2009. november 5. Közélet

A magyarok 77%-a elégedetlen a hazai demokráciával, és 91% szerint rossz úton járunk.

Mi lesz ebből, forradalom? Az Európa pulzusa címet viselő, 14 ország majd 15 ezer lakosát faggató felmérés, melyet az amerikai Pew Research Center folytatott le ez év ősz elején, hogy az 1991-ben felvett adatokkal hasonlítsa össze Európa politikai és gazdasági közérzetének pillanatnyi állását, meglehetősen elkeserító adatokat hozott nyilvánosságra. A washingtoni „ténytank" kutatóintézet hangulatjelentése ugyanis Magyarországot külön is kiemeli, mint ahol a közhangulat érzékelhetőleg a legrosszabb a régióban.

„Magyaroszágon érzékelhető a frusztráció a demokrácia jelenlegi állapotával kapcsolatban, annak ellenére, hogy a lakosság a többpártrendszerre történő áttérést elfogadja"- írja a jelentés, majd kicsivel lentebb a következőképp folytatódik: „Ez kapcsolatban állhat a gyászos nemzeti hangulattal". És e tételhez kapcsolódnak az általam fentebb kiemelt adatok: a többség elégedetlen a demokrácia hazai működésével, úgy véli valahol utat tévesztettünk, és hogy a gazdaságunk kifejezetten riasztó képet mutat.

Mindez kifejeződik az egyéni elégedettségi adatokban is. A magyarok valahol a bulgárok és az ukránok körül találhatók ezekben a mutatókban. Fontos része a kiábrándultságnak mind a nemzedéki szakadék (az idősebbek sokkal kiábrándultabbak), mind a város-vidék szakadék (a vidékiek még kétségbeesettebbek). Ugyancsak éles különbség van a képzettségi szinvonal szerint az egyéni élethelyzet megítélésében. Mindenesetre összességében a magyarok 72% csakugyan úgy érzi, rosszabbul élünk ma, mint a kommunizmus idején.

Hogy Kádár János (háborús bűnös) szelleme még itt él közöttünk, azt mi sem mutatja jobban, hogy az orosz utódállamokhoz és Bulgáriához hasonlítunk abban is, hogy jobban bízunk egy erős vezetőben, mint a demokratikus kormányzási módban. E tekintetben szemben állunk a nyugatos országokkal, a kelet-németekkel, szlovákokkal, csehekkel és lengyelekkel, akik szerint az ország gondjainak megoldására legjobb út a demokrácia.

Ezért kérdezem, hogy mi lesz ebből, forradalom? Rossz úton járunk, a kommunizmus jobb volt, erős vezetőre van szükségünk. MI ez, ha nem felhívás keringőre: jöjjön egy autokratikus vezető, és szedje ráncba az országot. Mi majd boldogan aszisztálunk hozzá. Lehetőleg abban is hasonlítson persze Kádár apánkhoz, hogy ne legyen olyan korrupt, mint a mai társaság. Abban meg különbözzön tőle, hogy hagyja meg nekünk a szabaságjogainkat.

Az ilyen kérdőívekből legtöbbet mi magunk tanulhatnánk. Mert azon túl, hogy külső hatalmak számára többet ér, mint sok-sok kémjelentés, számunkra a tükörbenézés lehetőségét adja. Ez a jelentés rólunk szól, hisz senki más nem okolható rajtunk kívül a kialakult helyzetért. Hogy a politikai osztály? Tessék mondani, ki választotta meg őket? És kitartotta hatalmon őket? Nagy a csend, hát megválaszolom a kedves olvasó helyett is a kérdést: mi, magyarok.

Ennyi tellett belőlünk. Ilyen politikai osztályt tudtunk kitermelni magunkból húsz év alatt. Ilyen az értelmiségünk, az újságíró gárdánk. Ilyenek a gazdasági szakembereink, és ilyen a külfőldi érdekérvényesítésünkre hivatott diplomata gárdánk. Mindőjüket mi tűrjük el a vállunkon, mi lakatjuk jól őket, és mi hagyjuk, hogy meglopjanak és becsapjanak bennünket.

Tessék? Hogy lázítok? Ha lázításnak számít, hogy arra bíztatom magunkat, hogy vegyük kezünkbe az ország irányítását, és utána ne is eresszük ki onnan, holmi szépen beszélő politikusok kedvéért, akkor igen. Legyen forradalom! (Én sem gondoltam tegnap, hogy ma forradalomra fogom lázítani a kedves olvasót!) De - szép lenini terminussal szólva - rá kellett ébrednem, „forradalmi helyzet" van. Arisztotelész ezt sztászisznak nevezte, vagyis lázas állapotnak. Amikor a széthúzás, és a részérdekek miatt a politikai vezetés nem a közösség érdekében dolgozik.

Bizony lázas állapotban van a magyar közélet. Most van szükség Münchhausen báró trükkjére, hogy a mocsárból a saját hajunknál fogva rángassuk ki magunkat. Hisz csak rajtunk múlik, hogy amikor 20 év múlva (mi és/vagy gyerekeink) belenézünk a tükörbe, ugyanúgy kell-e szégyellnünk magunkat, mint most.

Tehát először is, forradalom. És aztán? A változás feltétele a nemzeti kiegyezés is.
Horkay Hörcher Ferenc, napijegyzet@hetivalasz.hu

( hetivalasz.hu alapján szerk.)