2011. január 15. Közélet

Nyissuk fel szemeinket, vegyük hasznát eszünknek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre! – ekképp összegezte gazdaságpolitikai intelmeit, fejlesztési javaslatait a Hitel végszavában gróf Széchenyi István.

Tíz évvel az első Széchenyi-terv meghirdetése után tegnap útjára indították a terv második fejezetét, amely ismét felemelkedési lehetőséget adhat sok hazai vállalkozásnak. A két fejlesztési stratégia közös pontja, hogy a külföldi tőke aránytalan, egyoldalú támogatásán és az olcsó hazai munkaerőn alapuló, zsákutcás modell helyett kellett az addigitól merőben eltérő, járható utat kijelölni a magyar gazdaság számára. Az első terv kétszázmilliárd forintos kerete több mint tízezer vállalkozás támogatásával egy forintból hármat tudott megmozgatni: vállalkozáserősítési, egészségturisztikai fejlesztések indultak, bérlakások épültek, és megkezdődött az energiatakarékossági program.

A tét és a felelősség most sokkal nagyobb, mint tíz évvel ezelőtt. A megörökölt adósságcsapda és az államcsődtől megmentő hitelek fejében vállalt kötelezettségek szorításában egyszeri és megismételhetetlen lehetőséggel kell most jól sáfárkodnunk. Az uniós csatlakozásunkkal a gazdasági önállóságunk egy szeletét is feláldoztuk, ám – ennek részleges kárpótlására – olyan felzárkózási alap nyílt meg előttünk, amely csaknem nyolcezermilliárd forintnyi európai forrást biztosít. Ennek maradt mára a negyede, amelyből a második Széchenyi-terv gazdálkodhat. Az összeg sok, ha azt nézzük, hogy egy logikusan felépített stratégia mentén az eddigieknél mennyivel hatékonyabban tudjuk hasznosítani. Kevés azonban, ha a 2004-től elszalasztott lehetőségekkel és a felesleges célokra elpazarolt milliárdokkal szembesülünk.

A fejlesztési politikának aligha nevezhető romhalmaz eltakarítása után nehéz örökség maradt: bürokrácia-fellegvárak, a pályázatonként mázsányi papírhegyek, a pártpolitikai alapon osztogatott vagy a multinacionális nagyvállalatok érdekeit szolgáló támogatási pénzekre aláírt, körbebástyázott szerződésözön. A keretidő hét évéből négy letelt, és a fejlesztési pénzekből egy töredék érkezett be, a nagyberuházások terveinek zöme még Brüsszelben parkol, a hazai vállalatoknak pedig csak mutatóba jutott valamicske a támogatásokból. Óriási hátrányt kell lefaragnia a második Széchenyi-tervnek: egy pályázat átfutási ideje tavaly még átlagosan húsz hónap volt, az ügyintéző szervezetek néha húszfilléres (!) „tétel” miatt kértek hiánypótlást. A fejlesztési programokat ötletszerűen és késve kiíró pályáztatók naponta milliókat felemésztő továbbképzésekre jártak, és több száz milliós rendezvényeken pihenték ki az aktatologatás fáradalmait. Eddig.

A most induló fejlesztési program hosszú távra kidolgozott stratégiával, hét gazdasági kitörési pontra koncentrálva végre a munkahelyteremtést segíti. A cél annak a versenyképes magyar vállalkozói osztálynak a megerősítése, amely elég stabil az új fejlesztésekhez, és amely később húzhatja magával a kisebb cégeket, alvállalkozókat, beszállítókat. A második Széchenyi-terv mérföldkő a gazdasági kilábalás útján. Ha ügyesen élünk lehetőségeivel, akkor hatása sokszoros lehet, mert társul hozzá a magyar tulajdonú cégeket előnybe hozó, új közbeszerzési törvény, a kisebb adókulcsok és a kibővített hitelkeretű Széchenyi-kártya-program.

Előreléphetünk. Hogy is írta a Hitelben Széchenyi István? „ Tegye csak mindegyik maga kötelességét s ne valamit egyebet; hanem azt ugyan emberül.”

( mno.hu)

JOBBOLDALI GONDOLAT