz. Ő is a Talmud Jézust és a Máriát gyalázó cáfolhatatlan részeivel kezdte. Arra a következtetésre jutott, hogy a bibliai Ótestamentum nem képezi a júdaizmus alapját. Később kiterjesztette ez irányú kutatásait, amelyeket egy 2000-ben publikált könyvben tett közzé, és amely a ’Judaism’s Strange Gods’ (A júdaizmus különös Istenei) címet viselte.

Hoffman magukból a rabbinikus szövegekből bizonyítja, hogy a júdaizmus nem az Ótestamentumon, a Biblia ószövetségi részén, az ún. zsidó Biblián alapuló hitvallás. Arra is törekedett, hogy véglegesen leleplezze azokat a látszatot keltő cselfogásokat, amelyek célja, hogy félrevezessék az igazságkereső kutatót azt illetően, hogy Jézus nem is fordul elő a Talmudban, vagy ha igen, csak nagyon ritkán. Hoffman annak a megerősítésére is törekedett, hogy a Talmud valóban becsmérli Jézust és Máriát, és egy Biblián túli gnosztikus eszmerendszert hordoz. (A gnózis szó görögül megismerést jelent, és a vallásfilozófiában a keleti és hellenisztikus hatások révén kialakult ókori eretnek vallásfilozófiát jelölik vele. Ezt az eszmerendszert a jó és a rossz dualizmusa jellemzi, valamint egy elitizmus, amely a magasabb isteni titkok megismeréséből az egyszerű hívőt kizárja.)

Hoffmannak ez a könyve kemény bírálatot váltott ki a jelentősebb rabbik részéről, akik igyekeztek úgy értelmezni a Talmudra vonatkozó leleplezéseit, hogy azokat a római holokauszt és náci holokauszt összefüggésében értelmezik, és ily módon a júdaizmusnak a keresztényeket becsmérlő részeit ’érthetőnek’ tüntetik fel a rabbinikus kivételezettség posztmodern nézetrendszere alapján. Ennek lényege, hogy a zsidó szenvedés méreteiben és minőségében minden más nemzet történelmi tapasztalatát felülmúlja. Ezért volt érthető az erős rabbinikus gyűlölet a rómaiak/ a nem-zsidók/ a keresztények/ az európaiak iránt. E rabbinikus értelmezés meghaladásához mélyre kell ásni a rabbinikus szövegekben, és nem szabad megelégedni azokkal a gyűlölködő rágalmakkal, amelyeket Jézus Krisztussal és Szűz Máriával kapcsolatban tartalmaznak.

E 1102 oldalas könyvében Hoffman nem az ókori „zsidó” fajjal foglalkozik, hanem a rabbinikus szellemiséggel, amely egyfajta ideológiai organizmusként funkcionál. Ez olyan élő szellemi képződmény, amelynek az egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy képes újrakonstruálni önmagát válaszként a lelepleződésre. Ezt Hoffman úgy fogalmazza meg, hogy ha egy felkészült kutató dokumentálja, hogy a júdaizmus ’A’, akkor bebizonyítja önmagáról, hogy ’B’. Amikor a közvélemény megérti, hogy a ’B’ az ellentéte annak a júdaista tételnek, hogy ’A’, akkor a júdaizmus átváltozik az ’A’ és a ’B’ szintézisévé és ’C’ lesz belőle. Ez így folytatódik, és bámulatos történelmi átalakuláson ment át, amely megtévesztette és becsapta nemzedékek sorát.

Az a kutató, aki megpróbálja úgy értelmezi a júdaizmust, hogy olyan kategóriákba sorolja, mint ami baloldali vagy jobboldali, cionista vagy anticionista, mohamedánellenes vagy mohamedánbarát, elkerülhetetlenül kudarcra van ítélve, és valójában összezavarja azokat, akik az ő téves ajánlásait elfogadják. Van valami jó abban is, ha valakiket Krisztus keresztre- feszítői leszármazottainak tartanak, minthogy ezek a gonosztevők vérségileg izraeliták voltak, noha mélyen elítélendő módon viselkedtek. Az itt a paradoxon, hogy bárki is, aki Jézus gyilkosainak a vérségi leszármazottja, azt fajilag zsidónak és izraelitának kell tekinteni. Ez az azonosság a történelem folyamán egyfajta félelemmel vegyes tiszteletet és bámulatot keltett ezekkel az állítólagos ’zsidókkal’ szemben; minthogy az állítólagos vérrokonság Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal és magával Jézussal a nem-zsidók körében egyfajta szeretet-gyűlölet viszonyt hoz létre, amelyre rá lehetett játszani a történelem folyamán. Még az a szitokszó is, hogy ’Krisztus-gyilkosa’ járt némi haszonnal, mert fenntartotta az üldözött mártír képzetét, amelyre a júdaizmus hatásosan építhetett különösen 1945 óta.

Hoffman azzal magyarázza, hogy neki fogott a XXI. század talmudistáinak a tanulmányozásának, mert a júdaizmus racionális cáfolatára eddig még nem került sor. Hoffman maga azt állítja, hogy nem vállalkozott volna tíz évig tartó kutatómunkára csak azért, hogy megerősítse a jelenlegi talmudistáknak azt az állítását, hogy ők Ábrahámtól és utódaitól származnak, továbbá azt a sztereotípiát, hogy a zsidókat gyűlölni és üldözni kell. Ha ezt tette volna, az lényegében a rabbiknak nyújtott volna segítséget. Hoffman egyenesen azt állítja, hogy bárki, aki gyűlöli a júdaizmust és követőit, az fenntartja a rabbiknak az uralmát. Valójában ezt a titkot akarta könyvében bizonyítékokkal alátámasztani és megmagyarázni. Ily módon nyitott új utat a rabbinikus és a zsidó keresztény érvek megválaszolásához.

Hoffman úgy véli, hogy úgy írta meg 'A felfedezett júdaizmus' című könyvét, hogy annak racionális cáfolása nem lehetséges. Igaz, hogy a könyv bizonyítékai és érvei elferdíthetőek, félremagyarázhatóak és démonizálhatóak a szokásos, övön aluli ADL-stílusú (Anti Defamation League) rágalmazásokkal és hamisításokkal, de a könyv érvelését nem könnyű aláásni, mert álltásainak a zöme a júdaizmus saját nézeteire támaszkodik, ismeretelméletileg megalapozottan válaszolja meg a felmerült kérdéseket. Hoffman úgy véli, hogy ha jól tárta fel a rabbinikus disszimulációra vonatkozó tényeket és tanításokat, akkor az nemcsak a júdaizmus elmúlt története szempontjából értékes, de elősegítheti a jövőbeni rabbinikus stratégiák és machinációk megértését is. A szerző tehát arra számít, hogy nemcsak a rabbik és a júdaizmus követői, de nagybefolyású szócsöveik is a különböző egyházakban és egyetemeken keményen fognak elemzéseire válaszolni.

Hoffman nem egyszerűen tényekkel akarta megismertetni olvasóit, hanem rá akarta vezetni őket arra, hogy miként bontsák le a megtévesztő taktikai és stratégiai színleléseket, amelyekkel a júdaizmus válaszol a belső és titkos tanításaiknak a pontos ismeretére, illetve ezen ismereteknek a széles körben való elterjedésére. Ez a hosszú és nehéz olvasmány azzal jutalmazza olvasóját, hogy felfegyverzi őt a szinte minden rabbinikus álcázásban és megtévesztésben benne rejlő hamis és képmutató elemek felismerésére és leleplezésére. Ha széles körben ismertté válna, hogyan kell megfejteni, dekódolni a júdaizmust, akkor annak már messzeható következményei lehetnének. Így például közre tudna hatni a nyugati kultúra gyökeres átalakításában. Ez a kultúra mélyen átitatódott a rabbinikus világértelmezés és magyarázatok ájtatatosságaival és közhelyeivel. Jelenleg az a narratíva, amely meghatározza az általános gondolkodásmódot a vallásról és a történelemről.

Hoffman könyvével újjá akarja éleszteni azokat a régi nyugati értékeket és igazságokat, amelyeket a XX. és a XXI. század konzervativizmusának képviselői már rég cserbenhagytak. E konzervatív példaképek közreműködtek a meglehetősen elfajzott ’zsidó-keresztény családi értékek’ mozgalom létrehozásában, amely az ortodox rabbikat helyezi az élvonalba, és szövetségre lép a keresztényekkel, például az abortusz és a szodómia elleni küzdelemben. Ez azért bizarr, mert ahhoz hasonló, mintha a férfi transzvesztiták indítanának harcot a nőiesség hagyományos értékeinek a helyreállítása érdekében. Hoffman úgy véli, hogy a keresztény kultúra értékeinek a helyreállítására indított konzervatív mozgalom, amely a talmudista rabbikra támaszkodik, ellenkezik azzal, amit a bibliai próféták és a kereszténység szentjei képviseltek.

A Judaism Discovered szerzője még XVI. Benedek pápát is bírálja azért, hogy mind Kölnben, mind New York-ban nem azért kereste fel a zsinagógákat, hogy védelmezze a megtámadott és hanyatlóban lévő keresztény kultúrát, hanem hogy együtt imádkozzon azokkal a rabbikkal, akikről minden ezoterikus kérdésekben járatos szakember tudja, hogy nem Istent imádják, hanem önmagukat. Hoffman úgy véli, hogy a tudós teológusnak az egykori müncheni érseknek, Ratzinger bíborosnak, mindezzel tisztában kell lennie. Hoffman munkája lényegesen különbözik az elmúlt évszázad ezzel a témával foglalkozó írásaitól. Szigorúan ragaszkodik a júdaizmus legmélyebb működési és spirituális titkainak a ténybeli megközelítéséhez és empirikus feltárásához. Különösen nagy súlyt helyez a júdaista leplezés és elhallgatás rendkívül kidolgozott és részletes ismeretelméletére. Így arra, hogy miként alakítja ki önmagáról azt a képet, amely mindig belesimul az uralkodó korszellembe, kaméleon módjára változtatva tulajdonságait.

Hoffman egyértelműen arra törekedett, hogy eltávolítsa mindazt, amelyre az ún. „klasszikus” antiszemitizmust és zsidógyűlöletet alapozták. Kimutatja, hogy ezek a törékeny, elöregedett klisék és előre programozott közhelyek valójában a rabbik azon állításait támasztják alá, amelyek szerint a nem-zsidók bigottak, tele vannak zsidóellenes előítélettel. Ezeket a nézeteket ők mélyen beültetik a zsidó fiatalság gondolkodásába, és ily módon tudják ellenőrzésüket fenntartani felettük életük végéig. Hoffman eredetileg egy júdaizmussal foglalkozó enciklopédiát akart írni, de sem anyagi, sem egyéb erőforrások nem álltak rendelkezésére e tízkötetes munka elkészítéséhez. Végül a könnyebb olvashatóság érdekében munkáját nemcsak lerövidítette, de elhagyta a címszavas enciklopédikus formát is. A könyv annak ellenére, hogy bizonyíthatóan lépések történtek az elhallgatására és terjesztésének akadályozására, mégiscsak felkeltette a világ sorsa iránt aggódó értelmiségiek érdeklődését.

Ennek ellenére számos szerkesztő, könyvforgalmazó és honlap tulajdonos „fülsiketítően”, hallgat róla. Az eddig elérhető véleményekből azt láthatjuk, hogy a protestánsok Hoffman munkáját túlságosan katolikusnak, a katolikusok pedig túlságosan protestánsnak találják. Akik pedig nem vallásosak vagy a kételkedő agnosztikusokhoz tartoznak, úgy vélik, hogy ez a könyv túlságosan is vallásos és keresztény. Közelebbről szemügyre véve Hoffman néhány konkrét állítását, megállapíthatjuk: leértékeli a júdaizmus jelenlegi követői sorában található faji elitizmust. Azt állítja, hogy „nem hisszük, hogy a modern zsidók a bibliai kor ősi zsidóinak a leszármazottai”.

(Hoffman a szóhasználatára is nagyon vigyáz, és az ókori zsidókat következetesen Jews-nak nevezi, míg a jelenkori zsidó közösségek tagjait, pedig Judaics-nak. Ezek ősei nem Palesztinában éltek, hanem amikor a zsidó vallás még hittérítő-vallás volt, s több nép körében is hódított, akkor e népek tagjai tömegesen tértek át a zsidó vallásra. Ez történt a IX. században a kazárokkal, akik a mai askenázi zsidóság többségét alkotják, és ez történt Észak-Afrika zsidó hitre áttért különböző arab és berber lakóival, akik a középkori szefárd zsidó-közösségeket hozták létre. Mindkét közösségnek saját nyelve is van: az askenázi zsidóságé a középkori némettel rokon jiddis, és a szefárd zsidóságé a spanyollal rokon ladínó.)

Hoffman a júdaizmus rasszista természetét elemezve felteszi azokat a kérdéseket, hogy „Jézus vajon kihasználta-e faji státuszát? Dicsőítette-e vajon az izraelita származást, hogy az kulcs a mennyországhoz? Nem! Hanem éppen amiatt szenvedett kereszthalált, mert megtagadta a rasszista nacionalizmus farizeusi doktrínáját.”

Hoffman arra kéri olvasóit, hogy ha meg akarják cáfolni könyvét, akkor azt szigorúan a tények alapján tegyék. „Ne azt ismételgessék, amit a rabbik és a cionisták állítanak, hogy 'A felfedezett júdaizmus' a zsidógyűlöletet szítja.” A könyv arra hívja fel a figyelmet, hogy a rabbik maguk a világ legkirívóbb és leghevesebb zsidógyűlölői.

Több vallásos nevelésben részesült amerikai zsidó is állította (és az internet útján közre is adta), hogy egyes rabbik valóban ’zsidógyűlölőnek’ tűnnek. A nevelésük során számos vallással ismerkedtek meg a Bar Mitzvá-val kapcsolatos tanulmányaik keretében. A kereszténység tanításaival való megismerkedés azonban meg volt tiltva, mert ez az egyetlen vallás, amely hirdeti a bűnök bocsánatát és a haláltól való megszabadulást. A Palesztinában fennálló cionista rendszert Hoffman a velejéig sátáninak minősíti könyve második fejezetében, amelyben a zsidó olvasóhoz fordul:

„Isteni engedély nélkül az elképzelt izraelita világrend felépítése a zsidó nép szekularizációjától fog függeni, amint az Spinoza éles szemmel előre látta a XVII. században. Pontosan erre került sor, amikor az elképzelt ’Izrael államot’ létrehozta az ENSZ és a Szovjetunió bűntársuknak, Harry S. Truman-nak a döntő fontosságú támogatásával.”

„Ezek hárman voltak az állítólagos ’Izrael állam’ angyali jótevői, akik nélkül Palesztina még ma is palesztin lehetne. Miközben ennek az Izraelnek a tényleges előkészítői főleg szekularizált zsidókból álltak, amint azt Spinoza megjövendölte: ateistákból, kommunistákból, szociáldemokratákból és vallásnélküli kibucznyikokból.”

Hoffman arra is kitér, hogy jelen korunk izraeli állampolgára agresszív arcát mutatja a világnak, elveszítve ’a száműzött-üldözött zsidó’ imázsát. Most már az izraeli az, aki üldöz és száműz másokat. Kitér arra is, hogy a Harmadik Világban már nem úgy tekintenek a zsidóra, mint passzív, szánalomra méltó tudósra, akinek a szakállát a náci csizma uralma alatt húzogatják. Úgy tekintenek rá, aki maga is cio-náci csizmát visel. Hoffman Jézusra is hivatkozik, aki Jeruzsálemet azzal vádolta, hogy prófétagyilkos. Hoffman szerint a város megőrizte ezt a sátánista jellegét, amikor Istentől elfordulva létrehozta a júdaizmust, amely nemcsak dicsőíti követőinek önzését és gőgös büszkeségét, de egyidejűleg befeketíti és rágalmazza a hithű keresztények törekvéseit.

Izrael Samir ’A felfedezett júdaizmusról’

Samir a Culture Wars londoni internetes folyóirat honlapján 2009. márciusában közzétett írásában azzal kezdi 'A felfedezet júdaizmus' bírálatát, hogy az nem bigott, nem rasszista és nem is antiszemita. Elméleti megközelítése ortodox, és nem kell egy kereszténynek aggódnia miatta. Helyesen elutasítja a rasszista zsidóellenes előítéleteket, mint ami elfogadhatatlan a keresztények számára. Hoffman szeretetét fejezi ki a zsidók iránt, akiket ő megmenteni igyekszik. Elkötelezetten anticionista. Mindez azonban nem elégséges ahhoz, hogy valaki valóban jó, megbízható és olvasmányos tanulmányt készítsen.

A felfedezett júdaizmus vitairatnak, olyan kritikus könyvnek tekinthető, amelyben a szerző a zsidók hitvilágát elemzi. Samir is kitér arra, hogy Hoffman inkább a judaic jelzőt használja a jew főnév helyett, és inkább a ’szerencsétlen, boldogtalan’ judaics-ról ír, hogy elkerülje a nagyon is súlyos tartalommal telítődött ’zsidó’ szót. Samir leszögezi, hogy helye van a júdaizmus tudományos, kritikai elemzésének. Hoffman könyve azonban elavulóban lévőnek tűnik annak ellenére, hogy csak nemrég látott napvilágot. Hasonló könyveket írtak már az angolszász protestánsok a XIX. században, és még korábban a hindu vallás kutatói vagy katolikus pápisták.

Ez a könyv inkább szitokáradatnak tűnik: „pogány, ördögi, sátánimádó, alattomos megtévesztés, trágárság, rasszizmus, babona, csalás”, olvashatjuk olyasmi társaságában, hogy „a pogány Talmud, amely förtelmes erkölcstelenségekből, bámulatosan kieszelt ocsmányságokból és mindent túlszárnyaló aljasságokból áll.”

A WASP (white anglo-saxon protestant, azaz fehér, angolszász és protestáns) uralom idején ez a stílus a keménység jele volt. Ezt a nyelvet használták a brit és az amerikai hittérítők Indonéziában és Polinéziában is. Ma már azonban tudjuk, hogy olyan pogány szerzők is alkottak remekműveket, mint Homérosz, és hogy az olasz Boccaccio-nak és az ír James Joyce-nak is a szemére hányták, hogy obszcén. Az Ausztráliában élő katolikus Peter Myers például azért utasította el, hogy értékelje Hoffman munkáját, mert érvelését túlzottan a protestáns gondolkodás- és kifejezésmód hatja át.

Ez az elhasználódott idejétmúltság angolszász jelenség. Hoffman maga is számos olyan iszlámellenes könyvre hivatkozik, amelyek hangsúlyosan ellenséges nyelvezetet használnak. Meg is állapítja Hoffman, hogy ha ugyanazt tennénk a júdaizmussal, mint amit ők tettek az iszlámmal, akkor a nevünk feledésre lenne ítélve. Samir is úgy véli, hogy a mohamedánok szapulása engedélyezett, míg a zsidók nevét csak félelemmel teli tisztelettel és hódolattal lehet említeni. Hoffman könyvének ezt a vonatkozását Samir pozitívan értékeli, mert bizonyos mértékben ellensúlyozza az iszlám és a kereszténység ellen intézett zsidó támadásokat. Megtaníthat néhány zsidót a szerénységre és a mérsékletre, és ez már önmagában egy értékes cél. Ideológiailag is el tudja Samir fogadni Hoffman harcias magatartását, illetve azt, hogy Hoffman Jézus világosságát akarja közelebb hozni a zsidók számára. Mindez azonban nem teszi jó és olvasmányos könyvvé Hoffman alkotását.

A kritikus első kifogása, hogy nagyon gyengén sikerült a szerkesztés. Az írásmód nem egységes, és egymás mellett gyakran lehet ugyanazt a szót askenázi és szefárd írással olvasni, amely összezavarja az olvasót. Mindkét írásmód érvényes, de választani kell valamelyik közül. Sok olyan betoldást szövegbetétet alkalmaz, amelyeknek a származási helye egyáltalán nem világos az olvasói számára. A könyv televan különböző újságkivágásokkal, internet oldalakról átvett mondatokkal, amelyek nem illeszkednek szervesen egymáshoz, és nincsenek jól elrendezve. Hozzáértő szerkesztőnek még sokat kellene azon fáradoznia, hogy ez a könyv valóban olvashatóvá váljék.

A prűd Hoffman elszörnyülködik a Talmud számos előírásától, amelyek szabályozzák egy hithű zsidó magatartását a mellékhelyiségekben és a hálószobákban. Így például valósággal sokkolják a niddah-val kapcsolatos zsidó szokások, amelyek a menstruációval kapcsolatosak. Samir úgy véli, hogy Hoffmanból hiányzik az egészséges humorérzék. Samir a Little Rock-ban ügyvédeskedő Hoffmant egyenesen provinciálisnak minősíti, mert gyakran von le kellően meg nem alapozott következtetéseket. Így például, amikor azt idézi a talmudból, hogy „egy nem-zsidó, aki tanulmányozza a Törvényt, az halálbüntetést érdemel”, azonnal le vonja a következtetést: „Jézus Krisztusnak nem volt joga tanulmányozni a Törvényt, és ezért a tanulmányozásért az életével fizetett”.

Jézus azonban zsidó volt, Dávid király és más nagy királyok törvényes leszármazottja. Vitán felül joga volt tanulmányoznia a törvényt, még akkor is, ha úgy hisszük, hogy ez a tilalom Jézus Krisztus napjaiban is érvényben volt. Hoffman alaposan tanulmányozta a Talmudot, és rájött, hogy a Talmud kedveli a kazuisztikus trükköket. (A kazuisztika egyik jelentése a szőrszálhasogatásra, az igazságot könnyen kiforgató álokoskodásra vonatkozik.) A Talmud gyakran képmutató és alakoskodó, amikor az ún. „kivételező szabályokról” rendelkezik. Hoffman példákat hoz fel arra, miként sikerül a rabbiknak kibúvókkal, ravasz kifogásokkal kikerülni a Törvény egyértelmű rendelkezéseit. Így például igazolni lehet egy bíró megvesztegetését arra való hivatkozással, hogy okkal feltételezhető róla, keményen fog eljárni egy zsidó alperessel vagy vádlottal. Ily módon a megvesztegetés célja a játéktér kiegyenlítése, vagy egy könyörületes, méltányos ítélet elérése egy korrupt döntéssel szemben.

Samir úgy véli, hogy sok érdekes kérdés felvetésével lehetne Hoffmant kiegészíteni. Így például a Biblia ószövetségi része elrendeli, hogy az adósságot minden hetedik évben el kell engedni. A Talmud ezt átalakította az adóst megillető joggá. Eszerint fel van jogosítva az adósság fizetésének a megtagadására, de ha óhajtja, fizetheti tovább. Vagyis minden hetedik év után az adósság becsületbeli adóssággá válik, vagyis olyanná, ami jogi eszközökkel nem hajtható be. A Talmud azonban megengedte a hitelezőnek, hogy megkötözze az adósát, és egészen addig megkötözve tartsa, amíg „önkéntesen” nem volt hajlandó az erkölcsi kötelezettségévé vált adósságát megfizetni.

Hasonló megoldást alkalmaznak a rabbinikus bíróságokon, hogy egy férfi engedélyezze a válást felesége számára. A zsidó törvény nem engedélyezi a válást a nőknek. Csak egy férfi válhat el szabad akaratából. Így a bíróság elrendeli a férfi letartóztatását egészen addig, amíg ki nem jelenti: „el kívánok válni tőle”.

Samir rámutat, hogy ez a fajta szőrszálhasogatás azonban nem a zsidók monopóliuma. Ennek alátámasztására példát hoz fel Homérosz Odüsszeuszából. Egy másik példa az, amit Samir egy Taybe nevű palesztinai faluban hallott. Élt ott néhány délről odavándorolt beduin, és azt állították, hogy az ott lévő föld jogos tulajdonosai. Felszólították őket, hogy esküdjenek meg Allahra és a prófétára, hogy igazat állítanak, és valóban az ő tulajdonukat képező földön állnak. Ezt meg is tették. Az ellenérdekűek viszont azt állították, hogy hoztak néhány zsák saját földet délről, ezt a lábaik előtt szétterítették, és valóban a saját földjükön álltak, amikor letették az esküt.

A fordítóként széles körű irodalmi műveltséggel rendelkező Samir Trisztán és Izoldából is hoz fel példát a kétségbe vonható eskütételre. Izolda Trisztán nyakába ül, és így esküszik meg, hogy soha semmilyen más férfi nem volt a lábai között. Samir mindössze azt sajnálja, hogy Hoffman maga nem hoz fel más kultúrákból is hasonló példákat. Ha ezt megtenné, az erősítené az állításait. Samir arra is rámutat, hogy Hoffmannak nem sikerül meggyőzően bizonyítania azt az állítását, hogy a júdaizmus intézményesíti a gyermekek zaklatását. A héber törvény két felnőtt ember közt fennálló viszonynak tekinti a szexuális kapcsolatot. Egy fiú 9 évtől számít érettnek. Így ha egy 8 éves fiúnak van nemi kapcsolata egy asszonnyal, akkor az nem tekinthető szexuális viszonynak. Ebből következőleg az asszony nem köteles férjhez menni a 8 éves fiúhoz, és nem is börtönzik be. A fiút sem ölik meg, az asszony házassági kilátásai megmaradnak, noha egy hagyományos értékrendű társadalomban valószínűleg helytelenítenék és elítélnék, amit tett.

A szodómia a zsidó jogban két egyetértő férfi cselekménye, akik tisztában vannak azzal, mit tesznek. A júdaizmus nagyon is szigorú a szodómia tekintetében, és a halálbüntetést tekinti hasznos módszernek a leküzdésére. A zsidó szodómia törvény azonban egyáltalán nem vonatkozik olyan esetekre, amelyeket az amerikai törvények szodómiának vagy gyermekek zaklatásának vagy jog szerinti nemi erőszaknak tekintenek. Ez utóbbi eset szerint a kiskorú hozzájárulása, mivel korlátoltan cselekvőképes, nem számít tényleges beleegyezésnek, és ezért megvalósul az erőszakos közösülés.

Hoffman idéz prűdnek minősíthető szövegrészeket a júdaizmusból. Például azt, hogy helyesebb levágni valakinek a kezét, mint hogy megérintsen egy péniszt. Samir azonban rámutat, hogy Hoffman nem értelmezi helyesen ennek a valódi jelentését. Az ilyen prűdnek nevezhető előírások valójában szublimálják vagy erotizálják a vallásos érzéseket. Samir hosszasan elemzi Hoffman félreértését például a férfi és a nő elkülönítését illetően, vagy amikor a metélést a gyermek homoszexuális molesztálásának tekinti. Samir mindebből azt a következtetést vonja le, hogy Hoffman szándékai jók, de felkészültsége és tudása korlátozott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Hoffman kutatómunkája teljesen értéktelen lenne. Megalapozottan vonja kétségbe, hogy halálbüntetés járna-e annak a nem-zsidónak, aki a Törvényt tanulmányozza. Ezt állítja R. Johanan. Ennek viszont ellentmond R. Meir, aki szerint dicséretes, ha egy nem-zsidó tanulmányozza a zsidó törvényeket.

Helyesen idézi a szabályt: „Dicséretes, ha egy nem-zsidó tanulmányozza Noé törvényeit, (azt a hét erkölcsi parancsot, amelyet Isten Noénak adott, mint az egész emberiséget összekötő szabályokat – D. J.) és felelősségre vonható, ha átlépi az előírásokat. De ez a rövid és figyelemreméltó megfigyelés fel van hígítva túl sok sértő jelzővel: ’intellektuálisan becstelen értelmetlenség’, ’megtévesztés, tőrbecsalás, apologéta’.”

Hoffman helyesen érvel az ún. „gyűlölet törvények” ellen; az ellen, hogy az egyház szolgaian engedjen a zsidó kívánságoknak. Akkor is igaza van, folytatja Samir, amikor bírálja a nem-zsidóknak a zsidók iránti állítólagos örökös gyűlöletére hivatkozó propagandát. Ez a sokat emlegetett gyűlölet az ún. ’antiszemitizmus’ olyasmi, amit a zsidó vezetők találtak ki azért, hogy engedelmességre kényszerítsék a nekik alávetetteket: „a rabbik zsidó gyermekek nemzedékeinek ismétlik, hogy a világ gyűlöli őket, és az igazi keresztény az elhallgattatásukra, és a meggyilkolásukra törekszik.”

A rabbiknak ezt az ügyes manőverét ellensúlyozni kell, állítja Hoffman, aki keményen elítéli a zsidóknak azt a fajta erőszakos üldözését, amelyet Hitler alkalmazott, mert hiszen ez csak erősíti és alátámasztja a rabbik taktikáját. Samir érthetőnek találja, hogy Hoffman kitér a Talmudban található, és Jézussal foglalkozó részekre. Ezek a Krisztusellenes részek már széles körben is ismertek. Hoffman könyvét tehát nem könnyű olvasni, de megjutalmazza azt, aki erre vállalkozik. Amikor összeomlott a világ pénzügyi rendszere, érdekes az a körülmény is, hogy Alan Greenspan, a FED korábbi elnöke a Talmudra tette le esküjét hivatala elfoglalásakor a sátánista Ayn Rand előtt. Érdekes az a történet is, amit a néhai William F. Buckley-ról, a „kóser konzervatív mozgalom” megalapítójáról közöl. Hoffman beszámol arról a könyvégetésről is, amelyet zsidó hatóságok rendeltek el, és amelyek között ott volt a Mendelsohn által németre fordított Biblia is.

Israel Samirnak a Felfedezett júdaizmusról kifejtett gondolatait, amelyet a Cultural Wars honlapján tett közzé, jó szándékú vitairatnak tekintjük. Samirnak egyáltalán nem volt könnyű feladat Hoffman munkájának az elemzése. Rokonszenvet érzett a szerző iránt, aki vette a fáradtságot, hogy nem-zsidó létére tegye kritikai vizsgálódás tárgyává a Talmudot. Mivel Hoffman a palesztinok elkötelezett támogatója, és Samir is az, így érthető az elfogultsága. Igyekezett olyan kíméletes és tárgyszerű lenni, amennyire csak képes volt. Hoffman, aki rendszeresen panaszkodik amiatt, hogy könyvét elhallgatják, és őt magát pedig mellőzik, meglepő módon ellenségesen fogadta Samir nagyon is fair és jó szándékú kritikáját.

Makow a PaRDeS-ről

Henry Makow a 'The Trouble with Judaism' (A baj a júdaizmussal) című írásában elemzi a PaRDeS-t, és kiemeli, hogy az jövőbelátó és sokkoló figyelmeztetés nemcsak a zsidók, de az egész emberiség számára. A júdaizmus, mint vallás a zsidó nép egészét kívánja közvetítőnek megtenni Isten és az emberiség közé, a zsidóságot helyezve Jézus Krisztus helyébe. Makow a maga tömör módján így foglalja össze: A júdaizmus azt akarja, hogy a „zsidók” legyenek az Isten. A zsidó messiánizmus, amely zsidó értelmezésben egyfajta humanista földi paradicsomnak a létrehozását jelenti, felváltaná a lelki üdvözülést. A zsidó holokauszt lép krisztus passiója és keresztre feszítése helyébe. A tömegtájékoztatásban ezért részesül a holokauszt megkülönböztetett elbánásban, azzal a 60 millió emberrel szemben, aki a második világháborúban meghalt. Samir lehetségesnek találja, hogy nincs, vagy alig van olyan zsidó, aki teljesen értené, amit a szervezett zsidóság legfőbb vezetői akarnak. Erről így ír a PaRDeS-ban:

„’A zsidók’ meghatározás az egyéni zsidókra vonatkozik, hasonló módon, ahogyan a katolikus egyház is viszonyul az egyes katolikus hívőkhöz, vagy ahogy a méhkas egésze egy méhhez. Nincs szubjektív személyes bűn, amely az egyéni zsidókhoz kapcsolható, hacsak az ő különleges cselekvéseik vagy mulasztásaik önmagukban is bűncselekményt vagy erkölcsi bűnt valósítanak meg. Így ennek a megközelítésnek segítenie kell egy egyént abban, hogy eldönthesse, vajon zsidó akar-e lenni vagy se. Hasonló módon, ahogyan valaki választhat aközött, hogy akar-e kommunista vagy kvéker lenni, vagy se. Minthogy legmélyebb meggyőződésem zsidónak lenni vagy se a szabad akarat döntésétől függ.”

A zsidó globalista paradigmát, vagyis a szervezett zsidóság általánosan elfogadottnak tekinthető nézeteit, Makow így foglalja össze: „Izrael egyesíteni kívánja a világot saját spirituális irányítása alatt; Isten temploma Jeruzsálemben van, és ez a zsidók által kialakított világrend központja, és valamennyi nemzetnek tiszteletben kell ezt tartania. A nemzetek Izrael (a Yisrael szó szerepel az angol szövegben, amely a zsidóság spirituális lényegét fejezi ki – D. J.) a szolgálatával imádják az Istent”.

Egyet ért Samirral abban, hogy a zsidó nép istenítése megköveteli azt, hogy más népeknek ne legyen más istenük, mint a megszerezhető pénz és anyagi javak, valamint az érzéki gyönyör. Az emberiség megtapasztalhatta – tehetjük hozzá – hogy az Atya, Fiú, Szentlélek keresztényi Szentháromsága helyére a pénz, szex és hatalom szentháromsága lépett.

Samir azt állítja a PaRDeS-ben, hogy zsidó értelmezésben Jeruzsálem és Izrael kizárólagos szakralitása megköveteli, hogy más nemzeteket és a világ többi népét a megfosszák saját szakralitásuktól. Eszerint nem lesznek majd a jövőben templomok és mecsetek, sem keresztény, sem mohamedán papok. A világ profán sivataggá válik, amelyen állatnak minősíthető profánok, a világ többi nemzetei élnek, és az ő pásztoraik lesznek a zsidók.

(A latin eredetű szakrális szó valaminek az isteni, természetfeletti eredetére és ezért szent voltára utal. Szakrális uralkodónak lehetett tekinteni azt, aki isteni eredetű értékrendet követve uralkodott. Ismerjük a történelemből a szakrális kettős királyságot, amely például az eurázsiai sztyeppe nagy nomád népeinél létezett. Az első uralkodó, amely szakrális volt, vagyis az adott hatalom túlvilági dimenzióját képviselte, csak névleges hatalommal rendelkezett, de ő adta a legitimitását a második királynak, aki a tényleges hatalmat gyakorolta, és aki tulajdonképpen uralkodott.

A szent Kagán címe volt a nagy Kagán, és mellette működött egy kis Kagán, de annak volt nagyobb a hatalma. A kazároknál ez úgy volt, hogy a kis Kagán uralkodott és parancsolt, de nem volt szuverenitása. Ezzel csak akkor rendelkezett, ha mellette volt a nagy Kagán. Ha például éhínség volt Kazáriában, akkor a nemesek a másik királyhoz mentek, hogy a nagy Kagán bajt hoz rájuk, és ölje meg. A király ezután vagy megölte a Kagánt vagy megvédte őt. A magyarok második királya a Gyula volt. A kereszténység felvételével nem szűnt meg a magyar szakrális királyság intézménye, csak átalakult.)

A zsidó, mint világnép, amelyik a többi nép felett a hatalmat gyakorolja, tehát olyan világuralmi nép, amely azért tarthat igényt erre a különleges szerepre, mert szakrális népként egyedül ő tarthatja a közvetlen kapcsolatot Istennel, vagyis csak neki van az egész emberiség vonatkozásában transzcendens dimenziója.

Samir szerint Izrael szakrális szerepének a kialakítása kis dolgokkal kezdődik. Így kezdetben eltávolítják a keresztény vallási szimbólumokat az iskolákból és a nyilvánosság tereiből. Sok keresztény ezt az immáron előrehaladott folyamatot úgy értelmezi, mint a keresztény lelkiség alárendelődését, és a zsidó spiritualitás győzelmének a bizonyítékát. A zsidó univerzum így épül fel tégláról téglára, és az egyik legkeményebb bizonyítéka hódításának a nem-zsidók nevelési rendszerének elsilányítása, és spirituális életének a kiüresítése. Az amerikai filmipar legtöbb terméke valóságos inzultus a józanész és a közösségi erkölcs számára. Samir azt írja, hogy „a zsidó lelkület teljes győzelmét csak akkor érik el, amikor az elbutított, műveletlen, csaknem írástudatlan nem-zsidó hálásan nyalja zsidó gazdája kezét, és áldja azért, hogy irányítja és gondoskodik róla”.

Samir azt is megjegyzi, hogy az Egyesült Államok, amely „legalább annyira zsidó, mint amennyire Olaszország katolikus”, megtiltotta Allahnak és a Koránnak az említését a megszállt Irak iskoláiban. Samir a PaRDeS-ben a mindennapi zsidókat frontharcos gyalogoskatonákhoz hasonlítja, akik ismerik a tábornoki karnak az átfogó haditervét. A számos formában megszervezett zsidóság alkotja a tábornoki kart. Nem a PaRDeS-ben, hanem egy másik esszéjében, a „Zeno’s Arrow”-ban (Zénó nyilában) írja, hogy a harcban álló fél valószínűleg a zsidó politikai közösség, a világzsidóság, amely a júdaista szupremácia (felsőbbrendűség) lelkületének a hordozója a vélemények sokfélesége ellenére.

Makow a ’A baj a júdaizmussal’ című írásában kiemeli, hogy Israel Samirnak sikerült kristálytisztán megfogalmaznia ’a zsidó problémát’, és rámutatnia pontosan az antiszemitizmus okára, vagyis arra, hogy létezik ’A Választott Nép Eszméje’, amely nép fel van hatalmazva arra, hogy megvalósítson egy olyan anyagias természetű utópiát, amelynek végső soron áldozatul esnek más népek és nemzetek, fajok és vallások. Ez az elitista filozófia megfelel bármely neo-feudális hierarchiának, de nem jelöli meg pontosan, hogy kik ennek a világuralomért folytatott hadviselésnek a valódi „tábornokai”.

Makow, aki „Illuminati, The Cult that Hijacked the World” (Illuminátusok, A kultusz, amelyik hatalmába kerítette a világot, Silas Green, Winnipeg, Canada, 2008) című munkájában dokumentált tényanyagra támaszkodva bizonyítja, hogy létezik egy szervezett hálózat által végrehajtott világstratégia, – ezt nevezi ő az illuminátusok összeesküvésének – sajnálja azt, hogy Samir ellenérzéssel viseltetik, és nem fogadja el egy illuminátus összeesküvés létezését. Ez az averzió megakadályozza őt abban, hogy magát a világzsidóság szervezett politikai közösségét is sakkfigurának tekintse egy még nagyobb játszmában.

A zsidó és izraeli hatalom a ma is még londoni központtal működő szuper-gazdag bankárdinasztiák pénzügyi és politikai hatalmának a megjelenése. E hatalom mögött a Rockefeller- a CFR- a CIA- és végső soron az Egyesült Államok hálózatai állnak. A zsidó ’humanizmus’ olyan trójai faló, amely valójában az Orwell '1984' című könyvében leírt társadalom megvalósítására törekszik. Louis Marshall, amerikai cionista vezető, aki a Kuhn & Loeb bankház tanácsadója volt, írta 1917-ben, hogy „a cionizmus nem véletlen jelenség, hanem egy messzire nyúló világstratégia. A cionizmus csak az a szög, amelyre egy hatalmas fegyverzetet rá lehet akasztani. Ez a fegyverzet maga a zsidó messianisztikus (küldetéstudattal bíró) lelkület, amely fontos szerepet játszik az Új Világrend létrehozásában, amely egy olyan totalitárius berendezkedésű világrendszert irányít, amely a vagyonarisztokráciájának az érdekeit érvényesíti.

Makow sokat foglalkozott a „Cion Bölcsei” című dokumentummal, amelyet szerzősége vonatkozásában a főáramlatú tudományosság hamisítványnak tekint, de amelynek megállapításait az elmúlt évszázad történelmi tényei sajátos módon alátámasztják, és ezért e hamisítvány máig élő igazságára támaszkodva a következő részt idézi: „a természetes és örökletes arisztokrácia romjain létrehozzuk a mi plutokrata arisztokráciánkat. Ezt az új arisztokráciát arra a vagyonra alapozzuk, amelyet mi ellenőrzünk, és arra a tudományra, amelyet a mi tudósaink művelnek”. (A plutokrácia görög eredetű szó. A gazdagok uralmát fejezi ki, egy olyan rendszert, amelyben a politikai hatalom a vagyonnal rendelkezők kezében van. A politikában a plutokrata olyan dúsgazdag személy, aki ennek révén politikai hatalommal is rendelkezik.)

Fontos felfigyelni arra, hogy a hangsúly nem a faji vagy vallási hovatartozáson van, hanem a vagyon feletti ellenőrzésen. Makow azt állítja, hogy a „Ción Bölcsei” nem zsidó dokumentum, hanem illuminátus pamflet. Makow talán túlságosan is még a központi bankokat irányító pénzemberekhez kapcsolja az Új Világrendet abban a világstratégiában, amelynek az a célja, hogy a világ pénzrendszere feletti hatalmukat a politikai, társadalmi és spirituális kontroll fenntartására alkalmas intézményrendszerbe ültessék át.

Az emberiségnek a szolgasorba taszítása megkívánja azoknak a kollektív erőknek a felszámolását, amelyeket a nemzetek, a faji, vallási és családi közösségek alkotnak. Ez alól természetesen kivétel a zsidó nemzet, faj, vallás és család. Az illuminátus világstratégia ideológiája az a neo-liberalizmus, amely végrehajtja ezeket a célokat olyan jelszavak hangoztatásával, mint szabadpiac, feminizmus, tolerancia, faji-sokféleség és multikulturalizmus. Makow úgy látja, hogy a legtöbb szuper-gazdag pénzdinasztia és központi bankár zsidó származású, de a döntő azonban az, hogy meghatározó személyiségei egy luciferiánus vallási szektához tartoznak, amely a szakirodalomban úgy ismert, hogy ők a Sabbatai Zevi-t és a Jacob Frank-ot követők, akik ténylegesen a zsidó népet is gyűlölik, és végső soron az ő elpusztításukra is összeesküdtek.

A Sabbatai Zevi követők állnak a cionizmus, a kommunizmus és minden valószínűséggel a nemzetiszocializmus mögött, és ezért övék a végső felelősség a háborúk, köztük a világháborúk kirobbantásáért, és ennek egyik következményéért, a zsidó népet sújtó holokausztért. Ezért e szekta fanatikus hívei eltávolítják a keresztény gyökerű nyugati kultúrából a ’Tíz parancsolatot’, valamint a Jézus Krisztusra való hivatkozást a közösségi élet színtereiről. A zsidó népet eszközként és adott esetben pedig bűnbakként használják.

A Sabbatai szektához tartozók egy része illuminátus, és ugyancsak ők alkotják Makow szerint a különböző szabadkőműves irányzatokat irányító legfelsőbb szabadkőműves vezetőket. Vallási fogalmakat használva Lucifert kívánják Isten helyébe helyezni. Ez az illuminátus felsőszintű vezetés származását tekintve csak kis részben zsidó. Gondoljunk csak az idősebb és fiatalabb Bush szoros kapcsolatára az illuminátus „Koponya és Csontok” titkos társaságával. A luciferiánizmus azért felel meg a világuralmi elitnek, mert tagadja olyan abszolút értékrendnek a létezését, amely felöleli az abszolút igazságot, a relativizálható erkölcsöt és igazságosságot. Egy ilyen abszolút értékrend korlátozná a világuralomra törő illuminátus elit hatalmát. Ezért inkább az ateizmust és a vele járó dekadenciát részesítik előnyben. A kultúrának azt a felbomlasztását, amelyet enerváltnak, morbidnak és dekadensnek nevezhetünk, a személyes szabadság kiteljesedésének tüntetik fel.

E sorok írója Lucifert (antiisten világossága) az életellenes pusztító világstratégia megszemélyesítőjének, a hanyatlás és a halál kultúrája vallási szimbólumának tekinti. Isten viszont maga az élet igenlő, az életerőket optimálisan kibontakoztató életelv és értékrend, Isten az abszolút igazság és igazságosság. A szabadkőműves irodalomban, s ezt a legegyértelműbben Albert Pike fejtette ki a „Morals and Dogmas” című munkájában: Lucifer a fény, a megvilágosodás istensége, míg a kereszténység Istene a vallási babona és a sötétség istensége. Giuseppe Mazzini, az illuminátus Carbonari mozgalom vezetője, aki magas rangú Grand Orient-es szabadkőműves volt, röviden így fogalmazta meg a luciferi értékrendet: „Mindent korrupttá teszünk azért, hogy uralkodhassunk”.

Amikor vallási terminológiát használunk, és úgy tesszük fel a kérdést, hogy kit fog az emberiség szolgálni: Istent vagy Lucifert, akkor valójában azt a kérdést kell megválaszolnunk: vajon egy élet igenlő, az ember optimális kibontakozását elősegítő spirituális és erkölcsi értékrendet követünk-e vagy se? Ha Lucifert választjuk, akkor viszont maga a választó válik önmaga istenévé, és azt tehet, amit jónak lát. A luciferi mottó úgy hangzik, hogy „tedd azt, amit jónak látsz”. Ez viszont a jóra és rosszra egyformán hajlamos embernél az alacsonyabb lelki szinteken található korlátlan önzés és erkölcsi vonatkozásban pedig a könnyebb ellenállást jelenti.

A magasabb Én elsősorban a minden egyes emberben többé-kevésbé megtalálható magasabb lelki struktúrákat jelenti. Ide a jóság, a szeretet, az önzetlenség, a részvét, a könyörület, a megbocsátás, a szolidaritás, a bosszúról való lemondás, és más vonatkozásban pedig a saját munkára és teljesítményre való támaszkodás, a szorgalmas munka és a más munkáján való élősködés elutasítása. Ehhez tartozik az egyenlő mérce alkalmazása, amit a Biblia úgy fejez ki, hogy „úgy bánj felebarátoddal, ahogyan elvárod, hogy ő bánjon veled”. Az ember e magasabb rendű lelki struktúrájához az abszolút erkölcs parancsainak a követésére van szükség.

Minden egyes emberben egyidejűleg megtalálhatók az alacsonyabb Énhez kötődő lelki struktúrák is. Ide sorolhatjuk a gyűlöletet, a gonoszságot, az önzést, a könyörtelenséget, kegyetlenséget és a bosszúállást. Más vonatkozásban kiemelhetjük a szinte általánosnak vehető lustaságra való hajlamot, az erővel való visszaélés lehetőségének a kihasználását, az élősködést, a mások teljesítményének elvételét és az ő munkájukból való élősködést. Mindehhez az abszolút erkölcsi parancsok tagadására, illetve relativiziálására van szükség, vagyis a kettős mérce alkalmazására.

Az ember tehát egyszerre emelkedhet önmaga fölé és süllyedhet saját szintje alá. Ahhoz, hogy az abszolút igazsághoz és univerzális erkölcshöz kapcsolódhasson, spirituális dimenzióra van szüksége. Ebben a megfogalmazásban spiritualitás alatt az ember földi létén, fizikai testén és átmenetiségén túlmutató életfolyamatról van szó, a felfelé törekvő életerőről, amelyek összekapcsolják az embert a világmindenség végtelen folyamataival. Az az ember, aki rendelkezik ilyen spirituális transzcendens dimenzióval, képessé válik arra, hogy a benne lévő magasabb lelki struktúrák irányítsák életét.

Visszatérve Makow már idézett írásához, a szerző megállapítja, hogy a júdaizmust ugyanúgy, ahogyan a kereszténységet és az iszlámot, valamint számos más nemzeti közösséget, az illuminátusoknak már sikerült aláásniuk. Az emberekben meglévő jó szándékú törekvéseket kijátszották és téves irányba vezették. Az emberiség egészét egy hatalmas méretű okkult összeesküvés áldozatának tekinthetjük. Izrael Samir a PaRDeS-ben a zsidókat figyelmezteti, de figyelmeztetése a világ többi népére és nemzetére is érvényes. Valamennyinek el kell döntenie, hogy a luciferi értékrendet vállalja és hajlandó-e akaratlan bábként részt venni egy olyan világméretű hatalmi játszmában, amelynek a célja Lucifer és az általa szimbolizált értékrend uralomra segítése.

Robert Edmondson a szervezett zsidóságról

A skót származású Robert Edward Edmondson, aki Ohio-ban született 1872-ben, és 40 éven át volt olyan lapok gazdasági szerkesztője és kommentátora, mint a New York Herald és a New York Mail and Express. Az amerikai pénzügyi és gazdasági élet fellegvárában működő újságíróként figyelt fel arra, hogy Amerika pénzügyi és gazdasági életét a megszerveződött és nagyrészt zsidó származású pénz és korporációs oligarchia manipulálja. Több mint 400 tanulmányában és esszéjében elemezte ezt a kérdést. Arra kereste a választ, hogy uralkodik Amerika felett ez az oligarchia. Abban a könyvében, amely a „Testified Against the Jews” (Tanúságtétel a zsidók ellen), és amelyet 1953-ban ismételten publikált, a következőket írja:

„Nem a vallásukat, nem a fajukat vagy népi hovatartozásukat, illetve mint egyes embereket bírálom a zsidókat, hanem a zsidó vezetőséget, (vagyis a bankárokat) akik Amerika ellen tevékenykednek, és megpróbálják felszámolni az amerikai politikai filozófiát, és átvenni az országot. Zsidóellenes maradok egészen addig, amíg a zsidóság nem mond le erről a felforgatásról. Ha az elkövető valamilyen más közösség lenne, nem a zsidó kisebbség, magatartásom pontosan ugyanez lenne. Ez ma a legnagyobb és a legsürgetőbb probléma a világon. (…)”

( A kiváló munka folytatása következik)

(Drábik János alapján szerk:)