2013. január 23. Közélet
Hunhír.info

Érdekes írással lepte meg a Kettősmérce blog olvasóit bizonyos Langer Ármin, magát egy Magyarországon élő nyugat-európai baloldali zsidó fiatalként jellemző ifjú rabbijelölt, zsidó aktivista. Szándéka szerint a zsidó és nemzsidók között tátongó örök árok,(átok) betemetésén fáradozna. Noha számos, a magyar belpolitikához, a Jobbikhoz kapcsolódó észrevételeit természetesen kritikusan szemléljük, és elfogultnak tartjuk, de leginkább a magyarországi cionisták okulására közlünk az írásból pár részletet.

Hiperaktív vagyok a pesti zsidó közösségi életben: egy hitközség vezetőségi tagja, egy konferencia-sorozat szervezője és visszatérő előadója, egy héber nyelvű kórus alapítója vagyok, rendszeresen publikálok különböző mainstream és marginális médiacsatornákon, gyakran zsidó témákban – és ha Isten is úgy akarja, jövő évtől rabbijelölt vagyok Berlinben –, mégis nem egyszer megkaptam már az antiszemita jelzőt annak köszönhetően, hogy az Izrael iránti szeretetemet tudom társítani a független Palesztinába vetett hitemmel.

Pedig nekem az előbbi párizsi kép sokszínű, harmonikus kavalkádja a normális; megjegyzem, törökök és arabok között szocializálódtam valahol egy nyugat-európai fővárosban. Úgyhogy ne lepődjünk meg se szociális érzékenységem, se az iszlám és az arabság iránti fogékonyságomon; s amiatt se kerüljünk sokkos állapotba, hogy idén, miután véget ért a jeruzsálemi jesivám (kb. teológiai főiskola) nyári programja, kiutaztam a megszállt palesztin területekre barát- és elvtárslátogatóba.

A média iszlamofób hangulatot gerjesztő manipulációjának szokás szerint bedőlő haverjaim olyanokkal riogattak, hogy zsidókat nem engednek át a határőrök a demarkációs vonalon, és úgyis tudni fogják rólam, hogy komcsi agitátor vagyok, ergo rögtön bezsuppolnak. Palesztinába menet még csak ellenőrzés sem volt, az ellenőrző ponton töltött idővel együtt fél óra alatt befutott a buszom Ramallahba. Egyhetes kinn-tartózkodásom revelatív élmény volt.

A nyüzsgő Ramallahot nem véletlenül nevezik Ciszjordánia Párizsának, az általam látott muszlim városok közül az eddigi legnyitottabb; természetesnek vettem, mikor megtudtam, hogy polgármestere egy római katolikus nő. Abszolút otthon éreztem magam sétálóutcáin és kávézóiban elsőrangú fagyijait nyalogatva (és rászoktam a tamar hindi nevű üdítőitalra), öröm volt látni a város szélén a semmiből pár év alatt fölhúzandó, a jövőben 40 000 főt ellátó Rávábi épülő települését. Ramallah testvérvárosában, Al-Birében hosszú perceke töltöttem egy menekülttáborban, ahol a sátrak helyett immáron sűrűn egymásra épült kis házak adnak otthont több ezer, 1948-ban elüldözött palesztinnak és leszármazottaiknak, majd vendéglátóm elvitt egy futballstadionhoz is: eleinte nem értettem, miért kell megnéznem, aztán kiderült, hogy ez az ellenállás egyik jelképe, ti. az izraeli kormány fölfüggesztette (mondvacsinált okokkal) az építését, csak francia-német nyomásra hagyták befejezni. A harmadik hely, ahol jártam, Nablusz, gyönyörű, titokzatos óvárossal, egy fiúval, akibe kis híján szerelmes lettem, elsőrangú karamellás-tejes sütivel stb., de ami zsidó szemmel a legizgalmasabb, a helyi szamaritánus közösség (akiknek a zsinagógáját egyébként az izraeli hadsereg lőtte szét – Ilan Mor nagykövet úr szavaival élve – „sebészi precizitásukban”).

Az egy hét leteltével visszautazván Izraelbe az ellenőrző pontnál már volt vizsgálat, a kisbuszról az összes palesztint leszállíttatta egy üvöltöző izraeli katona, karján gépfegyverrel, hogy a 44°C-ban, tűző napon állva várják ki a sorukat: a nem-palesztinokat némi mustra után átengedte. Oldalakon át tudnék még ciszjordániai élményeimről szólni, de ennek a cikknek most nem ez a célja, megtettem azt máskor és máshol.

„Hazaérve” rengeteg súlyos gondolat kavargott bennem; volt politikai fogolytól és izraeli áruk bojkottját koordináló aktivistától szamaritánus zsidó papon és görög ortodox templomszolgán át fejkendős öregig és datolyaárus tinédzserig túl sok emberrel beszéltem ahhoz, túl sok személyes történetet ismertem meg ahhoz, hogy ne érezzem magaménak ennek a népnek a mindennapi nyűgjeit. A buddhista filozófia azt tanítja, hogy ha problémákkal szembesülsz, törődj bele, a boldogságot akkor éred el, ha sikerül kivonnod magad alóluk – de én zsidó vagyok, és abban hiszek, hogy ha a világ nem tetszik, meg kell változtatni: a messiási kort elő kell készíteni, úgyhogy palesztinai tapasztalataim óta belevetettem magam a közel-keleti ügyekbe is.

A kortárs jobboldali Izrael „undemokratikus” vonásai nem egyedül abban nyilvánulnak meg, ahogy az országban többségben lévő palesztinokkal bánik, sokkal többről van itt szó: egyház és állam szétválasztásának hiányáról, bevándorlópolitikáról, a sajtó vitatott szabadságáról, modern imperializmusról, virágzó mindennapi rasszizmusról. Izraelben nagyüzemben folyik az, amit Magyaroszágon az elmúlt két évben elkezdtek Fideszék, és amikről a Jobbik álmodik, és ami ellen ti, kedves önmagát baloldalinak definiáló értelmiség lelkesen küzdötök – hadd szóljak elöljáróban ezekről...

Kezdjük az alapoknál: mikor Orbánék az új alkotmányba beleszőtték Istent, Istvánt szentként stb., rögtön jött (helyesen) a felháborodás a részetekről – de az nem zavar, hogy az általatok valamilyen rejtélyes oknál fogva demokráciának minősített Izraelben mindmáig nem sikerült az egyik legalapvetőbb liberális demokratikus normát, az állam és az egyház teljes szétválasztását megvalósítani? Az hagyján, hogy sábeszkor egyáltalán nincs vagy akadozik a tömegközlekedés, de nem létezik a polgári házasság intézménye, a szekuláris temetés pedig egyedül katonák és terrortámadás áldozatai számára hozzáférhető. Rajtam kívül még senkinek nem tűnt föl, hogy egy arab és egy zsidó nem kelhet egybe az izraeli jog szerint, hogy a kizárólag apai ágon zsidó – a honosítási törvény értelmében izraeli állampolgárságra érett, de az ortodox rabbinátus szerint idegen – orosz bevándorlót nem lehet legális körülmények között állami temetőben végső nyugalomra helyezni? Az olyan vendéglátó egységekkel pedig, akik szilveszteri partikat rendeznek, leszedetik a kósersági bizonyítványt (ez könnyen jelentheti az üzlet végét)9 – Magyarországon is tiltsák be a köztéri sófárfújást zsidó újévkor, ugye? Mindezért hála egy 1948-as szekuláris-vallásos status quo-megállapodásnak.

Természetesen az összes létező zsidó vallási irányzat közül pont az intoleráns kisebbségihez alkalmazkodik az izraeli állam, az (ultra-)ortodoxiához: a világ vallásos zsidóságának 60%-át képező reform irányzat rabbijait, betéréseit el sem ismerik. Több évtizedes küzdelem eredményeként fogadta el először 2012-ben a Legfelsőbb Bíróság az első nem-ortodox vallási vezetőket, rákényszerítve az államot, hogy állja fizetésüket. Jóllehet, mint megannyi döntésére a kúriának, az ultra-ortodox vallásügyi miniszter valószínűleg erre is nagy ívben tenni fog.11 (Magától értetődik, hogy a judaizmus olyan szent helyei, mint a Nyugati Fal – keresztényül: Siratófal –, ortodox felügyelet alatt állnak, így pl. ha egy nő hangosan imádkozik a Falnál, vagy pusztán imasálat/kipát visel, azt azonnal elviszik a rendőrök. Ehhez képest az Orbán-kormány egyháztörvénye smafu.

Az egyháztörvény nagy port kavart Magyarországon, de a médiatörvény még annál is nagyobbat, a költő szavaival élve: „megszületett Lukasenkóföld után Európa második diktatúrája.” Bezzeg Izrael, ugye? Kapaszkodjatok meg: a szabad sajtó terén is Magyarország áll jobban, NMHH ide-vagy-oda. A Reporters Without Borders (Tudósítók határok nélkül) nevű civil szervezet 2011-es szabadsajtó-indexén az egy évvel azelőttihez képest radikálisan zuhanó Magyarország a vizsgált 175 ország közül a 40. helyen állt: Izrael ezzel egy időben az „előkelő” 92. helyet tudta megszerezni – a különbség, hogy míg nálunk a cenzúrázhatnék a kormány hobbija, addig odaát elsősorban a katonák azok, akik nem tartják tiszteletben a szabad sajtó jogát. Ilyen volt, amikor például 2008 decemberében és 2009 januárjában a gázai intervenció alatt a hatóságok nem engedték a külföldi zsurnalisztákat az övezetbe „nemzetbiztonsági kockázatra” hivatkozva, ezután a 2010-es, blokádellenes flottila-akció 9 civil áldozatával kapcsolatban rendeltek el hírzárlatot – emiatt közel 60 újságírót tartóztattak le –, s a többi. De az államigazgatást sem kell félteni: lelkiismeret-furdalás nélkül zárták be a likudnyikok az All for Peace (Mindannyian a békéért) izraeli-palesztin rádiót – mondván, az Izrael-ellenes (aki a kormányt kritizálja, az ország ellensége – ismerős retorika valahonnan, ugye? Anat Kam újságírót 4,5 év börtönre ítélték, amiért a Haaretz újságnak a hadsereg viselt dolgairól beszámolt – s ugye izraeli állampolgársággal bíró újságírók nem tartózkodhatnak Palesztinában... (Eddig nem hoztam föl, de izraeli állampolgároknak tilos a megszállt területekre menniük, mondván, senki sem tudja garantálni a biztonságukat: hiszen azok a palesztinok mind vérben forgó szemű, habzó szájú tömeggyilkosok? Nagyon menő, de engem ez kísértetiesen emlékeztet arra, amikor Cortezék arra hivatkozva nyomták el,, irtották ki az őslakos indiánokat, hogy ők mind barbárok. Természetesen rengeteg olyan izraeli zsidóról tudok, akik rendszeresen átjárnak Ciszjordániába és Gázába, hogy ott palesztinokkal közös békeakciókon vegyenek részt, vagy ott van az izraeli zsidó nő esete 2011-ből, aki épp Ramallahban vásárolt, mikor megindult nála a szülés, és végül egy palesztin kórházban problémamentesen hozta világra gyermekét.

Példás, ahogy kiálltok a cigányokat érő megkülönböztetés, egyes vidéki iskolák szegregált osztályai ellen. Ezzel egy időben a rasszizmus „az Ígéret Földjén” él és virul. Arról most szándékosan nem értekezem, amikor több százezer askenázi (közép/kelet-európai gyökerű) ortodox zsidó vonult az utcákra a Legfelsőbb Bíróság döntése ellen tüntetni, amiért pénzbírsággal sújtották azt a ciszjordániai telepest, aki nem engedte lányát a szefárd (mediterrán országokból származó) ortodox zsidók közé tanulni menni – az ilyetén, zsidó közösségen belüli, vallási indokokkal alátámasztott rasszizmus számomra fölfoghatatlan, írni se tudok róla; főleg hogy az olyan magvas gondolatok, mint a szefárd ortodox főrabbi, Ovádjá Joszéf 2010-es ”minden nem-zsidó arra termett, hogy a zsidókat szolgálja”-aforizmája igazán egyesíthetné őket.18 De itt van az ennél sokkal komolyabban veendő probléma, az Etiópiából Izraelbe vándorolt, ma körülbelül 130 000 főt számláló, az ország lakosságának 1,75%-át kitevő falasa zsidók helyzete.

Egy kormánypárti képviselő nemes egyszerűsségel az ország rákos megbetegedésének titulálja az afrikai menekülteket, a belügyminiszter nem akar nekik munkát adni stb.

A jesivám Jeruzsálemben nincs messze a miniszterelnök rezidenciájától, szinte minden nap szemtanúja voltam az etióp közösség tüntetéseinek a háza előtt. Akad bőven miért elégedetlenkedniük: noha régen volt már 1996, amikor az összes önkéntes falasa véradó plazmáit kukába dobták az izraeli kórházak, gondolván, biztosan HIV-vírushordozók, de a hányattatások ezzel közel sem értek véget. Szegregált oktatás, rasszista tanárok, etióp albérlőket elutasító lakástulajdonosok... és a kormány az anti-diszkriminációs törvényjavaslatokat tárgyalását csak halasztja egyre. Még véka alá sem rejtik a polgármesterek, hogy a fejlődő városrészekben nem látják szívesen a fekete zsidókat. Minden közül talán a legbotrányosabb pedig, Gal Gabai újságíró nyomozásának jelenlegi állása szerint, hogy az etióp közösség szülési rátája azért csökkent az elmúlt évtizedben a felére, mert az izraeli határon fogamzásgátló szereket injekcióztak a nőkbe. Cseppet sem vagyok meglepve, mikor a Jerusalem Post 2005-ös tanulmányában azt olvasom, hogy a toleránsnak kikiáltott izraeli zsidók 43 %-a nem kíván gyerekei barátjaiul falasa zsidókat.

Van Magyarországnak egy lassan százéves tragédiája: Trianon – máig nem sikerült kiheverni, revizionista lázban ég nem csak a szélsőjobb, de a kormányzó kétharmad is; Kövér házelnök úr szerintem szíve szerint holnap annektálná Erdélyt, Vonáék pedig a három tengerpartnál alább nem adnák. Vehetnének példát Izraelről, ahol az illegális telepekkel rendkívül effektíven valósítják meg az ilyen nosztalgikus-imperialista vágyálmokat: volt szerencsém Al-Bire határáról látni egy onnan pár száz méterre odébb, hegy tetején lévő, drótkerítéssel körbekerített mosávát (telepet), nem volt szívmelengető látvány. (A látvány egy tényező, azonban a mindennapos bűntettek, amiket a telepesek követnek el a helyi arab lakosság ellen...) A drasztikus számban növekvő telepekről nem csak az amerikai diplomácia, de még az ENSZ-főtitkár Bán Ki-mun is azt vallja, hogy a béke legfőbb gátjai: ennek ellenére a jobboldali izraeli kormány lelkesen asszisztál az illegális területfoglaláshoz, a belügyminiszteri engedélyeket futószalagon gyártják25. Ezzel egy időben lelkes cionisták rendszeresen járnak át tömegesével izraeli zászlókkal provokálni Kelet-Jeruzsálembe... A gombamód szaporodó mosávák semmivel sem bírnak nagyobb létjogosultsággal, mint ha most a mi fasisztáink állnának neki a Felvidéken és Kárpátalján magyar telepeket létrehozni. (Hajrá, jobbikosok, jó utat!)

Ha már Jobbik: ugyebár volt a nagy hiszti nemrég, amikor Gyöngyösi Márton képviselő úr fölvetette, hogy listázzuk már a Magyarországon élő a.) zsidókat, b.) izraeli állampolgárokat. Persze, ezek undorító szavak, de az rajtam kívül senkinek sem böködi a csőrét, hogy – példának okáért – pont Izraelben igenis „faji” alapon listát vezetnek arról, hogy kik zsidók, arabok, drúzok stb.? Ezt 2002-ig még a személyi igazolványokba is beleírták az igazoltató karhatalmak örömére, külön sort szentelve a kártya tulajdonosa etnikumának (nem, nem rasszista-volta miatt szüntették meg, hanem az ortodox rabbinátusnak a reform betérések során fölmerülő „ki a zsidó?”-aggályai miatt). Ma már csak a kártya tulajdonosának zsidósága vagy nem-zsidósága derül ki a papírokból, ugyanis az előbbieknek születésük héber dátuma is szerepel a kártyán.

Ez még hagyján, de amit saját fasisztáink szeretnének, hogy ti. izraeli-magyar kettős állampolgárok ne tölthessenek be kormányzati funkciót, azt az izraeli fasiszták rég kipipálhatták: ha olyan állampolgárságod van az izraeli mellett, amiről le lehet mondani és te mégsem mondasz le róla, akkor nem lehetsz az országgyűlés, a Knesszet tagja.

Az eddigi pár bekezdés után a kedves olvasó remélhetőleg kétszer is átgondolja, hogy nem a liberális demokrácia fogalmának kigúnyolása-e az, ha ezzel a kifejezéssel illetjük Izrael Államot (apró nyalánkság: a hivatalos nevében ugyanúgy nem szerepel a köztársaság szó, mint Orbán Magyarországáéban) – és az arabokat érő intézményes erőszakról még egy szó sem esett. Térjünk hát rá!

A minap a Knesszet egyik leghíresebb politikusnőjét, a palesztin Hanín Zoábit fosztotta meg a kormánypárti politikusokból álló Választási Bizottság attól a jogától, hogy indulhasson a választásokon, mondván, közreműködött a 2010-es Gázába tartó segélyflottila-akcióban – a Nobel-békedíjas Mairead Corrigannel és több mint hétszáz más emberjogi aktivistával együtt, akik közül „mellesleg” kilencet megöltek az izraeli katonák, ráadásul nemzetközi vizeken, bár erről valamiért nem szól a fáma. S ez csak a legfrissebb botrány a megannyi arabellenes akció közül.

Ezerszer föltettem már ezt a kérdést, érdemben még senki nem válaszolt: miért van az, hogy Magyarországon egyenlőségelvű politikában hisznek a „fajtársaim”, de Izrael ügyében hirtelen jobboldaliakká, sovinisztákká válnak? Provokációmra a sablonreakció az, hogy „de hát Izraelben és Magyarországon más a jobb- és baloldal” – egy fenét! Nem véletlenül testvérpártja a Fidesznek a Likud: ugyanazt a nacionalista, uszító kultúrpolitikát (és neoliberális-neokonzervatív gazdaságpolitikát, ajvé) folytatják. A különbség annyiból áll, hogy ott többségben vannak kedves zsidó testvéreim, és elfelejtik, hogy milyen volt „száműzetésben”...

S igenis föl kell szólalni, amikor az izraeli képviselők állatok módjára viselkednek: amikor Michael Ben-Ari (Ihud Leumi – Nemzeti Szövetség) az Evangéliumokat tépi darabokra közvetlenül az arab és szudáni kisebbség ellen szervezett gyűlölet-felvonulások után, Nisszim Zeev (Sász – Szefárd őrzői) a keresztényeket nyilvánosan nevezi eretnekeknek, Miri Regev (Likud - Konszolidáció) az etiópokat rákos megbetegedésnek titulálja – amivel az izraeli zsidók 52%-a egyetért egy 2012-es felmérés szerint –, egyes arab pedig képviselőtársait kitoloncolná, Danny Danon (Likud), a World Likud elnöke arról értekezik, hogy a bevándorlók pestis, kisöprendők az országból és még seftel is ez ügyben Ausztráliával, Árje Eldád (Ihud Leumi) mindenkit lelövetne, aki Izrael határait átlépi, beleértve a ghánai menekülteket és a svéd turistákat, Avigdor Lieberman (Jiszráél Bétenu) – hála Istennek már csak ex-külügyminiszter: bár nem sorozatos hitleri kijelentései, hanem korrupciós ügyei miatt – halálát kívánja az összes olyan Knesszet-tagnak, aki szóba áll a Hámásszal, Eli Jisáj (Sász) belügyminiszter pedig nem adna szíve szerint munkát egy emigránsnak se, foglalkozzék velük az ENSZ, az afrikai bevándorlókat pedig deportálná néha csak úgy, néha az AIDS-re fogva, hiszen Izrael a fehéreké – hangsúlyozom, ezt egy belügyminiszter állítja! Ez csak néhány eset az elmúlt évek terméséből, a listát sajnos oldalakon át lehetne folytatni.

Hogy lett-e bármelyik kijelentésnek következménye? Gondolom, mindannyian sejtjük a választ: néha egy-egy szóbeli dádá (Netánjáhu: „az izraeli zsidók megvédik nem-zsidó testvéreiket”, ha-ha), de komoly konzekvencia a legkevésbé sem – s ez nem is meglepő annak fényében, hogy ezek az izraeli lakosság által demokratikusan megválasztott képviselők az elsőt leszámítva mind kormánypártiak; azt mondják, amit a nép gondol. Ez pedig, mondjuk ki, az izraeli zsidóság nagy részében jelenlevő, de nem kitörölhetetlen rasszista erőszak és diszkrimináció leképeződése.

Amilyen sztereotípiákat Magyarországon fölhoznak a cigányokkal szemben, azt többszörösen kapják meg az izraeli arabok: az ACRI (Szövetség az Emberi Jogokért Izraelben) 2007-es felmérése szerint a megkérdezettek 50%-a nem kíván arabot szomszédnak, a fiatalok több mint kétharmada pedig erőszakosnak és barbárnak tartja Izmael fiait. A Rasszizmusellenes Központ 2007-es kutatásából az derül ki, hogy az izraeli zsidók 40%-a választójogot sem adna az araboknak; azóta még drasztikusabb lett a helyzet, 2012-ben a válaszolók kétharmada Ciszjordánia annektálása esetén nem tartaná a palesztinokat választójogra méltónak, négyből három megkérdezett pedig külön utakat szeretne zsidók és arabok számára.

Félreértés ne essék, Palesztinát sem kell félteni, a statisztikák szerint eközben ott egyaránt virul az antiszemitizmus és a holokauszt-tagadás (az utóbbi logikus, bár ettől még létjogosultsága nincsen: ti. ha nem történik holokauszt, aligha jön létre Izrael Állam). De egy biztos: bárkinek is mutatkoztam be köz-zsidóként Ciszjordániában, negatív megjegyzést senkitől nem kaptam, ha valakivel angolul nem sikerült megértetni magam, simán tudtam héberül útbaigazítást kérni az utcán stb. Sőt, miután „coming-outoltam” egy nabluszi fiatal újságírónak, akivel tök véletlenül ismerkedtem meg, kiderült, hogy ő maga Toulouse-ban élt, amikor a rabbit és gyerekeit a palesztin terrorista lemészárolta, sőt, szegről-végről még az elkövetőt is ösmerte: nem győzte hangsúlyozni, hogy „az a bűntett a palesztinok 99%-ban ellenérzést váltott ki”, utána arab kezdeményezésű békepárti tüntetések voltak szerte a világban, beleértve Ramallahot is.

Palesztinában kétszer szóltak be összesen zsidóságom miatt (mind a kétszer kisgyerekek, héberül érdeklődve hogylétem iránt: ma slomkhá?), ez az arány ugyan magasabb annál, amit Budapesten megkapok a kéthavonkénti büdös-zsidózással, de élhető. S ne felejtsük el: az észak-ciszjordániai Nabluszban él egy 385 fős szamaritánus zsidó közösség a Gerizim-hegyen, totális összhangban a helybéliekkel, még az „antiszemita” palesztin nemzetgyűlésben is fix helyük van.

Jeruzsálemben lakva az arabellenes hangulatot nem-arabként is többször megtapasztaltam, a „Mávét lá'árávim!” (Halál az arabokra!) felirat a Függetlenségi park melletti muszlim temető sírkövén még hagyján (...), de a „Gas the Arabs” (Gázosítsátok el az arabokat!) mint harmadik generációs holokauszt-túlélőt enyhén szólva megviselt... Sajnos tettekben is megnyilvánul a rasszizmus: ismerve pl. a 2010-es arabellenes erőszakhullámot, tudjuk, hogy egyáltalán nem először került sor gyűlölet-bűncselekményre akkor, amikor ott-tartózkodásom alatt, augusztus 16-ról 17-re virradóra három helybéli palesztin fiatalt félholtra vert a Cion téren 10-15 garázda cionista tinédzser. A három arab egyike, Dzsámál Dzsuláni, hét napon át feküdt kórházban; róla az egyik elfogott, 15 éves gyilkos-palánta a rendőröknek így nyilatkozott: „felőlem akár meg is halhat, hiszen arab.” Ugyanezen a napon egy négyfős palesztin családot robbantottak föl egy taxiban a telepesek Ciszjordániában... „Ma már nem annyira szörnyű fölrobbantani arabokat” – mondta rezignáltan az eset kapcsán a haifai egyetem professzora, Gavriel Salomon

S sokak számára tényleg ez a normális; mikor pár nap múlva demonstrációt szervezett a zöld Merec (Energia), a demokratikus szocialista Hadas (Új) és az olyan civil szervezetek, mint a Sálom Ákhsáv (Békét most) vagy a Rabbik az Emberi Jogokért, alig ezren gyűltünk össze Netánjáhu háza előtt, hogy onnan aztán a Cion térre vonuljunk tüntetni az ultracionista terror ellen. Jómagam szereztem egy „Jehudim v'árávim meszárvim lihjot ojvim” (Zsidók és arabok nem hajlandóak egymás ellenségei lenni) feliratú transzparenst, amit nagy büszkén hordoztam a két órás megmozduláson, melyen elsősorban korombeli fiatalok – a JÖVŐ – vettek részt. Kaptunk támogatást a járókelőktől, de negatív megjegyzéseket is bőven: az „arabbérencek” (kik is szokták a zsidóbérenc szót használni Magyarországon?) egyike volt az ártatlanabb beszólásoknak, egyik helyi aktivista haverom többször is így szólt: „Nyugi, Ármin, jobb, ha nem érted.”

Nekem, szociálisan érzékeny embernek nagyon fájnak ezek a soviniszta tendenciák, amik évtizedek óta, egyre fokozottabban uralják az izraeli közéletet. Tény, valódi fenyegetettségnek van kitéve az izraeli állampolgárok egy része, mind a Hámász, mint a Hezbollah részéről, és ez valamennyire érthetővé (de számomra továbbra is elfogadhatatlanná) teszi a likudnyikok militarista, nacionalista agresszióit: de vajon akkor is fönnállna ez a veszélyérzet, ha a Netánjáhú-Liberman-Jisáj-tengely és a többi fizetett gyűlölködő nem működne? Szerinted az iszlamistákat választaná meg a közismerten szekuláris gázai lakosság, ha nem az extremista válaszban látná az utolsó esélyt méltó reakcóként az izraeli túlkapásokra?

Egy biztos: palesztin részről látványos a fejlődés. A Palesztin Felszabadítási Szervezet legnagyobb frakcióját az a Fatah alkotja, ami 1959-es megalakításakor még ugyan erőszakkal élő csoport volt, de az 1993-as oslói dekrétumok óta egy erőszak- és terrorellenes párttá vált, ma a Ciszjordániát igazgató szocialista erőként abszolút tárgyalópartner, akinek a fő ellenfele nem Izrael, hanem a Gázát uraló iszlamista-fundamentalista Hámász. S nemcsak a palesztinok, az umma, az arab közösség más tagjai is előremutató irányba változtatnak álláspontjukon: 2002-ben szaud-arábiai kezdeményezéssel az összes arab és muszlim többségű ország aláírta azt a békekezdeményezést, amiben Izraeltől azt követelték meg, hogy húzódjon vissza az 1967-es határok mögé, Jeruzsálem közös izraeli-palesztin fennhatóság alá kerüljön, a palesztin menekültek pedig térhessenek vissza szülőföldjükre – cserébe az Arab Liga teljes tagsága elismerte volna Izrael Államot, ami korábban föl sem merült. Izrael hallani sem akart a béketervezetről, pedig Barack Obama megválasztásával végre az Egyesült Államok is ezt az opciót látja a legjobbnak...

Lehet a palesztinok fejéhez vágni a terrorista-támadásokat; biztos vagyok benne, hogy bármelyik harcos cionista ismerősöm órákon át tudná sorolni a különböző merényleteket. Azonban ne feledjük: ezek manapság már kizárólag a kormányzattól függetlenül működő terrorista sejtek akciói, miközben a másik oldal bűneinek döntő része demokratikusan megválasztott képviselőkhöz köthetők – és ez óriási különbség! A palesztin állam Oslóban kizárta az erőszakot az opciók közül: ezt jól illusztrálja, amikor a Fatah a 2012-es gázai konfliktus során fölszólította híveit, hogy igen, menjetek tüntetni az izraeli agresszió ellen, de erőszakmentesen.

Tény, ez a látványos fejlődés egyelőre csak Ciszjordániára igaz, Gázában nem ilyen rózsás a helyzet. Ám látva a Fatah megerősödését a Palesztin Állam ENSZ-beli elismerése után, meggyőződésem, hogy ott is a békepárti szocialisták kerülnének hatalomra, amint egyértelművé lenne a 75%-ban menekültekből álló gázai lakosok számára, hogy békés út is vezethet a független palesztin államhoz. Amihez persze tárgyalópartner is szükséges, de egyelőre Izrael részéről megállás nélkül történnek megkérdőjelezhető erkölcsiségű akciók, ld. fönt és alant. Túl kell lépnünk a régi sérelmeken, és ez az új nemzedék feladata, a miénk – a palesztin költő, Mahmoud Darvis szavaival élve: „Elegem van már a tegnapokból, nekem a holnap kell.”

S ekkor mi hallatjuk a szavunkat, mi, akik nem elégszünk meg annyival, hogy fölszólítjuk a Hámászt a tömeges akasztások és kivégzések, valamint az izraeli civil lakosság célzatos mészárlásának abbahagyására, hanem a másik oldalra is figyelünk: mert amíg a kelet-jeruzsálemi palesztin iskolákba töredéke jut a nyugat-jeruzsálemi zsidó iskolákba fektetett összegnek, amíg a ciszjordániai vízforrásokat ellenőrző izraeliek a palesztinokhoz tízszer kevesebb vizet juttatnak el, mint illegális telepeseikhez, amíg a nemzetközi jogokat sértő elválasztófal áll, amíg a nemzedékek óta Kelet-Jeruzsálemben lakó arabokat megfosztják az állampolgárságtól, amíg izraeli katonák Ramallahban dolgozó civil szervezetek számítógépeit, aktáit foglalják le hamis okokkal, amikor Gázában az izraeli légierő médiaközpontokat bombáz, noha ott semmilyen katonai támaszpont nem volt található, amikor afrikai menekülteket deportál az izraeli állam, amikor tiltott vegyi fegyverekkel él a hadsereg, amikor az izraeli katonai bíróság nem talál felelőst egy vidéki palesztin nő és kisgyermeke megöléséért, amikor a telepesek ellen békésen tüntető palesztin Básszem Támimit börtönbe zárják (és így tovább, a lista nagyon hosszú), akkor lépnek a képbe az emberi jogok iránt elkötelezettek, az egyenlőségelvűek, a baloldaliak.

Mármint jönnek képbe Izraelben és Nyugaton, ahol szociáldemokraták, zöldek, demokratikus szocialisták és társaik nyíltan kiállnak az önálló palesztin államért és merik kritizálni az izraeli politikai elitet: itt sikerült leküzdeni azt a kézenfekvő tévhitet, hogy aki szkeptikus a zsidó állammal szemben, az antiszemita. (Bár persze vannak gyenge próbálkozások, pl. bemocskolni a német szocialistákat, pártomat, a Linke-t, akiket annak ellenére neveznek alkalomadtán konzervatívok-liberálisok antiszemitának, hogy a párt frakcióvezetője és egykori elnöke, Gregor Giysi zsidó, ifjúsági szervezetének egyik legaktívabb munkacsoportja, a BAK Shalom az antiszemitizmus és az anticionizmus ellen küzd, pártalapítványa, a Rosa-Luxemburg-Stiftung pedig előszeretettel támogat zsidósággal foglalkozó diákokat, ősztől többek között engem.)

Ma, a XXI. században már elsősorban a szélsőjobb és a konzervatívok a nagy Izrael-rajongók: most, hogy ismertettem megannyi fasisztoid divatot ebben az országban, aligha lepődünk meg ezen a tényen. Az se véletlen, hogy az az Egyesült Államokban az elfogulatlanul pro-Izrael Republikánus Párt legerősebb hangjai sem a zsidók, nekik hosszú idők óta kétharmaduk rendszeresen az ebben a kérdésben jóval szkeptikusabb Demokrata Pártra szavaz (Obamára 2008-ban a zsidók 74%-a voksolt, 2012-ben 70%-uk): Nyugaton a fanatikus Izrael-rajongók a fundamentalista keresztények, a magyarországi Hit Gyülekezetéhez hasonlatos csoportok, akik teológiai alapon állnak ki jóban-rosszban a zsidó állam mellett. Hitvallásuk szerint ugyanis akkor jön el a messiás – másodjára? –, ha majd az összes zsidó Izraelben lakozik. (Megjegyzem, szerintük ekkor mi, Ábrahám fiai mindannyian be fogjuk fogadni Jézust megváltóul.)

Hogy Magyarországon miért nem ennyire tökös a baloldal? A válaszom egyszerű: mert nincs ilyen. Miért, szerintetek a kórházakat privatizáló MSZP, a tandíjat bevezetni akaró Gyurcsány, a több száz kilométernyi vasútvonalat bezáró SZDSZ vagy még az iskolatejet is elvevő Bajnai a baloldali? Lehet, hogy kultúrpolitikai szempontból a szabadelvű tengelyen mozognak – ellentétben a Fidesz-KDNP-koalícióval –, de gazdaságpolitikai szemszögből ezek mind jobboldaliak, a két aspektust összevetve ideális esetben is csupán jobboldali liberális meggyőződésűek. Én elhiszem, hogy nem divat normatív politikai filozófiával tölteni a drága szabadidőt, de ha valaki a szociális alapellátásokból vonja ki a forrásokat, ha a szabad piacot bálványozza stb., arról sok minden elmondható, de a „balos” nem tartozik a lehetőségek közé.

Belátom, Kelet-Európában a „baloldali” szótól tömegek kapnak hidegrázást, hála a Rákosi- és Kádár-féle intézményes terroristáknak, akik a múlt században eltérítették e szót eredeti pályájáról: egy, csak egy legény van talpon a vidéken, az LMP, ám ők is ragaszkodnak centrista mivoltukhoz. Pedig a helyi termelők, munkások, szegények, hajléktalanok stb. melletti konstans kiállásukkal nálam simán kiérdemelnék a baloldali jelzőt – jellemző módon, az összes hazai demokratikus párt közül ők az egyedüliek, akik támogatták eddig Palesztina függetlenségét, még ha csak közleményben is. (A 4K! meg...?) Pedig égető szükség lenne arra, hogy a demokratikus oldal végre hallassa hangját: amíg nem teszi, ne csodálkozzunk azon, hogy a szemellenzős magyar mainstream zsidóság, akik a külföldi sajtónak kizárólag a jobboldali orgánumaiból szemezgetnek, közvetlen környezetükből kiindulva, Európában egyedülálló módon, Izrael kritikusaiban automatikusan Jobbik-szerű fasisztákat látnak.

Igen, sajnos Magyarországon egyelőre ott tartunk, hogy még a nemzetközileg a pro-palesztin küzdelem élharcosának számító Amnesty International sem foglalkozik mással, csak az LMBT ügyekkel, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóiratának szerkesztői által működtetett antiszemitizmus.hu minden további nélkül egyenlőségjelet tesz antiszemitizmus és Izrael-kritika közé (többek között antiszemitának titulálja a gyakorló zsidó K. F. újságírót, amiért a palesztinokat népnek meri nevezni); a zsinagógák zömében konfliktus idején az izraeliek épségéért imádkoznak, de a palesztinokéért minek, azok pusztán idézőjelben vett „emberek”, hogy egy rabbihaveromat idézzem... és ha a méltán világhírű brit graffiti-művész Bansky fest egy képet, amin Mária és József nem tud Betlehembe jutni a checkpoint miatt, akkor a művészt leantiszemitázza a Szombat, a mindennek ellenére a legszínvonalasabb hazai zsidó közéleti magazin.

De hogy van jövő, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Szombat rettegtető megjegyzésével párhuzamosan a tárgyalt Bansky-képet több tucatnyi fiatal zsidó ismerősöm megosztotta Facebookon, pozitív kommentekkel ellátva: föltámadóban az új, nyitott nemzedék, akik a mazsihiszes-hitgyülis rettegjünk-együtt-Izraelért-vagy-csak-úgy-általában rendezvényeket nagy ívben kerülik, akik az antiszemitizmus.hu-t kinevetik. Izraelben is vannak fiatalok, ott is alakul valami, párhuzamosan az állam kormányzóinak jobbra tolódásával: a békés civil ellenállás. 2011 nyarán, egyetemisták kezdeményezésére Izrael történetének legnagyobb tüntetés-sorozata kezdődött meg a szociális államért – csak Tel-Avivban 250 000 ember vonult utcákra a jóléti államért az azóta szállóigévé vált mottóval: „a nép szociális igazságosságot követel”.

Szerencsére a jövő a mienk, nem a néha akaratlanul is gyűlöletkeltő, történelmi sérelmekkel teli előző generációké. Tény és való, könnyebb a dolgunk: mikor mi elkezdtünk foglalkozni politikával, Izrael már nyomokban sem tartalmazta a '70-es évekig erős, progresszív értékeket, Palesztinát pedig egy erőszakmentes, szocialista párt irányította. Egy Budapesten élő egyiptomi barátom, aki hetvenedik életévét nemrég töltötte be, miután önhatalmúlag kikiáltott békenagykövetnek, így szólt: „kérlek, Ármin, ti, a fiatalság, vegyétek át tőlünk a történelem írását...” Igyekszünk, Hásszán! Meg fogjuk valósítani, ami Schiller Örömódájában, az egyesült Európa himnuszában is szerepel: „deine Zauber binden wieder, was die Mode strent geteilt – alle Menschen werden Brüder, wo dein sanfter Flügel weilt” – a varázsod összefogja azt, amit a hagyomány szétszakított – minden ember újra testvér lesz, amerre kegyes szárnyaiddal repülsz.

Őszinte részvétem mindenkinek, aki nem tud engem antiszemitának bélyegezni, sőt, még csak öngyűlölő zsidónak se – vacak érzés lehet, hogy a jobbos-liberális cionisták egy egészséges identitású fiatalemberrel állnak szemben, aki egyszerűen azért nem kezeli (némi vallástudományi képzavarral élve) szent tehénként Izraelt, mert az emberi jogok iránt sziklaszilárdan elkötelezett, és azt fontosabbnak tartja származásánál. Lehet, hogy Magyarországon egyelőre szokatlanok a gondolataim, de Nyugaton tengernyien vagyunk, és hamarosan ide is beáradunk – lehet lelkileg készülni, én szóltam előre.

Az se könnyíti az ellenfél helyzetét, hogy én szeretem Izraelt: a csak ivritül beszélni hajlandó jeruzsálemi öreget, az óvárosi bazár színes-szagos forgatagát, a sábeszkor az utcán „sábát sálommal” köszönő ismeretleneket, a tel-avivi tengerpart modell-fölhozatalát, a mindent felülmúló humuszt s a többi. Sőt: cionista vagyok, jóllehet nagyon-nagyon balos. Páran azért mondták le az általam szervezett novemberi béke-flashmobot, mert kitartottam amellett, hogy palesztin és izraeli zászlókat egyaránt lehessen lobogtatni – most hétvégén pedig Párizsban vertem az asztalt egy reform-cionista konferencián. Hiszem, hogy együtt megváltoztathatjuk a politikai diskurzust. Ehhez az kell, hogy minél többen fölemeljük hangunkat a jelenlegi soviniszta, militarista zsidó állam aggasztó akciói ellen, hiszen – Sir Gerard Kaufman, nagy-britanniai szocdem (zsidó) parlamenti képviselő szavaival élve – „a nagyszüleinket nem azért ölték meg a nácik, hogy most a zsidó állam öljön palesztin nagyszülőket”: ne csak az európai fasiszták ellen küzdjünk, a saját, bimbózó zsidó szélsőjobbunkat is próbáljuk megfékezni; túl azon, hogy januárban a magyar-izraeli kettős állampolgárok se támogassák a szélsőjobbal összefekvő Netánjáhút, gyakoroljunk nyomást civil szervezeteken keresztül is! Értelmetlen a homokba dugni fejünket, hiába a bárminemű önkritikát nélkülöző cionista propagandagépezet ellenséggyártó tevékenysége és magyarázkodása, egyre több fiatal fedezi föl Magyarországon is a béke feltételét: az igazságot.

A múlt hónapban az Egyesült Nemzetek Szövetségében csupán megfigyelő státuszt szavazták meg a Palesztin Államnak, de lesz ebből rövidesen teljes jogú tagság is: előbb-utóbb be kell látnia a kelet-európai zsidóságnak is, amin a nyugat-európai zsidók, hála Istennek, már rég túl estek, hogy Izrael kritizálása nem az antiszemitizmusból ered (sőt!), ezt az államot ugyanolyan gyarló és tökéletlen emberek alkotják, mint bármelyik más alkalmi csoportosulást.

Mert hitgyülis társaimmal ellenben én azt vallom, hogy a messiási kor nem akkor következik be, ha Izrael egy „fajtiszta” országgá válik, hanem ha a Közel-Keleten végre újra békében élnek egymás mellett arabok és zsidók – mindenki. Ahogy tettük Izrael állam megalapítása előtti évtizedekig: nyilván nem csak én tanultam történelemórán, hogy 1492-ben, mikor a zsidókat kiutasították Spanyolországból, az Ottomán Birodalom önként és dalolva ajánlotta fel nekik oltalmát és küldte ki eléjük teljes hadiflottáját, ahogy arra is emlékszik a bennünk élő történelmi zsidó, hogy a pár évtizede tartó zsidó irányítással ellentétben az 1192 éves muszlim fennhatóság alatt Jeruzsálemben harmónia uralkodott az ott élők között (leszámítva a keresztes háborúkat, amikor a zsidók a lovagok pogromjainak sorát szenvedték), s az se véletlen, hogy 1686-ban a budai zsidók a törököket támogatták anyagilag... Az arabok és az izraeliek, a muszlimok és a zsidók nem ellenségei egymásnak.

A Misnában, a Tóra szóbeli hagyományát lejegyző műben Nátán rabbi leszögezi, hogy a hősök hőse nem az ellenség legyőzője, hanem aki baráttá képes tenni ellenségét – elvégre mit vétett ellenem a ramallahi fül-orr-gégész? Miért kéne neki gyűlölnie a jeruzsálemi óvónőt? Mivel húzta ki a gyufát a teheráni utcazenész? A háborúból profitáló multik által mozgatott liberális és konzervatív politikusok generálta ellenségkép nem az enyém! Hiszen soha életünkben nem láttuk egymást, ki tudja, az első találkozásunk alkalmával mondjuk filmművészetről vagy kreatív ökológiáról beszélgetnénk... Lépjünk már túl a Nemeken, adjunk érvényesülési lehetőséget az Igeneknek!

Szabad Hirek