2010. szeptember 22. Közélet

Az egypárti diktatúrában nem volt vita, a párt mindig tudta – mikor, hogy. A demokráciára való vezetett (megvezetett nép) áttérés idején, már 1989-ben fölvetődött a sajtószabályozás igénye. Hét éven át vajúdott, míg végre megszületett 1995. december 21-én az, ami 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról címen lépett hatályba. Ez idő alatt ment minden a kádári korszak jogi kereteinek medrében: a Magyar Rádió és a Magyar Televízió tovább élvezte monopolhelyzetét. Az MDF–SZDSZ-paktum rögzítette ezt a politikai monopóliumot, azáltal, hogy a médiaügyet is a „kétharmados” törvények sorába iktatta. Médiaháború néven ment a vita, ami ebből a kimozdíthatatlan állapotból keletkezett.

Az 1996-os rendezés megfelelt a liberalizálta elveknek és a piacgazdaságnak. Nem zavarta meg a tulajdonosi viszonyokat, nem elvi alapon működött, még kevésbé nemzeti érdekek mentén. Ami volt, csak a politikai pártok között folyt: hiszen a törvény a pártok kezébe tette le a média sorsát, ami nem volt kedvezőtlen számára, ismerve az SZDSZ nagy befolyását a politikai életre. A rendszerváltáskori első behatolók a multinacionális médiatulajdonosok voltak, velük még 1989-ben a pártemberek kötöttek üzletet. A vidéki lapok teljes egészében idegen kézre kerültek, nagyon olcsón kapták meg a megyei pártbasáktól, akiknek tíz dollár is nagy pénz volt. Az országos és megyei sajtó túlnyomó többsége így német és osztrák tulajdonba került. A külföldi befektetők már az évtized elején élénken érdeklődtek a kereskedelmi tévék és rádiók alapítása és a kábelrendszerek megvétele iránt. A törvény hatályba lépése után, a két országos kereskedelmi tévéfrekvencia meghirdetésére három multinacionális pályázó – két európai és egy amerikai konzorcium – is igényt jelentett be, s éles, peres útra terelődő versenyt folytattak a tévéalapítási jogosultság megszerzéséért. (Cserébe, hogy olcsón jutottak hozzá garantálták, hogy a „nyelvüket a balliberális hátsó felébe tartják”. Viszont nem tudjuk kinek a magán számlájára ment a privatizáció sikerdíja. Szerk.)

Tizennégy éven keresztül toldozgatták-foldozgatták a fenti törvényt. A Fidesz kétharmados győzelme kellett ahhoz, hogy olyan médiatörvény-javaslat kerüljön elő, amelybe beépítetten jelenik meg a nemzet iránti elkötelezettség. A törvény értelmében a közszolgálati média alkotmányos intézménnyé válik, amelynek felügyeletét egy az Országgyűlés által választott hatóság és egy független tulajdonosi testület látja el. Ezzel kikerül a politikai pártok fogságából, azok kormányzati váltakozásaiból eredő bizonytalanságából. És ami a lényeg, „a közszolgálati médiaszolgáltatás céljainak megvalósulása felett az állampolgárok egyes törvényben meghatározott közösségei őrködnének”. Ebbe a testületbe egy-egy tagot delegálhat a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Magyar Olimpiai Bizottság, az Országos Rektori Konferencia, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Magyar Köztársaság települési önkormányzatainak szövetségei, illetve szervezetei, a Magyar Köztársaság által elismert nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzati szervezetei, a Magyar Köztársasággal szomszédos államokban bejegyzett magyar kulturális szervezetek, valamint a családok érde­keit védő és képviselő, Magyarországon bejegyzett érdekvédelmi szervezetek. Érzékelhetően szélesebb társadalmi képlet, mint amit a politikai pártok tudnak nyújtani.

A benyújtott törvényjavaslat a sajtó alapvető jogait kívánja meghatározni. Az előterjesztők a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló javaslat indokolásában úgy fogalmaznak, hogy az új, a jogrendszerben korábban nem létezett „médiaalkotmány” közérdekű feladatokat oszt a médiapiac szereplőire, amelyeket összefoglalóan „a közönség jogaiként” határoz meg. Eszerint „mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”.

Az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) sajtószabadság-képviselője felszólította a magyar kormányt, állítsa le a médiatörvény-tervezetet, és kezdjen nyilvános konzultációkat a szakmai szereplők részvételével a törvénytervezetek módosítása érdekében. „A javasolt törvények nagyfokú aggodalomra adnak okot országuk médiaszabadságát illetően – írja a sajtószabadság-képviselő Martonyi János külügyminiszterhez intézett levelében. – Elfogadásuk ahhoz vezethet, hogy az összes műsorszolgáltatást politikai döntéseknek rendelik alá.”

Ki tudja, milyen információkra alapozta az EBESZ-tisztviselő ezt a mondatát, amivel szemben pontosan az ellenkezője fog megvalósulni a magyar médiatörvénnyel: kikerül az eddigi pártalkudozások, civódások huzavonás-állapotából, és – aminél már demokratikusabb nem is lehetne – mint fentebb felsoroltuk, országos társadalmi szervezetek ellenőrzése alá kerül. Jó is lesz, ha ezzel a törvénnyel tisztességre szorítják a sajtószabadosság betyárjait is, de legfőképpen az lesz történelmi eredmény, hogy a közszolgálati médiumok vállalják a nemzeti összetartozás megvalósítása törekvéseit, aminek mi is részesei akarunk lenni itt Ausztráliában.(Magyar Hirlap online)

JOBBIK GONDOLAT