2011. december 12. Közélet

A világban létrejövő szövetségi rendszerek mindig egy-egy adott szűkkörű csoport céljait szolgálják. A szövetségeket nem az egyének kötik, hanem vagy jelölt, vagy önjelölt vezetőik. E szövetségekben – legyen az katonai, gazdasági, vagy bármilyen – az egyén érdeke sosem elsődleges, mindig az számít, hogy a szövetségben részt vevő vezetők milyen előnyöket tudnak kisajtolni maguknak.

Európában három nagyhatalom játszmái alakították eddig a történelmet és valószínűleg még sokáig fogják is. Ők Nagy-Britannia, Németország és Franciaország. E három hatalom váltakozó szövetségekben és váltakozó sikerrel, de mindig vezette Európát, de –és ez nagyon fontos – amennyiben valamelyikben előtört egy nacionalizmusra törekvő vezető (Napóleon, Hitler, stb.) a másik kettő szövetsége legyűrte azt.

Ezt a történelemkönyvekben status quo-ra törekvésként szokták hívni, azonban a lényege nem ez. Feltételezzük, mert feltételeznünk kell, hogy egyes láthatatlan csoportok kezében hatalmas anyagi eszközök gyűltek össze, amelyek hatalma az országhatárokon átnyúlik. E szövetség az, amelyik nem engedi, hogy egyes országok úgy erősödjenek meg, hogy az a saját céljaikat veszélyeztesse. Tudjuk, hogy Napóleont és a vele szemben álló szövetséget ugyanaz a csoport pénzelte. Azt is tudjuk, hogy amerikai befektetői csoportok Hitlernek és a vele szemben álló szövetségnek ugyanúgy hiteleztek. És persze e csoportok mindig tudták, hogy melyik az a pillanat, amikor ki kell lépniük a konfliktusból.

Tudomásul kell vennünk kiindulási alapként, hogy most is egy külső, láthatatlan erő vezeti Európát.

I. szint: Az EU megalakulásakor, a német, francia, BENELUX termelésre és az olasz felvevőpiacra alakult. A fejlett iparhoz vámmentes kereskedelem társult, így a szabad áru- és tőkemozgás viszonylag jó szinten tartotta e gazdaságokat. A későbbiekben az angolok is csatlakoztak a rendszerhez (meg az írek és a dánok). A belső fogyasztás és az export jólétet teremtett. A termelés azonban telítette a belső piacot, ezért lépni kellett.

II. szint: Sok más tényező mellett azt a megoldást választották, hogy bővítik az EU-t, hogy felvevő piacot teremtsenek a sokkal kevésbé fejlett dél-európai országok által. A sok-sok - német és francia túltermelés által előállított - terméket rásózhatták az újonnan belépőkre. Nyilvánvaló, hogy egy görög, vagy portugál gazdaság a nyomába sem léphetett a kiépített német és francia rendszernek, viszont a görögök és a portugálok, vagy akár a spanyolok is ugyanolyan színvonalat akartak, mint a már bennlévő országok. Ezt egyféleképpen érhették el, hiszen saját tőkéjük ilyen mennyiségben nem állt rendelkezésre.

III. szint: Az újonnan belépők elkezdtek hiteleket felvenni a három nagyhatalom birtokában lévő bankoktól. E mögött a hitelek mögött természetesen nem voltak materiális javak, vagy másként fogalmazva fedezet. A bankok szórták a pénzt, a fogyasztók fogyasztottak, az újonnan belépők törlesztettek, a hitelezők busás kamatokkal gazdagodtak. Itt fontos megállni egy pillanatra. A hitelezett pénz mögött nem állt valóban semmi, az egy egyszerű tranzakció volt, végtelenül leegyszerűsítve egy összeg begépelése, majd az Enter gomb benyomása. A törlesztő országok viszont valódi pénzt fizettek vissza, hiszen a lakosságtól beszedett adóbevételek mögött munka állt. Még többet kellett dolgozni az embereknek, hogy még több adót fizethessenek és így tudták a hiteleket törleszteni, amelyek azonban a kamatoknak köszönhetően változatlanul nőttek tovább. Amennyiben az adóbevételek kevésnek bizonyulnak úgy privatizálásra kerül sor, azaz az állami vagyon külföldi befektetők részére történő elkótyavetyélésére. Ha mindez még mindig kevés, akkor jönnek az újabb megszorítások, pl. tömeges leépítések az államigazgatásban. Az ország viszont már régen adósságspirálban van, ahonnan kitörni lehetetlen. Az országok tehát úgy védekeztek a hitelcsapda ellen, hogy pénzt bocsátottak ki, vagy értékeltek le és fel, amely ugyan meglódította az inflációt, de mégis segített az adósságból való kitörésben.

IV. szint: Az EU-t átszövő és egyben birtokló csoport rájött, hogy a saját pénz kibocsátás még mindig olyan erős ellenállást képes kifejteni, ami az adósságspirálból történő kimenekülés lehetőségét is megteremtheti. Ekkor alakult ki a közös pénz gondolata. Jól emlékezhetünk egy régi gondolatra: „Adjátok a kezembe egy ország pénzkibocsátásának jogát, és engem nem érdekel, hogy kik hozzák a törvényeket!” Nos, az euro bevezetésével ez történt. Nincs több pénzkibocsátás, nincs több lehetőség a menekülésre. Azaz, aki bevezette az euro-t, az beállt a sorba. Persze hihetnénk, hogy a többi EU-ország (az eurozónán kívül) így megúszta, viszont ez természetesen hazugság, elég csak idéznünk a saját jegybanktörvényünkből:

1. § (1) A Magyar Nemzeti Bank (a továbbiakban: MNB) a Magyar Köztársaság központi bankja. Az MNB a Központi Bankok Európai Rendszerének tagja.

(2) Az MNB, valamint döntéshozó szerveinek tagjai e törvényben foglalt feladataik végrehajtása és kötelességeik teljesítése során függetlenek, nem kérhetnek és nem fogadhatnak el utasításokat az Európai Központi Bank kivételével a Kormánytól, az Európai Unió intézményeitől és szerveitől, tagállamainak kormányaitól vagy bármilyen más szervtől.

Leegyszerűsítve, csak és kizárólag az Európai Központi Bank utasíthatja a „nemzeti” bankot, az pedig nyilvánvalóan a saját pénzügyi köreinek megfelelő utasításokat ad. Vagyis ha pénzügyi felügyeletet átvettem, akkor az egész ország irányítása ezen szűkkörű kapzsiságának van kitéve. Hiába is szavaz a nemzet adott X vagy Y pártra demokratikusan.

Viszont hiába az EU, hiába az euroövezet, nincs az a pénz, amely kielégíthetné a magán kapzsiságot. Tehát újabb igét kell terjeszteni, miszerint az emberek túlfogyasztanak, kevés adót fizetnek, nem dolgoznak eleget. Az EU-s országok ezeket a jelszavakat ügyesen elültették a lakók fülében, hisz mindenünnen ez folyik és a költségvetéseik kialakításánál egyre inkább ügyeltek arra, hogy az adósságok visszafizetésére elegendő összeget beszedjék. Azonban ez már kevés.

V. szint: A minap az euroövezet országai és néhány másik EU-s állam aláírta a közös fiskális politika létrehozására irányuló nyilatkozatot. Néhány szó a tartalomról: szigorúbban betartandó hiánycél, 200 Mrd átutalása az IMF-nek és a nemzeti költségvetés „láttamozása” az Európai Bizottság által. Azaz, amennyiben nem eléggé megszorító a nemzeti politika, úgy majd eléri az EU, hogy az legyen. A Bizottság kezét nem kötik meg mindenféle buta tüntetések, sztrájkok, egyéb felháborodások, amelyek még hatást gyakorolnának a nemzeti kormányokra. Ennek vége, amit ki akarnak préselni egy országból az ki is fogják.

Emlékszünk még a kezdetekre? Ott olyan idejétmúlt szó is szerepelt, hogy termelés. Ma ennek már semmi jelentősége. Már nem számít, hogy mennyi paradicsom legyen, miből álljon a kenyér, milyen legyen a gyermekjáték, csak egyetlen dolog számít: a pénzügyi hatalom fenntartása. Megmételyezett bennünket a pénz, csak a tőzsdét figyeljük és az árfolyamokat, a hitelminősítőket és a piaci szereplők nyugtalankodását. Elszakadtunk a valóságtól és benne élünk a ránk erőltetett pénzügyi mátrixban. Úgy isszuk a mainstream közgazdászok és piaci elemzők szavait, mintha az édesanyánkat hallgatnánk, holott a valóságról egy szót sem ejtenek. Évtizedek óta a szemünkbe hazudnak, és mindig továbbterelnek bennünket az újabb-és újabb létszint felé.

Szóval az un. nyugati rendszer nem haldoklik, hanem továbbél, de egy új létszinten. Az eddigiekre sem volt rálátásunk, így valószínű, hogy a többire sem lesz, de legalább gondolkodjunk egy kicsit, hogy mi-miért történik a világban és pláne azon, hogy hol lehet a magyarok helye a világban.

Szabad Hirek