2010. május 11. Közélet

Egy verőfényes, ragyogó, derűs áprilisi első csütörtökön Kőbányán, a 3-s villamosan utaztam. Félosztálynyi fiatal gimnazista csapat szállt fel a megállóban. Fiatalok, szépek, vidámak voltak. Jó volt rájuk nézni. Derűjük már-már átragadt az utazóközönségre is, csakhogy megszólaltak.

Petícióhoz gyűjtöttek volna aláírásokat, mert ez volt a feladat –talán a demokrácia gyakorlása jegyében. Volt utas, aki eleve elzárkózott. Mivel régen magam is ennek a patinás gimnáziumnak voltam a tanára, ahonnan a diákok jöttek, ezért rákérdeztem.

A megválaszolandó kérdés: Akarja-e, hogy a Margit-híd nevét Vágó-hídra cseréljék? A megdöbbenéstől a szavak a torkomban ragadtak. Kis idő kellett, amíg megkérdeztem a diákoktól: vajon tudjátok-e hogy egy Árpád-házi királyról elnevezett gimnázium diákjai, akiknek illene tudni, hogy a Margit-hidat Szent Margitról, egy Árpád-házi királyleányról nevezték el. Most pedig arra vállalkoznak, hogy a nevét a liberális Vágó Istvánról, netán a közvágóhídról nevezzék el? Nem szégyellitek magatokat? Kitől kaptátok ezt a feladatot? A diákok gyorsan mentegetni kezdték kedvenc tanárukat, majd elhallgattak. Úgy tűnt, mintha idegenül csengett volna előttük az Árpád-ház neve. Egy fiatal férfi magabiztosan biztatgatni kezdte őket: ugyan, nem kell kérdezgetni, írjatok alá különböző kézírással különböző neveket, és ezzel már eleget is tettetek a feladatnak.

Talán el is felejtettem volna ezt a kis epizódot, ha a választások első fordulóján nem ebben a patinás, híres gimnáziumban lettem volna tagja az egyik szavazatszámláló bizottságnak. Az osztályterem dekorációja – ahol a szavazás folyt – a következő dekorációval ékeskedett. A terem bejárati ajtajától jobbra helyezkedett el a tábla, és a tanári asztal, amire a bejövő szavazó első tekintete vetődik.

A tábla felett a Magyar Köztársaság címere két oldalt egy-egy majom társaságában, a korona feletti részen egy zöld kígyó tekeredett. Az egyik, kisebb majom farkával felcsavarodva egy faágra jobbról lengedezett címerünk felé, a másik, a gorilla, hátsó felét a címer felé mutatta, elmenőben. A címert koronázó Szent Korona fölött a zöld áspiskígyó kúszott vagy pihengetett. Az osztálydekoráció a dzsungelt próbálta felidézni. Őszintén szólva, erre csak nyelni vagy köpni lehet. Talán csak véletlen helyszűke, hogy a bejárati ajtó felett elhelyezett Szent László herma képet, nem vette körbe hasonló dekoráció.

Amikor ezt szóvá tettem, a bizottság tagjai sem értették a problémát sem nevelési, sem nemzeti jelkép aspektusából, engem tartottak maradinak, most más világ van felkiáltással. A kerület egyik önkormányzati képviselője a gimnázium igazgatóját megkereste, s kérte legalább a második fordulóra vegyék le a címert környező dekorációt. Az igazgató fenntartotta az intézkedés jogát. A dekoráció maradt.

Konzervatív, értékőrző tanárként, sok negatív, káros élménnyel találkoztam, elfásultam. Az érettségiző unokám révén van fogalmam arról a kétségbe ejtő színvonaltalanságról és igénytelenségről, ami ma uralkodik az oktatásban. Nagyon szerettem tanítani, de ma már nem akarnék. Már haragudni sincs erőm, csak undorodom.

Ha a főváros egyik rangos gimnáziumában ilyen nevelési és erkölcsi elvek uralkodnak, mi lehet máshol?! Sürgősen rendbe kellene tenni az oktatásügyet a színvonaltalanságtól az erkölcsi nevelésig. Ez persze igencsak nehéz lesz egy csúcsminisztérium kebelén belül, ahol összezsúfolva egészségügy, oktatásügy, a sport, az ifjúság a kultúra, amivel csak egy-egy államtitkári szinten foglalkozik egy-egy vezető.

Fel kell készülni országunknak, hogy továbbra is az "amőbaagyú" balliberális szakértőknek csúfolt emberkék szét zúzák még jobban társadalmunkat. Mert ez a cél, a többi csak maszlag.

  (szebb.jovo.hu alapján szerk.)