2010. február 20. Közélet

Magyarország XX. századi történelmét annyi szenvedés, annyi borzalom kísérte, hogy kevesen emlékeznek arra, miként zajlottak a kitelepítések az ötvenes években. Már a fogalom is félremagyarázó, hiszen megsemmisítési szándékkal vagoníroztak be HÁROMSZÁZEZER (!) EMBERT, 99 százalékban magyar származásút, hogy az alföldi koncentrációs táborokba hurcolják a zsidó származású (antifasisztáknak csúfolt nácik) magyarországi terrorvezető, Roth Manó ávósai. Majdnem HATSZÁZEZERRE (!) tehető azok száma, akik mindenüket, lakást, ingóságot, értékeket hátrahagyva menekültek a zsidó ÁVO-s vezérek bosszúja elő.

Nagyon sokan éhen haltak, a táborokban uralkodó ávós terror áldozatai lettek. S míg hazánkban a zsidó holokauszt ünnepségek szinte minden napra jutnak, a köztéri és egyéb emlékművek megszámlálhatatlanul készülnek, addig Budapesten még csak most folyik egy tervpályázat elbírálása, amely emléket állít a véres Róth Manó-féle vészkorszak több mint ÖT (!) éve szerencsétlen, megkínzott magyar áldozatainak Budapesten. A túlélők általában minimálnyugdíjon tengődnek. És akkor csodálkoznak a jogvédők, miért érdektelen mára a magyarok többségének a zsidó holokauszt. Azért, mert ilyen erőszakosan és célirányosan nem lehet kényszeríteni arra a milliókat, hogy lelkiismeret-furdalásuk legyen amiatt, amihez semmi közük. A Roth-éra borzalmait, a sokadik magyar holokausztot meg nem nagyon szokták felemlegetni. Reméljük, a kompozíció avatásán az összes liberális jogvédő és tolerancia-szervezet ott térdepel majd az emlékmű előtt.

A napokban lezárult a képzőművészeti tervpályázat, amelyet az emlékmű megtervezésére írtak ki. A 23 pályamű közül Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán tervét jelölték nyertesnek. Kompozíciójuk a kitelepített családok szállásául szolgáló, a pusztában magányosan álló juhhodályok, marhaistállók arányait imitáló faldarab, amelyen kivehetők a fegyencként dolgoztatott emberek körvonalai. A 4,5 méter magas emlékmű a magyar találmányú üvegbetonból készült. Az üvegbeton kiötlője, Losonczy Ábel nagyszülei egyébként 1951-től a Hortobágy-borsósi kényszermunkatábor lakói voltak.

A hvg.hu-nak nyilatkozó Eötvös Péter, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke szerint a kitelepítettek sorsát kevesen ismerik. Istállókban laktak, trágyát kellett kikaparniuk a juhok után, hogy legyen hol aludniuk. Fegyveres őrök géppisztollyal őrizték őket, és azután szántóföldeken dolgoztatták őket. Az időseknek kevés esélyük volt a túlélésre. Miután 1953-ban amnesztiát kaptak, a fiatalabbak sem jutottak jobb állásokhoz, többnyire mezőgazdasági kisegítőként tengették tovább életüket. Így aztán mára a néhány száz túlélő többnyire csak minimális nyugdíjat kap, vagy még annál is kevesebbet.

A Wikipedia szerint a kommunista Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek (valójában a magyar érzelmű magyarok) eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok „kényszerlakhelyre” történő átköltöztetését és általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre. A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek (fűtés), szakszerű orvosi (bábaaszonyi) ellátás és fizetés nélkül éltek. A leginkább hírhedt a hortobágyi „szociális” táborrendszer és a Mátrában a recski, büntető jellegű kényszermunkatábor volt. Az összes kitelepítés közvetlenül mintegy 100-300 000 embert érinthetett, közvetetten pedig (azok, akik a hivatalos kitelepítést elkerülendő, például a budai kerületekből vagy megyeszékhelyek belvárosaiból mindenüket hátrahagyva önként költöztek el elhagyatott falusi házakba) úgy további 550 000-et - írja a Wikipedia.

( hvg. hunhir.hu alapján szerk.)