2012. július 9. Közélet

(avagy: a liberális-kommunista mese-rendszernek kezdenek harangozni)

Mindenekelőtt ki kell jelenteni, – de gondolom ez már az eddigiekből is nyilvánvaló volt – hogy az itt felsorolt események, tényezők, okok és következmények csaknem mind a német oldal számára jelentettek előnyt a háborúban. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy tulajdonképpen a németek nyerték a háborút, erről szó sincs, csupán helyre szeretném igazítani azt a mértéktelen sok túlzást, ami a háború kapcsán a győztesek történetírásában, sajtójában elharapódzott. A győztesek mellett álló körülményeket, tényezőket jól ismerjük. Az idők folyamán azonban az események olyan ábrázolása kezdett elterjedni, miszerint a németek mindig ostobák, de vérszomjasak voltak, a fegyvereik rosszabbak voltak, mindig túljártak az eszükön, a kódjaikat megfejtették, a hadvezéreik buták, a katonáik pedig tehetetlenek voltak. Ha ez így lett volna, akkor a háború 3 hónapig sem tartott volna. Ezzel szemben a háború hat évig tartott, és óriási véráldozatokat követelt a szövetségesektől. Ötször annyi katonájuk pusztult el, mint a németeknek. A német hadsereg évekig bírta a sokfrontos küzdelmet a megsemmisítésére létrejött hatalmas koalíció 15-szörös túlerejével szemben. Ez nyilván csak úgy sikerülhetett, hogy a mennyiséggel a minőséget állította szembe, mind az emberi tényezők, mind a fegyverzet vonatkozásában.

Az előző részt a szovjet-amerikai háborús kapcsolatokkal, és a Szovjetunió szerepének extrém vonásait vizsgálva fejeztük be. Maradjunk még egy kicsit a szovjeteknél.

A szovjet hadsereg lefejezésének 1937-es története (Tuhacsevszkij és társai meggyilkolása), gondolom közismert. Ennek következményei egy kicsit el vannak túlozva, mert bár ő valóban kiváló szakembernek számított európai szinten is, de társai egyáltalán nem. A szovjet hadi-akadémiai színvonal messze el volt maradva a némettől, de bármely szövetségestől is. Ezt sajnos fényesen bizonyítja, hogy ők adták az egész háború összes veszteségének majdnem kétharmadát, mivel hadművészetük jórészt a frontális gyalogsági rohamokban merült ki. Az egész háborúnak csupán két, nyugati értelemben véve is jó szovjet hadvezére van: Vaszilevszkij és Antonov, a vezérkar tábornokai. Az agyonsztárolt Zsukov, Csujkov, Malinovszkij és a többiek valójában korlátolt ’hullagyárosok’ voltak, akik a veszteségre való tekintet nélkül hajszolták előre katonáikat, mondván, hogy mindenkit azért mégsem lehet megölni. Zsukov marsall beceneve is ez volt: mjásznyik, azaz mészáros. Az ő híres esete volt, amikor a győzelem után egy partin az amerikai főparancsnoknak Eisenhower-nak elmesélte, hogy egy aknamezőt valójában úgy szoktak hatástalanítani, hogy áthajtanak rajta néhány büntető-zászlóaljat, mert a drága harci technika megsérülhet. Eisenhower nem akart hinni a fülének, de a szövetséges propaganda ennek ellenére ezt az embert kiáltotta ki a legnagyobb szovjet hadvezérnek.

Viszonylag újkeletű állítás a történészek körében a Szovjetunió állítólagos támadási szándéka, ami a németek támadása utánra, 1941. július 6-ra volt időzítve. Ekkor állítólag a délnyugati körzetben Románia felé indult volna a fő támadás, majd Magyarországon át akartak délről behatolni Németországba. Ehhez bizonyítéknak tekintik a csapatok vékony vonalban való felállását, tehát nem mélységben, mint védekezésnél, továbbá, hogy lebontották a hátuk mögött a fő védelmi vonal, a Sztálin-vonal erődítményeit. Ezenkívül fennmaradt néhány tábornok zárolt hadparancsa, amely valóban támadásról beszél, bár nem világos milyen esetre. Én nem nagyon tartom valószínűnek ezt, erre az időpontra. Itt még gyászosan felkészületlen volt a Vörös Hadsereg. A következő nyárra, tehát 1942-re szerintem már elfogadható egy szovjet támadás (sőt valószínű is), 1941-re nem igazán.

A közmondásos végtelen szovjet embertartalék sem volt teljesen igaz, mert bár e téren sosem álltak rosszul, de a veszteségek méretei miatt a háború vége felé a Vörös Hadsereg átlagéletkora elérte a 40 évet. Ebből a szempontból az is nehezítette a helyzetet, hogy a Szovjetunió népeinek egy jó része egész egyszerűen átállt a németek oldalára. (az ukránok több mint fele, a baltikumiak, a krimiek, a kaukázusiak, doni kozákok és tatárok, a sztyeppeiek egy része stb..) Ebből lett aztán a háború után a ’nagy vagon-kérdés’, szép messzire elszállították ezeket a népeket, és még jegyet sem kellett venniük (retúrt meg főleg nem). A német hadsereg vezetése nem tudta kellőképpen felhasználni ezeknek a népeknek a szovjet ellenes érzelmeit. Csak néhány katonai egységet sikerült megszervezni ezekből a népekből és azt is csak a háború vége felé. Ma is találgatják ennek okát, aminek egyik tényezője kétség kívül a németek bizalmatlansága lehetett.

Az óriási szovjet emberveszteség a háború után kaotikus viszonyokat teremtett az országban, és máig ható társadalmi következményei is vitathatatlanok.

Érdekes adalék a háború utáni viszonyokról G.B. Shaw drámaíró leírása egy 1947-es Szovjetunió-beli utazásáról, amikor a szovjet vezetés meghívására Ukrajnán keresztül vonattal Moszkvába utazott.

Leírja, hogy a vasútállomásokat, ahol a vonat áthaladt, a háborúban megnyomorodott hadirokkantak tömegei lepték el. Szinte minden állomáson több ezer ilyen kéz és/vagy láb nélküli ember vívta közelharcát egymással, a vasutasokkal és a karhatalommal, valami túlélési lehetőségért. Néha kenyérhéjat, vagy zöldségmaradékokat szórtak ezek közé a szerencsétlenek közé, amitől óriási ’ütközetek’ bontakoztak ki közöttük. Mindenfelé olyan szerencsétlenek feküdtek, akik, vagy ezektől a ’csatáktól, vagy az éhségtől, esetleg betegségektől pusztultak el.

Ugyancsak a ’szovjet haza hálájára’ jellemző, hogy amikor a Szovjetunió felbomlása után 1992 elején az Orosz Föderáció hivatalnokai átvették a szövetségi emberektől a honvédelmi minisztérium épületét, a pincékben óriási tömegű ki nem osztott 2. világháborús kitüntetést találtak. Összesen 4,5 millió darab ’Bátorságért’ érdemérem (ami a legegyszerűbb pléh plecsni volt) porosodott a pincékben, aminek összsúlya csaknem 90 tonna volt, és 47 év alatt sem sikerült eljuttatni az érdekeltekhez.

De térjünk vissza egy kicsit az európai eseményekhez, fő történeti szálunkon, mégpedig a német – lengyel háború utáni időkhöz.

A lengyel fegyverletétel utáni idők egyik érdekes és elgondolkodtató jellemzője a német-szovjet barátság mértéktelen megerősödése. A megnemtámadási egyezmény és a hátterében kötött titkos Molotov-Ribbentrop megállapodás tényei ma már ismertek. 1939 októberében azonban már barátsági szerződést is kötöttek a felek.

Az újonnan létrejött határ mentén fekvő városokban pedig közös katonai dísz-szemléket rendeztek. Közös kulturális események voltak, a magasabb rangú tisztek sokszor családilag is meglátogatták egymást. A korábbi időszak sátáni kiátkozásaihoz képest teljesen érthetetlen volt ez a pálfordulás. A teljes kézi-vezérelt média (mindkét oldalon) mézes-mázos szavakkal illette az új szövetségest. Még egy olyan pletyka is van (ez lembergi vasutasoktól származik) miszerint 1939. november elején egy napon a titkosszolgálatok megszállták a Lvov-i vasútállomást, és később két luxusvonat érkezett különböző irányokból, majd pár óra múlva távoztak. Itt nyilván egy Hitler-Sztálin találkozó lehetőségét igyekeznek sejtetni, aminek realitását nehéz ebből megítélni. Hitlerről még el tudnám képzelni, de Sztálinról nemigen…

Két ingerlékeny, mufurc, harcias, ideológiailag halálosan ellenséges társadalmi rendszer borult itt egymás nyakába.

A szovjetek barátsága biztos, hogy színlelt volt, hiszen tudjuk, hogy nekik ténylegesen már régen teljes nyugati hadüzenettel terhelten kellett volna várakozni, ’büntetésben’. Az ő részükről ez a barátkozás már teljes mértékben a háttérhatalmi stratégia árnyékában történt.

A németek barátkozása sem teljesen érthető, hiszen saját céljaik elérése után (megnemtámadási és felosztási szerződés) ez a magatartás inkább csak megzavarta híveik, és szövetségeseik gondolkodását.

A németek nyugati hadjáratának eseményei ezután halálos rémülettel töltötték el a háttér-stratégákat, és a szovjeteket is. Erre a fölényre, magabiztosságra és gyorsaságra nem számítottak. Megbűvölve meredtek maguk elé, és ekkoriban kezdték megsejteni, hogy sokkal nagyobb veszedelmet zúdítottak a saját nyakukba, mint azt előre gondolták. A háttérhatalmi stratégia ezután nehézkesen mozdulva megkezdte egy, a teljes földgolyón átívelő szövetségi rendszer összekovácsolását. Ehhez azonban sok időre volt szükség…

A nyugati hadjárat egyik epizódját, a dunkerque-i katlan eseményeit említsük meg egy pár mondat erejéig. Itt ugye 1940. május végére hatalmas szövetséges erők kerültek harapófogóba. Egy közepes erejű páncélos lökés is elegendő lett volna a katlan teljes összedöntéséhez, és az angol-francia erők fogságba ejtéséhez. Hitler különutasítása azonban leállítja a támadást, máig tartó vitákat generálva az ezzel kapcsolatos szakirodalomban. Mindenesetre az angolokkal szembeni állandó ’fair play’ magatartás, és béke-keresés később erősen visszaütött, és nagyméretű szögeket vert a harmadik birodalom koporsójába.

Nem lehet nem komolyan venni az angolokkal való szüntelen békekeresés szándékát.

A győztesek háborús irodalma ezt természetesen tagadja, és csakis Hitler mindent elnyelni akaró agressziójáról hajlandó tárgyalni. A később tárgyalt Hess ügy is ezt demonstrálja, de sok egyéb jel is utalt a német kiegyezés szándékára. A németek azt gondolták, hogy az ő életterük és az angol világbirodalom kisebb kompromisszumokkal békésen megférhet egymás mellett.

Az angol romantikus-háborús irodalom a brit oroszlán megtörhetetlenségéről, egy utólag kreált óriási tódítás. Az angolok rettenthetetlensége mögött természetesen nem a saját erejükben való töretlen hit húzódott. Ne tekintsük őket se ostobának, ők elég pontosan tudták, hogy a saját erejük mire elég.

Ők az USA hatalmas anyagi erejében (és a háttér-stratégákban) bíztak, és tudták, hogy sikerük azon múlik, hogy képesek e kitartani a segítség megérkezéséig. És képesek voltak, bár igen furcsa körülmények között. Most pedig elérkeztünk a híres angliai csatához, ami újabb tárháza a háborúval kapcsolatos csúsztatásoknak.

A szovjet példából már tudjuk, hogy egy csata, vagy háború megnyerése nem elsősorban a veszteségeken múlik. A győztes sokszor jóval nagyobb veszteségeket is szenvedhet, mint a legyőzött.

Az angol háborús irodalom úgy állítja be az angliai légi-csatát, hogy azért győztek, mert rengeteg német repülőgépet lőttek le, és ezzel megakadályozták a szigetország elözönlését. Ugyancsak ők állítják azt is, hogy Göring csak a levegőből akarta legyőzni őket, és ezt sikeresen elhárították. Mindkettő egy méretes sületlenség, ezen kívül pedig egyre többen látják úgy, hogy egyáltalán nem az angolok nyerték meg az angliai csatát.

A repülőgépek csatározása persze fontos dolog, és valószínűleg igaz az is, hogy több német gép semmisült meg, mint angol (bár itt azért a túlzásoknak nincs felső határa) A Luftwaffe azonban majdnem négyszer akkora volt, mint a Királyi Légierő, sokkal jelentősebb háttéripar állt mögötte, és valójában még a támadóképességét sem vesztette el ezekben a harcokban, hiszen alig pár hónap múlva már két fronton is tudott egyszerre eredményes lenni.

DE IGAZÁBÓL A LÉNYEG EGÉSZ MÁSHOL VAN. Az angliai csata fő hazugsága abban áll, hogy MEGHAMISÍTJÁK A NÉMET STRATÉGIAI CÉLOKAT. Nem London és az ipari városok bombázása volt a cél, és nem is a Royal Air Force tönkretétele.

Mi volt hát a stratégiai cél? Partraszállás Angliában úgy, hogy az átkelés körzetében az angol flotta ne fejthessen ki tevékenységet. Ezt hogy lehet elérni? Úgy, hogy meg kell szerezni a korlátlan légi-fölényt Dél-kelet Anglia és a csatorna fölött. Megvalósította ezt a Luftwaffe? Meg bizony! 1940. augusztus végétől a légi harcok már messze a szárazföld belsejében folytak. A csatorna közelébe ekkor angol gép már nem tudott menni, ezt ők sem tagadják. A teljes német légi fölény miatt tehát az angol flotta sem mehetett a csatorna közelébe. Az átkelés feltételei adottak voltak? Igen, legalább 1,5-2 hónap időtávra mindenképpen. (az árapály és időjárási kérdésekbe most ne bonyolódjunk bele)

Magyarán szólva tehát a német hadsereg átkelhetett volna, ha egyéb tényezők miatt nem tesz le a dologról. A holland és belga kikötőkben meg is történtek az előkészületek egy hatalmas komp-csónak-rohamdereglye-kishajó flotta összevonására. De ez a flotta sohasem kelt útra…

Ismerjük az angol irodalomból, filmekből, hogy milyen elszánt készülődés folyt ekkoriban a szigetországban, (még az apácák is fegyvert fogtak), de azért maradjunk a realitásoknál. Angliának ekkor komoly szárazföldi hadereje nem volt, páncélosai nem voltak. Ez a polgári-védelmi hőseposz – nem akarom őket nagyon megbántani – pedig körülbelül 3 napig tartott volna. Utána a Wehrmacht hazazavarta volna őket.

DE AZ ÁTKELÉS NEM TÖRTÉNT MEG. ÉS MINDMÁIG CSAK TALÁLGATNI LEHET, HOGY MIÉRT NEM…

Nagyon lényeges ponthoz érkeztünk, a világháború egyik elágazási pontjához, ahol nem tiszta a döntések háttere. A világháború menete itt megváltozhatott volna. Félreértés ne essék, a háború végeredménye ettől nem változott volna, de úgy gondolom az időtartama, lefolyása, és következményei igen. De ennél tovább a feltételes mód miatt ne menjünk. Az ezzel kapcsolatos találgatásoknak se szeri, se száma. Én csak egyet említenék meg ezek közül, amelyik számomra talán a legelfogadhatóbb, de igazából azt sem érzem teljesen meggyőzőnek.

Eszerint Európa keleti felén ekkoriban történik meg a szovjet dél-nyugati hadseregcsoport összevonása a Románia előtti térségekben. (Beszarábiát júniusban már bekebelezték, de az része volt a paktumnak) Ez volt a szovjet hadsereg legnagyobb, legerősebb csoportosítása, ami állítólag a későbbi támadó terveiknek is a kulcsa volt. Ez a front komoly fenyegetést jelentett az egyetlen német nyersolaj-forrásra, Románia Ploiesti körüli vidékeire. Eszerint Hitler nem vállalta fel a kockázatot egy ilyen óriási erő betörése esetére, amikor a Wehrmacht egységeinek fele Angliában tartózkodik. Hát nem tudom…

És ettől kezdve Németország máris benne találja magát a kétfrontos háborúban…

Mi lehetett az ok, ami miatt a kétfrontos háborút inkább felvállalta, mint egy nem különösebben kockázatos tengeri átkelést, majd egy gyors harcot egy harmatgyenge hadsereg ellen?

De igazából ekkor még a szovjetekkel való kapcsolat sem romlott meg, az majd csak ősszel fog, amikor megérkezik Molotov a teljesíthetetlen kéréseivel.

Hiszen Hitler a lengyel hadjárat esetében is kockáztatta azt, hogy az angol-francia erők hátba támadják. És Hitler általában felvállalta a kockázatokat.

A kérdés megválaszolásához alighanem megint a HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA irattárára lenne szükségünk. Amire még egy kicsit várnunk kell…

Itt egy pillanatra megint álljunk meg, és döntsünk romba egy másik hatalmas hazugság-sort, ami ugyan a háború mellékszálának látszik, de ha igaz lett volna, akkor stratégiai fontossága lehetett volna.

Az úgynevezett Ultra Projektről van szó, amelynek segítségével az angolok folyamatosan elemezték a rejtjelezett német katonai táviratokat, megfejtették őket, majd egy külön erre a célra létrehozott szervezet segítségével az információkat eljuttatták a harcoló csapatokhoz, akik sikeresen felhasználták azokat.

Nos, aki elolvassa az Enigma rejtjelező leírását, és vannak alapfokú számítástechnikai ismeretei, az tudja, hogy a problémát véletlen próbálgatásos módszerrel (brute force) megoldani még a mai számítógépekkel sem lehetne. Egyszerűen olyan nagy a lehetséges kombinációk száma, hogy esély sem lenne rá ma sem. Ráadásul kiszámíthatatlanul rotálták a kódot, tehát itt nem is csak egy kódról, hanem egy sokdimenziós kódrendszerről van szó. Az ezzel foglalkozó web oldalak és könyvek fotókat mutatnak mindenféle titokzatos szerkezetekről, amivel elemezték a kódot, sőt titokzatos korai számítógépekről szóló történetek is vannak.

Nos:

• Aki ismeri azokat a számítástechnikai eszközöket, amik akkor rendelkezésre álltak, az tudja, hogy azok inkább hátráltathatták a probléma megoldását, mintsem segítették volna. Az akkori (Neumann-elv előtti) számítógépek képességei nem érték el egy mai játék-mobiltelefon számítási képességeit. Nem egy igaziét – arról szó sem lehet – hanem a 2 éves gyerekeknek való játékot, és ez nem túlzás. Egyszerűen nevetséges azt állítani, hogy azoknak bármiféle közük lehetett a probléma megoldásához.

• természetesen a visszafejtés konkrétabb módszereiről sehol sem esik egy árva szó sem, a lényeget ’bemondásra’ kell elhinnünk.

• az események elemzése sem igazán erősíti meg azt, hogy a szövetségesek mindent előre tudtak volna. (ha igen, akkor viszont szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtottak a harctereken) Rengeteg meglepetés érte őket, de az ezzel foglalkozó irodalom erre azt mondja, hogy azok helyi német döntések voltak, amit nem Enigmán továbbítottak. Ó, igen…

• el kellene hinni, hogy a németek egyáltalán nem foglalkoztak az információ biztonságával, és nem gondoltak az ezzel kapcsolatos veszélyekre

Ami ezzel kapcsolatban hihető: A német katonai híradó szervekbe beépülhettek szövetséges hírszerzők, akik időnként aktuális részinformációkkal szolgálhattak.

Vannak arra adatok, hogy ez a lengyeleknek sikerült is, továbbá állítólag egy gépet is megszereztek.

Ennek alapján a katonai táviratok egy csekély töredékét – utólag elég lassan – megfejthették, majd ezt az egészet mértéktelenül felfújhatták, hogy igazolásul szolgálhasson a Bletchley parkban lebzselő, katonáskodni nem akaró arisztokrata aranyifjak és kalandor lelkű matematikai zsenik fronttól való távollétére.

De ezzel már több szót vesztegettünk erre a dologra, mint kellett volna.

A HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA és egyúttal a szövetségesek kezdeti kudarcait az okozta, hogy túlságosan korán vállalták fel a nyílt konfrontációt. A gazdaság átállítása, a hadsereg felfegyverzése sokkal hosszasabb folyamat egy rejtett vezérlésű társadalomban, mint egy nyíltan centralizáltban. Végig kellett játszani a teljes áldemokratikus procedúrát, és emiatt rengeteg időt vesztettek a felkészülésben. De ahogy végigmentek az úton a társadalom militarizálásában, azon nagyon jól látszott az előre elterveltség, különösen az USA-ban, ahol sokszor nagyon nyíltan ment szembe a vezetés szándéka az izolacionista, semlegesség-párti elsöprő társadalmi többséggel. Az emberek 88%-a nem akart háborút, de a HÁTTÉRHATALOM ekkora ellenkezésen is keresztül tudta vinni szándékát.

Rudolf Hess Angliába repülésének története is tanulságos epizódja ennek a korszaknak, bár időben később történt, közvetlenül a Szovjetunió megtámadása előtti időkben.

Mutatja a német diplomácia naivitását, azt hogy mennyire nem voltak tisztában az ellenfél szándékaival, eltökéltségével. Bár fel voltak készülve a kudarcra, mégis azt hitték, hogy adódik még egy csekély esély a megegyezésre, és ezáltal az egyfrontos küzdelemre való visszatérésre..

Mutatja, hogy mennyire nem akarta már felvenni a kapcsolatot a háttérhatalom a németekkel. Ez már valamiféle megalázkodás is, mikor az ország egyik vezetőjét kell ledobni, ahhoz hogy egyáltalán szóba álljanak velük. De ekkor már nem álltak szóba. A német vezetés besétált a kelepcébe, és a HÁTTÉR-STRATÉGÁKNAK eszük ágában sem volt tárgyalni velük. Mindazonáltal a szövetséges vezérkarnak le kellett szerelnie az ezzel kapcsolatos látszatot (miszerint a németek békét akarnak) ezért egy zűrzavaros történetet fabrikáltak az egészből egy csomó hihetetlen motívummal (Hess egyéni partizánakciója, Hess elmebeteg stb.) Ebben a németek is partnerek voltak, mivel nem akarták őszintén felvállalni a kudarcot.

Ebből lett aztán a 90-es évekig tartó rejtélyes sztori titkokkal, embercserével, börtönromantikával. Pedig a történet igen egyszerű, hasonlatos a gátlásos

fiú esetéhez, aki fel akarja kérni táncolni a lányt, és bár fel van készülve a kudarcra, annak bekövetkezte után mégis igyekszik azt, meg nem történtté tenni.

1940 őszétől tehát a német érdeklődés kelet felé fordul, és a szovjet-német viszony mind hűvösebbé, majd később ellenségessé válik. Pontosan úgy, ahogy igazán csak a nyugatiaknak állhatott érdekében. Az igazi, mélyben rejtőző okot itt is csak találgathatjuk. Molotov 1940 novemberi látogatása idején a két hatalom már semmiben sem tud szót érteni, és a szovjet külügyminiszter távozása után nem sokkal a német vezérkar meg is kezdi a szovjetek elleni támadás, a Barbarossa terv kidolgozását. Hogy a szovjeteknek mit ígérhetett a háttérhatalmi stratégia? VALÓSZÍNŰLEG KELET-EURÓPÁT, úgy, ahogy az a későbbiekben történt is. Megadták a szovjeteknek azt, amit Hitler nem adhatott nekik. De erre semmiféle konkrét bizonyíték sincs. A Wehrmacht átcsoportosítja csapatainak többségét keletre, a jugoszláv és görög hadjárattal biztosítja hátországát, majd 1941 június 22.-én elkezdi a nagy keleti rohamot, amely 4 évvel később a harmadik birodalom bukásához fog vezetni. De akkoriban ez az információ még az idő méhében pihent.

Most néhány gondolat erejéig fordítsuk figyelmünket a Távol-Kelet felé, ahol olyan események történtek, melyek az addig csak európai konfliktust globális háborúvá változtatta. Az Egyesült Államok atrocitás-politikájának leghíresebb, és legszégyenletesebb eseménysorozata következtében sikerült az USA-t háborúba rángatni a Japán Császárság ellen.

A hamis ürügyeken alapuló konfliktusok kirobbantásában az USA-nak már nagyon nagy tapasztalatai vannak. Csak felsorolásszerűen:

• Maine hadihajó elsüllyedése. Amerikai-spanyol háború 1898

• A Lusitania elsüllyesztése és a Zimmerman távirat. Belépés az I. világháborúba

• Pearl Harbor japán lerohanása. Belépés a II. világháborúba 1941

• Tonkini-öböl incidens. Belépés a vietnami háborúba 1964

• Kuwaiti gyermek-inkubátor hazugság. Belépés az Öböl-háborúba 1991

• 2001 szeptember 11. önmegtámadás. Ürügy az iraki és afgán háborúkra 2001

Szép kis sor. A Maine és a kuwaiti inkubátor incidensről már köztudomású a csalás. Kezd lelepleződni a tonkini incidens is, a Zimmermann-távirat pedig mindig is nevetséges volt. A Szeptember 11. ügylet hivatalosan még ezer sebből vérezve, de egyelőre tartja magát.

A témánk szempontjából legfontosabb eset, Pearl Harbor japán megtámadásának hazug kiprovokált volta, a megszerzett információk szándékos elhallgatása is gyakorlatilag ma már mindenki számára ismert, és elfogadott, bár a hivatalos beismerés soha nem történt meg. A közismert tényekhez csak néhány kommentárt fűznék. Japán éppúgy nem volt egy ártatlan bárány, mint ahogy abban az időben a kor egyetlen közép, vagy nagyhatalma sem. (és mint, ahogy ma sem)

Gyorsan fejlődő gazdasági potenciáljához meglehetősen erőszakosan kereste az erőforrásokat, és sokszor katonai erőt is alkalmazott. (Kína, Korea, szigetvilág) Eközben a régi hódítók érdekeibe, és ellenkezésébe ütközött.

Ezután az angolszászok szép fokozatosan elzárták Japánt a főbb nyersanyagoktól, embargó alá vették, tengeri útvonalakról tiltották ki (pl. Panama-csatorna), majd végül a legfontosabb nyersanyagtól, az olajtól is elzárták.

Ezen a ponton Japán két dolog között választhatott:

• a harc nélküli birka-módon történő elpusztulás vagy

• a kicsit dicsőségesebb, harcolva történő bukás, mely csoda esetén még kisebb eredményeket is hozhatott

Japán az utóbbit választotta, és tudta, hogy mibe vágott bele, és hogy mennyire csekély az esélye a sikerre.

Egyébként a Japán Császárságnak esze ágában sem volt megtámadni a Egyesült Államokat. Nem őrültek meg teljesen. Ezért rendkívül primitív az amerikai propaganda, mert mégis ezt próbálják meg elhitetni. Mint, ahogy az oroszok ma is fennen hirdetik, hogy 1939-ben a 4 milliós Finnország megtámadta a 200 milliós Szovjetuniót. Rajtuk kívül az égvilágon senki nem hiszi ezt el, de ők ma is biztosak benne.

És a németeknek szintén nem hiányzott az USA elleni háború. Utólag úgy állítják be a dolgot, mintha a németek nem lettek volna tisztában az amerikai potenciállal, és az ezzel járó óriási veszéllyel. Nagyon is tisztában voltak.

Hitler számára a legfontosabb szempont az volt hogy sikerüljön Amerikát távol tartani a háborútól mindaddig, amíg Németország Európában meg nem nyeri azt.

Ez természetes következménye a régi német elvnek, ami kerülni igyekszik a többfrontos háborút. Ezt a HÁTTÉRHATALMI STRATÉGIA nem engedhette. Teljesen hamis a győztes államok azon beállítása, hogy Németország folyamatosan provokálta volna az USA-t. Könnyű belátni, hogy ez nem is állt érdekében, de a háborús meséknek – amik szerint a németek kegyetlenek, és oktalanul gonoszak -

még mindig sok hiszékeny ember hitelt ad. Valójában éppen fordítva történt.

1939. szeptember 3-án F.D.Roosvelt híres rádióbeszédében még kijelenti, hogy az USA semleges marad az új konfliktusban, ténylegesen azonban már másnap elkezdődik egy igazi casus belli keresése a háborúba való belépésre. Ennek sebességét ekkor még jelentősen csökkenti, hogy az amerikaiak felkészületlenségét még a HÁTTÉRHATALOM is felismeri, és belátja. (az amerikai hadsereg ekkoriban 5 hadosztályból állt)

Az amerikai provokációk különböző formákban nyilvánultak meg.

1. Hadianyag szállítása hadban álló országok számára (először az angoloknak, franciáknak, utána a szovjeteknek is).

2. Tengeri és légi kísérő feladatok ellátása hadban álló ország hajói mellett.

3. Hadban álló ország csapatainak közvetlen szállítása (angolok, franciák).

4. Közvetlen provokáció, amerikai rombolók fellépése német tengeralattjárók ellen, az atlanti vizeken 1941. szeptember-novemberében.

Ezek a tevékenységek egyenként is a semlegesség súlyos megsértésének számítanak. És a németek egyáltalán nem reagáltak ezekre a provokációkra. Még a híres 1941. októberi esetre sem, amikor Grönland partjai közelében amerikai rombolók és tengerészeti felderítő gépek órákig üldöztek több német tengeralattjárót.

Ezek a provokációk jelentősek és folyamatosak voltak, és nagy nyomás alá helyezték a német hadvezetést. (természetesen voltak német melléfogások is, de a híresztelésekkel szemben azok nem voltak szándékosak) Érdekes módon a német hadüzenet mégsem ezek miatt következett be. (a liberálisok hihetetlen nyakatekert tényezőket jelölnek meg okként) Pedig egyszerű volt a dolog. Hitler megígérte a japánoknak, hogy ha hadiállapotba kerülnek az USA-val, akkor melléjük áll. És Hitler betartotta a szövetségesének tett ígéretét! Ilyen egyszerű! A hadüzenet mellesleg egy lelki felszabadulással is járt, hiszen legalizálta az eddigi rejtett ellenségeskedést.

Eljutottunk tehát az események világháborúvá szélesedéséig. Zárjuk ezt a részt néhány összefoglaló megállapítással:

• Az 1930-as évekre az USA-ban politikai kulcspozícióba kerül az abankárcsoport, amely két évtizeddel azelőtt megszerezte a pénzelőállítás jogát az országban. Az USA gyorsan növekvő nemzetközi súlya miatt ez a csoport nemzetközileg is komoly tényezővé válik.

• Az 1930-as évek elejére a Németországban uralkodó kaotikus állapotokból egy nemzeti mozgalom emelkedik ki, amely robbanásszerű hatalmi átrendeződést hajt végre az országban. Ellenfeleinek legyőzése után, azokat jórészt magába olvasztva teljes nemzeti egységprogramot hirdet meg, melyet végre is tud hajtani.

• A ténylegesen kialakuló nemzeti egység felszabaduló energiái óriásiak. A társadalom minden szegmensében szédítő fejlődés körvonalai bontakoznak ki.

• Sohasem látott gazdasági fejlődés veszi kezdetét.

A Németországban elindult folyamatoknak erős kisugárzásuk van a tágabb európai környezetre is. Új típusú nemzetközi gazdasági együttműködés indul meg.

• A németországi folyamatok erősen nemzeti jellege, továbbá az új típusú gazdasági szisztémák európai terjedése erős aggodalommal töltik el az angolszász országok fináncoligarchiáját. Ezen folyamatok kiteljesedése az ő nemzetközi gazdasági súlyuk gyors csökkenéséhez vezethet.

• A német előretörés megakadályozására különböző terveket dolgoznak ki, majd gazdasági embargó alá helyezik az országot.

• A német fejlődést azonban ilyen korlátozásokkal megállítani már nem lehet. A gazdasági-politikai szabadságtér megnövekedésével egy erősenexpanzív külpolitikai cselekvéssor veszi kezdetét.

• Az USA bankkörei, és az európai fináncoligarchia rádöbben, hogy Németországot csak egy háborúval lehet megállítani, amit csakis egy széles nemzetközi koalíció tud megvívni. A háttér-szövetségek kialakítása megtörténik, Németország gyakorlatilag ebben a fázisban már elveszíti a háborút. A tervek tényleges végrehajtásához természetesen még nagyon sok idő kell.

• Az európai háború megindulása után – a lakosság ellenkezésének dacára – Amerikában is elkezdődik a felkészülés a háborúba való belépésre. Németország kiváló katonai teljesítmények után befolyása alá vonja az európai kontinens jelentős részét, majd preventív támadást hajt végre a Szovjetunió ellen.

• A Távol-Keleten eközben a németek szövetségesét, Japánt egy provokatív politikai cselekvéssor után sarokba szorítják, háborúra késztetik, aminek köszönhetően a vezető-hatalom USA is hadviselő fél lesz.

• A japán-német hadüzenettel a háború, világháborúvá eszkalálódik.

Kocsis Márk 2012 július

Szabad Hirek