Magyarország gazdasága minden szakértő egybehangzó véleménye szerint mély válságban van. A válság kialakulásának sok oka van. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy (ellentétben a jelenleg még hatalmon lévő pártok véleményével) a magyar válságot nem a gazdasági világválság okozta, hanem elsősorban a hozzá nem értő és korrupt kormányzás (különösen igaz ez az elmúlt majdnem nyolc évre).

Ezen a hozzá nem értő és korrupt hatalmi gyakorlaton az sem szépít különösebben, hogy 2009 májusa óta úgymond „válságkezelés” folyik az országban – a válságot tudniillik éppen azok okozták nagy részben, akik most kezelni próbálják, ráadásul a válságkezelés sok szempontból rosszul és a hosszútávú nemzeti érdekekkel ellentétesen zajlik.

A válságból való kilábalás fő összetevőivel kapcsolatban a legtöbb szakértő (akár a kormánypártokkal akár az ellenzékkel szimpatizál) nagyjából ugyanolyan véleményen van: növelni kell a foglalkoztatottságot, hatékonyabbá kell tenni az államháztartást, meg kell reformálni a szociális ellátórendszert, és így tovább. Ez az egyetértés persze csak elméleti szinten van meg, mert a hangsúlyokban, időzítésben, illetve a politikai pártok tekintetében a szavak és a tettek összhangjában óriási különbségek vannak.
Van viszont egy terület, amelynél nagyon nagy a különböző, gyakran egymással szögesen ellentétes vélemények aránya: ez pedig az államadósság kérdése.

Először is rögzítsünk néhány alapvetően fontos tényt: az Államadósság Kezelő Központ 2010 januári adatai szerint jelenleg a magyar állam (a központi költségvetés) bruttó adóssága majdnem 19 400 milliárd forint. Ez az összeg önmagában szinte felfoghatatlanul nagy – talán úgy a legkönnyebben megérthető, ha úgy fogalmazunk, hogy minden magyar állampolgárra, a kisgyermekekre és a nagyon idősekre is, fejenként közel 2 millió forint adósság jut belőle. Ezt a fejenként 2 millió forintot kellene törlesztenünk, kamatostul, a következő években, évtizedekben.

A fent említett 19 400 mrd forint az éves hazai össztermék (GDP) több mint 75%-a, és a kamat amit csak a 2010-es évben fizetnünk kell utána 1 200-1 300 mrd forint lesz, ami nagyságrendileg annyi mint amennyibe a teljes magyar közoktatási rendszer vagy a teljes magyar egészségügyi rendszer kerül egy egész évben.

A rendszerváltáskor (1990-ben) az államadósság folyó áron „mindössze” kb 1 400 mrd forint volt, igaz ez az akkori GDP-nek több mint 65%-a volt. A GDP-arányos adósság az 1993-as csúcs (kb 89%) után 2001-ig folyamatosan csökkent (közel 50%-ra), utána viszont újból meredeken emelkedni kezdett, és mostanra rosszabbul állunk mint 1990-ben! Mindezeken felül nemcsak az adósság összege és hazai össztermékhez viszonyított aránya nőtt meg óriási mértékben, hanem a felvett hitelekkel is sokszor nagyon rosszul gazdálkodott az ország vezetése. Ezen a területen (is) a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányzat jelentette a mélypontot, a teljes visszakanyarodást a Kádár-rendszer logikájához, amennyiben a felvett hitelek egy jelentős részét nem beruházásokra (pl autópálya-építés, iparfejlesztés, stb), hanem jóléti kiadásokra és a saját baráti/támogatói körük meggazdagítására fordították, talán generációkra eltékozolva ezzel az ország jövőjét.
A mostani helyzet szinte elviselhetetlen terheket ró Magyarországra és valószínűsíthetően legalább középtávon de lehet hogy hosszú távon is nagyon nehézzé teszi a gazdasági felemelkedést valamint az EU-átlaghoz történő felzárkózást.

Emiatt szorgalmazták sokan sok helyen már, hogy radikálisan új megközelítésre van szükség ebben a kérdésben. Felvetődött a kamattörlesztés felfüggesztése néhány évre, az adósságok átütemezése de az adósság egy részének elengedése is.

Azonban a hazai értelmiség egy része, beleértve a gazdasági döntéshozókat is, rendszerint le szokták söpörni az ilyen véleményeket – szélsőségesnek, de legalábbis szakmailag megalapozatlannak bélyegezve azokat. Miért? Az okokat hosszasan lehetne elemezni, itt most legyen elég annyi, hogy a politikai baloldal vonatkozásában a tavaly elhunyt Fekete János (aki a Kádár-rendszerben a magyar pénzügypolitika legbefolyásosabb alakja volt) és az ő tanítványainak gondolkodása, amely szerint „a hiteltől nem félni kell, hanem élni kell”, a rendszerváltás után is folyamatosan tetten érhető volt egészen a legutóbbi időkig. Ez a hozzáállás, párosulva a hitelek felhasználásának felelőtlen, pazarló és korrupt módjával, a rendszerváltás idejére egyszer már zsákutcába, csődközelbe juttatta a magyar gazdaságot; és 2008 végére újra ugyanolyan helyzetbe jutottunk, annyi különbséggel, hogy 2008 október-novemberben az államcsőd ténylegesen be is következett volna, ha nincs egy újabb EU-IMF-Világbank megahitel.

Mit lehetne tenni, hogy hasonló eset soha többé ne következzen be, illetve hogy a jelenlegi helyzetet kezelni lehessen?
A kiindulási pont az kell hogy legyen, hogy szertefoszlatunk néhány mítoszt, amelyet azok szoktak terjeszteni, akik szemében az államadósság „szent tehén”.

Mítosz 1: Államadósságot csak a fejlődő országoknak szoktak elengedni, a Magyarországhoz hasonló „közepesen fejlett” országok esetében nem.

Nem igaz. Megfelelő körülmények fennállása esetén és megfelelő módon lobbizva, tárgyalva igenis lehet nagymértékű adósságelengedést elérni hozzánk hasonló országok esetében is. Példa erre Lengyelország, amelynek 1990-ben fennálló mintegy 33 mrd dollárnyi szuverén adósságának felét (azaz több mint 16 mrd dollárt) az USA erőteljes nyomására a Párizsi Klub elengedte.

Ne felejtsük, hogy Magyarország az 1990-es körülbelül 21 mrd dolláros adósságával mind az egy főre jutó mind a GDP-arányos adósság tekintetében sokkal rosszabbul állt még Lengyelországnál is, a többi regióbeli országról nem is beszélve! De nemcsak a kommunizmus régiónkbeli bukása körüli időkben történt nagymértékű adósságelengedés: 2001-ben Szerbia-Montenegró 4.4 mrd dolláros szuverén adósságának 66%-át engedte el a Párizsi Klub, majd 2004-ben a Londoni Klub engedett el 50%-ot Szerbiának a tagjai felé fennálló összesen 2.8 mrd dollárnyi hitelből. Mindez azok után történt, hogy a 90-es években Szerbia három háborút vesztett el, amelyből az utolsó (a koszovói) egy nemzetközi konfliktus volt az USA és számos EU-tagország részvételével!

Mítosz 2: Minden ország modernkori gazdaságára jellemző az eladósodottság, az EU-n belül is vannak GDP-arányosan nálunk jobban eladósodott országok (pl Olaszország).

Magyarország gazdaságát nem lehet ilyen módon teljesen felületesen összehasonlítani egy stabil hátterű, nagy és erős belső piaccal, mezőgazdasággal és iparral rendelkező nyugat-európai országéval (például Olaszország). A mi gazdaságunk jelenleg gyengébb, sebezhetőbb, a külső hatásoknak és befolyásoknak sokkal inkább ki van téve. Ezen kívül a kevés az átlagosnál valóban felelőtlenebb kormányzati gazdálkodási példára hivatkozni az EU-n belül nem szerencsés és igen félrevezető. Az EU-tagországok nagy részében sokkal alacsonyabb az adóssági szint mint nálunk, különösen igaz ez a velünk közvetlenül versenyző közép-európai államokra: Csehországban és Szlovákiában a GDP-arányos államadósság 2008-ban 30% alatt volt, Lengyelországban pedig törvény van arra, hogy az 55%-ot nem lehet túllépni.

Ezen kívül pedig a görög pénzügyi válsággal kapcsolatos elmúlt hetekbeli események csattanós választ adnak arra a kérdésre, hogy mi történhet még az eurozónán belül is akkor ha a magas adóssági szintet és a nagy költségvetési hiányt hosszabb időn keresztül nem kezeli egy kormányzat.

Mítosz 3: Nem lehet tárgyalni legitim, demokratikus választások során megalakuló kormányok által felvett adósságokról.

Ha ez a rendszerváltás utáni kormányokra helytálló is lenne, a Kádár-rendszerre azonban semmiképpen nem igaz! A Kádár-rendszer minden volt csak nem legitim és demokratikus; az idegen elnyomás által hatalomban tartott szocialista diktatúra döntéseit semmilyen állampolgári felhatalmazás nem támasztotta alá. Tehát minimálisan a rendszerváltáskori 21 mrd dollár körüli adósság és annak minden kamatterhe igenis tárgyalási alapot kell hogy képezzen. Erkölcsi alapunk is bőven van arra, hogy kérjük legalább ennek a résznek az elengedését: Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország is rengeteget szenvedett a kommunizmus alatt, 1956-ban fegyverrel szállt szembe a Szovjetunióval, és a szovjet birodalmi rendszer összeomlásában is fontos szerepet töltött be (német határnyitás elősegítése, Varsói Szerződés megszűnésében játszott szerep, stb).

Mítosz 4: Az adósságok átütemezése, felmondása, a kamatfizetés felfüggesztése csak növelné a bajt – bizonytalanságot okozna, finanszírozhatatlanná tenné az államháztartást.

Ez csak akkor igaz, ha egyoldalúan, elő nem készített módon, a hitelezők számára meglepetésként történne mindez (ilyenre is van példa persze, lásd Mexikó 1982, vagy Ecuador 2008). Ha azonban megfelelő szakmai erőforrásokat rendelnénk ehhez a folyamathoz, és határozott kormányzati támogatás mellett hosszasan, kitartóan, és következetesen képviselnénk nemzeti érdekeinket, akkor komoly esély lenne a megállapodásra.

Mítosz 5: Az a megoldás, ha a gazdasági növekedés segítségével „kinőjük” az adósságot, és eközben felelős (azaz kompetens, hosszú távra tervező, nem pazarló, nem korrupt) kormányzati gazdálkodás zajlik.

A hosszú távú, fenntartható GDP növekedés és a felelős kormányzati gazdálkodás csupán szükséges feltételei a probléma megoldásának, de önmagukban nem feltétlenül elegendőek! Ha ezek a feltételek maradéktalanul meg is valósulnának a következő parlamenti ciklusok idején (és erre jelenleg nem látszik garancia..), akkor is túlságosan hosszú ideig, több évtizedig is tartana amíg az adósságcsapdából Magyarország ki tudna szabadulni. Ezért szükséges feltétlenül a jelenlegi terhelési szint jelentős csökkentése!

Bízzunk benne, hogy a 2010 tavaszán megalakuló új magyar kormánynak lesz elég bátorsága és ereje az államadósság kezelésének radikális megváltoztatásához.

A Jobbik a maga részéről mindent meg fog tenni, hogy ebben a folyamatban is segítse a magyar nemzeti érdekek érvényesítését – okosan, higgadtan, és minden jobbító szándék felé nyitottan.

Für Balázs, közgazdász
Jobbik Gazdasági Kabinet

Ne feledjük el, az országunkban tevékenykedő külföldi tulajdonos nem adózik a magyar államnak. Holott a GDP 2/3-át állítják elő. Ezért van a magyar tulajdonosok túl adóztatása. Offshore pénzmosodával a balliberális vállakozások 2000 milliárf Ft-ot tüntetnek el.

(barikád.hu alapján szerk.)