Misi bácsi tud valamit. Nekem elhihetik. Csöröge, aki olykor Röcsöge, vagy ahogyan publikációs munkásságának nagyobb lélegzetű gyöngyszemei végén saját magát szokta volt aposztrofálni: „Alsó- és Felsőmucsai Mucsay (bunkó) Mihály, jelenleg vidéken élő nyugdíjas, akit ugyan a Rákosi és Kádár korszak a politikai kiskorúság állapotában tartott, és abból sajnálatosan sem a „demokratikus átalakulás”, sem a NATO és EU tagság nem tudta még kiemelni, és a választási plakátok üzenetét ezért változatlanul úgy értelmezi, hogy „Papa, ne sokat törje a fejét, mert maga úgy sem éri ezt fel ésszel, csak annyi a dolga, hogy az x-et húzza be a Népfront (vagy bármi más) alá, a többit bízza ide, mert mi tudjuk, merjük tesszük!”, ezért semmiről sem mer önálló véleményt alkotni, de mivel van ideje olvasni, gyakorta készít összefoglalókat és emlékeztetőket nemzetközi sajtótermékek olyan anyagaiból, amelyeket itthon nem nagyon idéznek, és azt tisztelettel ajánlja a politikai nagykorúságot már elért és önálló ítéletalkotásra is képes olvasók figyelmébe.

Szóval az egyszerűség kedvéért, ő Misi bácsi. És valóban. Tényleg tudhat valamit öreg barátom, mert ő ajánlotta figyelmembe először Gilad Atzmont, a nemzetközileg elismert dzsessz szaxofon művészt, akinek az Exile (Száműzetés) című  CD-jét a BBC 2003-ban az „Év Albumának” minősítette. Gilad Atzmon Izraelben született, szolgált az IDF-ben (Izraeli Véderő), most pedig önkéntes száműzetésben él Nagy-Britanniában. Tőle származik az elhíresült mondat, melyet már e helyütt is többször leírtam, ám az ismétlés a tudás atyja, s anyja mottó szellemében idézzük ismét emlékezetünkbe, később még jól jöhet:

„A történelem azt tanítja, hogy amikor a szadista öntetszelgés felfedi az arcát, akkor már közel van a vég. Izrael napjai meg vannak számlálva.”

Úgy tűnik tele lett a gatya. De az is előfordulhat, hogy betelt a pohár…

Mivel a tett halála a tökölődés, ne is fecséreljük a drága időt, idézzünk a Brit Birodalom (a birodalom, amely felett sosem nyugszik le a nap) egy másik prominensétől, de most már egy ízig-vérig angol úriember, Lord Nigel Lawson, a brit Konzervatív Párt egyik legnagyobb tekintélyű veteránja legyen az, aki elmondja nekünk a tuttit:

„Felelőtlenség” volt létrehozni az eurót

A II. világháború utáni időszak “legfelelőtlenebb politikai kezdeményezései” közé tartozott az európai valutaunió létrehozásról szóló döntés – írta hétfőn megjelent cikkében Lord Nigel Lawson, a brit Konzervatív Párt egyik legnagyobb tekintélyű veteránja, aki szerint fel kell hagyni a valutaunióhoz szükséges föderatív európai állam ideájával.”

Lord Lawson – aki Margaret Thatcher kormányában 1983-tól 1989-ig a pénzügyminiszteri tisztséget töltötte be – a The Timesnak írt elemzésében úgy vélekedett, hogy az euróövezet megalkotása “alapvetően politikai, és nem gazdasági jellegű” program volt.

Lawson szerint ugyanis Franciaország annak idején “rettegett” az éppen újraegyesült Németország hatalmától, és attól is, hogy már nem tudja egyedül ellátni Európában betöltött vezető szerepét, amelyről úgy gondolta, hogy “sorsszerűen” őt illeti. Ebben a helyzetben Franciaország olyan különleges francia-német viszonyra törekedett, amellyel biztosítható a Bundesbank – a német jegybank – megszűnése független intézményként – írta hétfői cikkében a tory politikus.”

Az embernek óhatatlanul is az ugrik be legelőször, hogy ugyan vajon miért is nem cserélték le eddig a „jó öreg” fontot a derék britek az erősen bűzlő izzadságszagú „közös lónak turós a háta” euróra? De megyünk tovább, mert van ennél még cifrább is:

„Előre lehetett látni”

Lawson szerint azonban kezdettől fogva világos volt, hogy az euróövezeti kezdeményezésnek “sírás lesz a vége”, ha a valutaunióhoz nem társul teljes politikai unió.

A volt brit pénzügyminiszter szerint ez már igen régi felismerés. Lord Lawson idézi Karl Blessinget, a Bundesbank egykori elnökét, aki már 1963-ban kijelentette, hogy “egy szövetségi szintű jegybanki rendszer csak akkor kivitelezhető, ha a közös kereskedelempolitika mellett közös pénzügyi, költségvetési, szociális és bérpolitika is kíséri … ehhez azonban szövetségi állam kell olyan európai parlamenttel, amelynek törvénykezési fennhatósága van minden tagország esetében”.

Lord Lawson szerint az euróövezet megalkotói között voltak, akik pontosan tudták, hogy a valutaunió olyan válsághoz vezet majd, amelyen csak teljes politikai és költségvetési unió kialakításával lehet felülkerekedni, és “ez is volt a céljuk ezzel az egésszel”.

Első megközelítésben azt is mondhatjuk, világállam miniben. Kicsit olyan érzése támad az embernek megint, hogy az 1917-ben útjára indult, Szovjetunió és később szocialista tábor néven manifesztálódott félresikerült próbálkozás kísérleti nyulaihoz hasonlóan most is tesztelnek bennünket. Vajon tető alá lehet-e hozni egy, az USA-t majmoló, egy központból irányított posztmodern rabszolgatartó államot?

Ez annál is érdekesebb, mert az Amerikai Egyesült Államoktól eltérően, ahol mondhatjuk azt, volt közös kiindulási alap, történetesen éppen a Brit Korona pénzuralma elleni lázadás a szabad pénzkibocsátás jogáért vívott harc, az öreg kontinensen a nemzetek egymástól sokszor gyökeresen eltérő alapokkal rendelkeznek, elég, ha csak a nyelvi sokszínűségre gondolunk. Persze az sincs kizárva – és ez látszik beigazolódni –, hogy eleve kudarcra ítélt kísérletbe kezdtek, de a várható haszon reményében végigvitték.

Gondoljunk bele, micsoda károkat okoztak, főként az újonnan csatlakozó országoknak azzal a rájuk erőltetett alkalmazkodási kényszerrel, amely az uniformizálás szabványosítási őrületében nyilvánult meg. No de hát mindent a bécsi cukrászdáért, nem igaz?

A soha nem látott mértékű piacfelvásárlás mellett az ostoba és bürokratikus szabálymódosulások okozta többletköltségek, az előírások hipp-hopp jellegű megváltozásaiból előálló, sokszor kitermelhetetlen költségnövekedés vajon hány mikro-, kis-, vagy középvállalkozás tönkremeneteléhez járult hozzá? Nem tudjuk, de a szám valahol az iszonyatos nagyságrend kategóriájában tartózkodhat.

És valóban. Úgy tűnik Gilad Atzmonnak igaza van, ez már a vég lehet.

„Ebből elég”

A konzervatív politikus szerint azonban “eljött az idő annak kimondására, hogy ebből elég”, és “határozottan fel kell hagyni” azzal az elképzeléssel, hogy az integrációs folyamat egyetlen elfogadható végállomása az Európai Egyesült Államok.

Nem elégséges azonban ennek puszta deklarálása; olyan alkotmányra van szükség, amely kijelöli az EU-t alkotó nemzetállamok “rögzített és megváltoztathatatlan” felelősségi és hatásköreit, vagyis épp az ellenkezőjét tartalmazza, mint az “alkotmányellenes” lisszaboni szerződés – olvasható Nigel Lawson hétfői írásában.

Szeretném felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét, hogy a fenti mondatok nem Drábik Jánostól, Varga Istvántól, vagy éppen Bogár proftól hangoztak el valamelyik zug internet tévében, hanem egy angol lordtól, méghozzá a média nagy nyilvánossága előtt. Tehát már a gyarmattartók közül is felismerte a józanabbja, hogy előbb vagy utóbb, de inkább előbb, mint utóbb, ránk fog dőlni az egész hóbelevanc, és ha így megy tovább, bizony alatta fogunk maradni mindannyian. Ők is, mi is.

„A baloldal szerint is haldoklik”

Az euróövezetnek a brit baloldalon sem jósol mindenki hosszú jövőt. Jack Straw, a Munkáspárt egyik legtekintélyesebb politikusa – aki a tavalyi választási vereségig hatalmon lévő Labour-kormányokban belügy- és külügyminiszter, majd igazságügy-miniszter is volt –, néhány hete, a görög adósságválságról tartott parlamenti vitanapon kijelentette: az euróövezetre „lassú haldoklás” vár, és a 17 tagú valutaunó „jelenlegi formájában” nem lesz képes fennmaradni.

„És mivel az euró mostani formájában össze fog omlani, nem lenne-e jobb, ha a lassú haldoklás helyett ez minél gyorsabban megtörténne?” – fogalmazott alsóházi felszólalásában Straw.”

Nem tudom tetszenek-e figyelni? Lassan ránk dől a ház, mostanra már a plazmatévéjét devizaalapú hitelből vásárló konzumidióta barom számára is félreérthetetlenül egyértelművé vált, hogy a faroknak melyik végén tartózkodunk, és akkor gyün a magyar miniszterelnök, aki rezzenéstelen arccal folytatja a nagynevű előd államférfiúi gyakorlatát (ki tudja, talán épp az elhíresült pizsamás találkozón adták át a stafétabotot az első számú direktíva közlésével, nevezetesen: az adósságot mán pedig mindig és minden körülmények között fizetni köll!!!), vagyis a mi megfelelő alkatrészünkkel verdesve a csalánosban, ellentmondást nem tűrő hangon, félelmet nem ismerve közli Viktor király, hogy mán pedig mink, ha az ég ránk is szakad, avagy ha az államalkotó kisebbség soraiból származó kisgyermekek hullanak is alá a magos levegőégből, mink kedves barátaim, akkó’ is fizetjük az államadósságot!

De milyen áron? 180 forintos rögzítetten?

Már megint ez a fránya déja vú. Ez a Neo gyerek tudhatott valamit, amikor elgondolkozott a macskán.

Nem tehetek róla, de az MTI jelentést olvasva a halálra ítélt euróról nekem megint csak az államszocializmus és az abban uralkodó tulajdonviszonyok jutottak eszembe. Tudják, amikor minden a népé volt. Na nem úgy, hogy az öné vagy az enyém, konkrétan az egyes emberé, hanem úgy cuzamme, mindenkié. Mindenkié, azaz senkié. Szarnak, bajnak nincs gazdája. Mintha az euró is ilyen volna. A bevezetését (vagy talán helyesebb lenne a ráerőltetés szót használni?) mindenütt áremelkedések követték – érdekes módon mindenütt felfelé kerekítettek –, az egyes nemzetállamok nem érzik sajátjukénak, az öreg kontinenst elhagyva pedig majdhogynem kiröhögik az embert, az első mondat, ami elhangzik, „No euró, DOLLAR!”, mégis ezt erőltetik, próbálják ráhúzni a fiskális és monetáris kényszerzubbonyt az egyes tagállamokra. Tisztára olyan érzése van az embernek, mintha az Állami Áruház című film kelne életre, csak a VOR (gyengébbek és fiatalabbak kedvéért: a Vörös Október Ruhagyár) székhelye ezúttal Brüsszel, a konfekció pedig nem jól szabott öltönyökben hanem pénzügyileg és gazdaságilag egyenfazonírozott utasítássorozatok formájában öltenek testet a nemzetközi tőzsdei hálózatok zegzugos elektronikus útvesztőiben.

De vajon mennyi ideje van még, meddig tartható fenn az euróunió, az Európai Unió, meddig húzható az aggónia?

„Az elemzők is borúlátók.

Az euróövezet fenntarthatóságával kapcsolatban nagy londoni elemző cégek is meglehetősen borúlátó előrejelzéseket tesznek közzé.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) – a világ legnagyobb, nem befektetési banki jellegű gazdaságelemző csoportja – szeptemberre szóló legújabb globális előrejelzésében egyharmadosnál nagyobb esélyt adott arra, hogy az euróövezet mostani formájában nem marad fenn.

A ház az euróövezet sorsára több forgatókönyvet is kidolgozott. Ezek közül a legborúlátóbb azt feltételezi, hogy az euróövezeti illetékesek nem tudják enyhíteni a piaci feszültségeket, az olasz és a spanyol kötvényhozamok folyamatosan tovább emelkednek, és a kezelhetetlenné váló adósságteher miatt e két valutauniós gazdaság végül törlesztésképtelenné válik, ami euróövezeti tagságuk feladásához vezethet.

Tekintettel az olasz és a spanyol gazdaság méretére, e két ország távozása az euróövezet teljes szétesését eredményezheti – áll az EIU új világgazdasági elemzésében. A cég forgatókönyvei között szerepel az a lehetőség is, hogy Németország hagyja ott az euróövezetet, ami az EIU londoni elemzői szerint ugyancsak a valutaunió végét jelentené.”

(Forrás: MTI)

Nem is tudom mi a jó szó erre. Riasztó? Borzasztó? Elgondolkodtató? Pofátlan? Vérlázító? Nem tudom. Döntse el ki-ki maga. Ugye emlékszünk még? Először jött az ötéves terv sajátos továbbélése a kommunikációban. Mindig éppen öt évre voltunk az uniós tagságtól. De mi, az eminens éltanuló, mindent megtettünk érte. Most újabban meg az euró bevezetésétől, bár még újabban már ennél többre, legújabban meg már nem is biztos, hogy feltétlenül csatlakoznunk kellene. (Erről a legutóbbi vélekedésről is hamar kiderült, simli van mögötte, hiszen csak az eurózónán való kívülmaradásunkkal biztosítható, hogy hazánk jó adósrabszolga módjára továbbra is kitartóan termelje a magas kamatprofitot a Nyugat hajdan jólétinek nevezett államai és központi bankjaik számára.)

Az a rengeteg szenvedés, anyagi- és egyéb más áldozat, melyet meghozattak az ország népével a magasztos cél, az uniós elvárásoknak való megfelelés meg az euró bevezetésének érdekében, gyakorlatilag pillanatok alatt semmivé foszlik, értelmét veszti. Kiderül, hogy szélhámosság az egész. Kiderül, hogy ismét csak hazudtak nekünk, becsaptak bennünket. Gyerekek nem fenntartható, bedobjuk a törülközőt. Az, hogy ez nektek mennyi többletkiadást okozott, az, hogy mennyi bevételtől estetek el, ahogy mifelénk mondani szokás, „a lőtéri kutyát nem érdekli”. Így jártatok! – mondják manapság az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus hallgatók köreiben a dús képzeletű nép egyszerű gyermekei az efféle szituésönök megfelelő verbális érzékeltetésére.

Ti akartatok az elit klub tagjai lenni! Ti kértetek bebocsátást a nagyságos és fényességes Európa-házba (copyright by Gorbi)! Arról sem mi tehetünk, hogy nem ismertétek a járást, ‘oszt a cselédlépcsőn keresztül csak a mosókonyháig jutottatok! Így jártatok, ez van!

De hát mit is várhatnánk tőlük? Hiszen ők ilyenek. Olyan cserbenhagyós fajta. ’56-ban is váltig hajtogatták, hogy tartsunk ki, aztán akkor is, ott is hogy jártunk? Hát úgy. Pont úgy, mint most. Megkezdődött a pofáraeséssel végződő Nagy Átverés Show. Talán az lenne a legjobb, ha valaki szólna a miniszterelnöknek, hogy lassan lekapcsolják a kamerákat, abba lehet hagyni a színjátékot, főként akkor ha úgy is tudjuk, hogy „ignore what I say”, azaz alapértelmezés szerint figyelmen kívül kell hagyni, amit mond, hiszen „Ez nem bonyolult – azt mondjuk az embereknek, hogy visszaállítjuk a nemzet nagyságát, a gazdasági szereplőknek pedig azt, hogy mit várhatnak a Fidesz-kormánytól”.

Kimondták a kimondhatatlant, a király meztelen. A pillanat emblematikus voltát az jelzi igazán, hogy ezúttal immáron nem csak a semmi vesztenivalója nem maradt nép egyszerű gyermeke kiáltott fel önfeledt megkönnyebbülésének hangot adva, hanem az udvartartás egyik nagytekintélyű tagjától jött a félreérthetetlen és teljesen egyértelmű megállapítás, melyet úgy egyébként rajta kívül már mindenki más tudott. Csak most már olyan nagy a baj, hogy elérkeztünk a ponthoz (the point of no return), ahonnan nincs visszaút. Eljött az ideje az „amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére!” aktuális projekt megvalósításának.

Miről is beszélt Lord Lawson? Arról, hogy előre lehetett látni. De ha ez így van, akkor miért nem szóltak? Miért hülyítettek bennünket? Miért hülyítenek még most, a vég óráiban is, amikor magától a tekintélyes brit politikai szereplőtől halljuk, hogy a Lisszaboni Szerződés nevű tákolmány alkotmányellenes?

Mindenki látja, mindenki érzi, de talán tudja is mostanra már, hogy ez a dolog, amit jelenleg még Euró(pai) Unió néven ismerünk, nos ez menthetetlen. A mosléketetés tilalmával, az uborka szabványosított görbületével, a bécsi cukrászdák vagy a párizsi Sorbonne ígéretével. Az illuzórikus álom- és mesevilág mézesmadzagjával rászedték a monopolkapitalista államszocializmus hiánygazdaságán nevelkedett magyarokat, akikről a Gorenje-láz tesztelési fázisában játszi könnyedséggel derült ki, hogy pénzért gyakorlatilag mindenre kaphatók. Pénzhiányért meg még annál is többre.

Érdekes az a fajta sajátos kettősség, amely hazánkat jellemzi mostanság. Egyrészről a pénzbőségben szinte fuldokló jegybank és annak off-shore-lovag vezetője, másrészről a pénzhiánnyal küszködő gazdaság egyszerre történő megléte. A dőzs és a már nem is tudom hány millió koldus, a roncstársadalom országa, mindez a nagyságos és fényességes Európai Porta árnyékában. Tisztára, mint valami szürreális mese. Talán elkélne végre nekünk is egy igazmondó juhász.

Jó lenne most már elhessegetni magunktól a Nyugat szirénhangjait, hiszen folyton a vesztünket okozzák. Az ún. válságot sikerrel kezelők, illetve átvészelők érdekes módon mind Keleten találhatók. Vissza kellene végre találni gyökereinkhez, nem pedig erőltetni a törekvést, hogy olyan kocsi után szaladjunk, amelyre úgy sem tudunk felkapaszkodni, de még ha tudnánk is, bizonnyal nem venne fel.

„Egy jó akarója” – olvashatjuk gyakorta a névtelen levelek alján. Magyarországnak a kelleténél több neves és névtelen jó akarója volt már, csak a jó valahogy mindig más számára képződött meg. Becsaptak bennünket, hazudtak nekünk, átvertek minket, hibás terméket akartak ránk sózni magasztos együtműködés címén, s a rinocéroszbőr jóvoltából kifolyólag, ezt most rezzenéstelen arccal közlik is velünk. A hivatali protokollt betartva természetesen már csak akkor, amikor jól megszedték magukat rajtunk. Mi meg mehetünk a lecsóba.

Felelőtlenek voltak, tudták előre, hogy baj lesz, mégis belerángattak minket. Igaz, mi meg hagytuk magunkat. Tisztára, mint a devizaalapú hitelezés. Nem értesz semmit, csak aláírod a papírt. Bármi áron. De valóban ez történt, tényleg hagytuk magunkat, vagy a demokrácia nevű színjáték kulisszái mögött egyáltalán nem is volt beleszólásunk az egész folyamatba? Emlékeznek még ugye? Az ominózus NATO-ról szóló népszavazásra? Addig szállítgatjuk le a részvételi küszöböt, amíg érvényes nem lesz a nészavazásnak csúfolt valami. Addig módosítgatjuk az ún. „törvényeket”, amíg a kívánt eredményt el nem érjük. Annak idején Hofinak volt egy száma, ahol a Párt 99,9%-os választási győzelme kapcsán fel is tette a kérdést: Hogy jött ki nekik?”

„Tudjuk! Merjük! Tesszük!” Hát ez tényleg az!

A kikényszerített és nemzetállamokra ráerőszakolt gólem – ezek szerint – gondosan megtervezett haláltusájának kezdeti pillanati mutatják meg igazán, miért így, és miért csak így játszódhatott le a rendszerváltozásnak nevezett momentum. Miért csak és kizárólag a szervilis szolgalelkűséget továbbéltető moszkovita kommunisták sajátságos automatizmusa az, amely továbbélhetett.

Miért ez kellett, hogy szerepet kapjon az ún. átmenet levezénylésében, s miért van az, hogy a fiataloknak és demokratáknak nevezett ma uralkodó (ahogyan ők állítják: fülkeforradalmi hévvel megválasztott) politikai erő is tulajdonképpen a kommunisták köpönyegéből bújt elő, vagyis szép magyarsággal ki lettek választva. A nép(ek) feje felett meghozott döntések, a régi unió helyett egy új régió-unióba való belekényszerítéshez történő, minden mást megelőző fontosságú hajbókolás, annak néppel történő elfogadtatása vagy keresztül vitele minden áron, csak és kizárólag egy kiválasztott komprádor társaságtól várható el.

A drámai vég, ahogy Gilad Atzmon figyelmeztet bennünket, immáron közeleg. Úgy tűnik elengedik az eddig gondosan szorongatott kezeket, hadd hulljon a férgese. Ideig-óráig még próbálják fenntartani a látszatot a jól ismert tematika szerint, melyet itthon épp most az ún. devizahiteleseknél tapasztalhatunk meg. Valahogy mindig olyan látszattevékenység folyik, amiről úgy tűnik, segíteni próbálnak a kisemberen, aztán mindig kiderül, hogy többet ártanak vele, mint amennyit használnak.

Még nem tudjuk, hogy milyen lesz a visszavonulás, mert a hatalmi átrendeződések miatt muszáj lesz feladni néhány érdekeltséget, ez egészen biztos, csak reménykedhetünk, hogy nem a felperzselt föld taktikáját választják majd. Igaz, egy végletekig eladósított, kizsákmányolt és lecsupaszított országban már nem nagyon van mit felperzselni, már csak az emberek maradtak. Ezzel a néppel azonban kemény fába vágták a fejszéjüket. És ez még akkor is így van, ha mára jócskán megfogyatkoztunk. A magyarság sorsának alakulása azonban sohasem döntően mennyiségi, hanem mindig minőségi kérdés volt inkább, ezért egyetlen szóban is összefoglalható: LÉLEKBÁTORSÁG!

A tanulságokat levonva abból kell kiindulnunk, hogy hazudnak nekünk, becsapnak bennünket!

Kimondták a kimondhatatlant. Éppen ezért nem feledkezhetünk meg arról, mire tanít minket zsidó  Gilad Atzmon és a történelem:

 „A történelem azt tanítja, hogy amikor a szadista öntetszelgés felfedi az arcát, akkor már közel van a vég. Izrael napjai meg vannak számlálva.”

Isten áldja Magyarországot!

1 öntudatos pécsi polgár (www.johafigyelunk.hu)

Szabad Hírek