2011. július 31. Közélet

A magyar műkincspiac valóságos dzsungel, ahol a nagymamától örökölt 300 ezer forintos antik asztal eladója ugyanúgy pórul járhat, mint a 35 millió forintos „valódi” Rippl-Rónai képet megvásároló gyűjtő. A Bors most a magyar műkincspiacra, megkent szakértők, cinkos galériások és pénzes balekok közé kalauzolja olvasóit.

A Budapesten élő Ikonnyikova Aliszamár több bútordarabot felújíttatott Szűcs Péter asztalossal, majd az egyik értékes, empire stílusú, 19. század eleji kártyaasztalát is rábízta. Amikor a mester már majdnem befejezte a munkát, megjelent nála a régiségkereskedő Ökrös család több tagja, és egy állítólagos adósság fejében elvitte az összes használható bútordarabját. Az asztal tulajdonosa megbízott valakit, hogy járjon a dolgok végére. A közvetítő a Tangón találkozott Ökrös Lajossal, aki nem tagadta a „tranzakciót”, de közölte, hogy egy régi német ügyfeléhez került az asztal, és 700 ezer forintért szívesen visszaszerzi. Mivel garanciát a korrekt üzletre nem látott a tulajdonos, az empire asztal ma is egy bajor gyűjtő lakását ékesíti.

Családi ereklyéivel bárki járhat hasonlóan Magyarországon.

35 milliós Rippl-Rónai
Persze vannak vagyonokat érő műkincsek is a padláson. Jelenleg például a „neten lóg” Rippl- Rónai Párizsi utcarészlete – 35 millió forintért. Vannak, akik biztosan tudják, hogy a mű a mester halála után készült, ennek ellenére szakértői bizonyítvány igazolja eredetiségét.

Ösztönösen felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges mindez. Válaszok vannak, de a nevek titokban maradnak. Vagy mégsem?

A festményt a Galéria Savaria honlapján árulják. Az ügyvezető szerint a galéria nem érdekelt közvetlenül a sok ezer műkincs eladásában, és nem tudja ellenőrizni az eredetiségüket, tehát nem vállal értük felelősséget, de a jövőben kidolgoznak egy rendszert.

A kép tulajdonosa, aki egyébként híres kaposvári műkereskedő, kérdésünkre a legismertebb magyar Rippl-Rónai-szakértőre hivatkozik, aki a műtárgyról „áradozott, és a mester művészi életében különleges helyre helyezte”.

– A neves művészettörténész szakértői bizonyítványt is kiállított. A kép levédését pedig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál kezdeményeztük. A festmény természettudományos vizsgálatát nem kértük, mert jobban bízunk a művészettörténészek szemrevételezésében, tudásában. Előfordult ugyanis, hogy egy képet a fizikai tulajdonságai alapján 16. századira becsültek, több művészettörténész azonban 70-80 évvel későbbire helyezte. Nem bízunk száz százalékig a műszeres vizsgálatokban.

Egyébként – tette hozzá a műkereskedő – ha egy kép hitelességét megkérdőjelezik, az legalább harminc évig nem lesz áruképes az aukciókon. Mindeközben ad absurdum telefonon is lehet szakvéleményt kapni, ezért csupán három-négy magyar szakértőben bízik. A szakma résztvevőinek többsége prostituálódott, miközben szinte mindenki azt állítja, hogy nála tökéletesen rendben mennek a dolgok, pedig az utóbbi öt évben egyre több, egykor eltűnt vagy megsemmisült tárgy bukkan fel a semmiből, kerül akciókra.

Az egyik legismertebb Rippl- Rónai-művészettörténész tavaly novemberben látta először a festményt, de azonnal megérezte a mester stílusát, keze nyomát.

– Kiderült, hogy a kép hátoldalára „Rippli” saját kezűleg írta rá a Rónai 1914 feliratot. Ráadásul az is igaz, hogy Rippl-Rónai színei némileg eltérnek ugyan a színvilágától, de a szűk képkivágásból adódó, a családi festményekre jellemző intimitása szembeötlő..

Ami a szakértőket illeti, egy részük sajnos Amennyiben a kép hamis lenne, azt legfeljebb született zseni tudta volna megalkotni – állítja a neves művészettörténész megvesztegethető vagy megfélemlíthető. Ahogyan Vukán Béla, a régiségkereskedelemmel foglalkozó rendőr szakértő fogalmazott: „vannak személyek, akik valamilyen okból hajlandóak hitelesítő bizonyítványt kiállítani a műtárgyról”.

A szakmában elterjedt nézet, hogy mindössze három-négy hiteles művészettörténész dolgozik, a többiek vagy nagyot tévedtek, vagy korrumpálódtak. Éppen az utóbbiakat lehet később zsarolni korábbi botlásuk okán.

Ilyen becsületes gyerek vagy?!
A neve elhallgatását kérő művészettörténész meséli: nemrégiben felkereste egy kereskedő, aki a hóna alatt festményt hozott, és arra kérte, hogy állítson ki róla egy szakértői hitelesítő véleményt. A vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a réginek vélt festményt mindössze húsz éve készítették. Ezt a tulajdonossal közölte is a szakember, akinek legnagyobb meglepetésére az illető azt válaszolta, hogy tudomása van róla, valójában „boltolni” akart vele, és felajánlott 300 ezer forintot a jegyzőkönyvért, majd a visszautasítás után ezt megemelte 500-ra. Csupán azt kérdezte, hová nyomjon korhű fehér festéket, hogy csak azt elemezze a műértő. Amikor ismét visszautasították, közölte, hogy „ha ennyire becsületes gyerek vagy, többé nem jövök hozzád”, majd elvitte a hamisítványt.

Szentkirályi Miklós, aki különböző megbízásokból kormeghatározást és anyagvizsgálatot végez, jól emlékszik arra, amikor két héten belül két egyforma Rippl-Rónai pasztellkép került elő.

– Mindkettő hátoldalán szerepelt a Nemzeti Galéria egy-egy azonos törzsszámú pecsétje, amelyekkel a ’70- es években igazolták a festmények valódiságát. Esetünkben azonban kiderült, hogy az egyik kép hamis, sőt a hátoldalán lévő pecsét is. Elég volt rájuk nézni, a különbség szembeötlő volt – állította Szentkirályi.

Mivel a rendszerváltást követően a két legmegbízhatóbb intézmény, a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a Szépművészeti Múzeum már nem foglalkozik képelemzéssel, galériákra és magánvállalkozókra hárult a feladat. Sajnos előfordul, hogy szakértés közben megvesztegetik a művészettörténészt, s az is, hogy a tulajdonos nem az eredeti tárgyát kapja vissza.

A Kieselbach galéria működtet műszerekkel elemző laboratóriumot, amelyet stíluskritikai módszerekkel is dolgozik. Vizsgálataik során – ahogyan az várható is volt – több sztárművész álfestményét leplezték le.

– Rippl-Rónai, Kádár Béla, Scheiber Hugó a leggyakoribb nevek, de nemzetközi piacról behozott ál-Camille Pissarro is lelepleződött – mondta Einspach Gábor irodavezető.

Palimadarat keresünk!
A műkincs-kereskedelem nemcsak a tárgyak szépségéről, történelmi értékéről, hanem sok esetben a pénzmosásról is szól. Ennek az a magyarázata, hogy a nehezen azonosítható műtárgyakat annyi pénzért lehet eladni, amennyiért csak nem szégyelli valaki, persze csak akkor, ha van rá vevő, és valójában csupán álüzletről van szó.

Vukán Béla, a Nemzeti Nyomozó Iroda Műkincsvédelmi Alosztályának vezető főtanácsosa lépésről lépésre beavat minket abba, hogyan húzzák csőbe vevőiket a csalók.

– Valaki elkészíti a másolatot, ami még nem bűncselekmény, míg egy másik szakvéleményt szerez hozzá anyagi ellenszolgáltatás fejében vagy más ráhatás útján. Gyakorta a szakvéleményt is hamisítják. Harmadik személy a szakvélemény birtokában eredetiként árusítja a hamisítványt. Innentől kezdve formailag a tárgy eredetinek számít – foglalta össze a szakértő.

Mindehhez cinkostársak is kellenek: festők, orgazdák és szakértők, akik tudatosan készítik elő az ügyletet. A galériába betévedő vevőnek például azt mondja a tulajdonos, hogy előkerült egy Munkácsy, olcsón jutott hozzá, ezért hárommillió forintért el tudja adni, igaz, kicsit piszkos a kép, restaurálásra szorul. A vevő pedig a boldogságtól – a nagy név és a kis összeg hallatán – se lát, se hall, azonnal megveszi a képet.

Vukán Béla szerint ha a vevők rá is jönnek a csalásra, nem fordulnak a hatósághoz, sokszor „lenyelik a békát”, mert szégyellik az esetet a többi gyűjtő előtt, vagy titokban megpróbálják visszavásároltatni az eladóval, aki miután visszavette, gyakran újabb palimadarat keres.

Csontváry nagy kedvenc
Csontváry Kosztka Tivadarnak több hamis képe létezik, mint eredeti – lep meg kijelentésével Velledits Lajos festő-restaurátor.

– Rippl-Rónai életműve több mint kétezer darabból áll, ezenkívül az ő szignójával ellátott hamisítványokból több százat tart számon a szakma. Mivel napra pontosan tudjuk, hogy milyen festékek jelentek meg a piacon, és a mesterek ecsethasználata is ismert, nehéz a hamisítók helyzete. Ennek ellenére a legtöbb magyar művésznek kiváló hamisítványai mozognak a piacon, várják, hogy becsapják velük a gyűjtőket. A 19. századi művészeket, mint Markó Károlyt, Barabás Miklóst, Madarász Viktort nemigen tudják utánozni, mert a modern szakemberekből hiányzik a türelem – magyarázta a szakember.

– Ma már ott tartunk, hogy harmadosztályú művészek képeit is hamisítják, hiszen az ő esetükben eddigmég fel sem merült, hogy másolják, tehát senki nem ellenőrizte őket. A csaló pedig egy nap alatt 50 ezer forintot keresett – állítja Nagy Tamás, a BÁV Aukciósház vezetője.

Hiába a sokféle műszaki berendezés, a hamisítványok szinte mindenhová belopóznak. Nagy múltú múzeumokban is találni ilyeneket, de a kiszűrésükre jelenleg nincs pénz.

Ami a hamisító festőket illeti, a csoportok szakosodtak egy-egy festőre, és a magyar hamisítványokat külföldre is szállítják. A tengerentúlon komoly emigráns magyar felvevőpiacuk van a magyar termékeknek.

Több szakember arról beszélt a Borsnak, hogy a magyar legális régiségkereskedelem is fertőzött, ami a közgyűjteményeket is érintheti, mindazonáltal a törvényi háttér hiányosságai miatt és általános félelemből pontos adatokat csak háttér- információként mertek átadni. Azt azonban megtudtuk, hogy még Munkácsyt is hamisítanak és értékesítenek hazánkban – s nem csupán az Ecserin...                                                                                                          (Bors)

Szabad Hírek