Délelőtt fél 11 körül nyitom a távirányítóval a kaput. Ott toporog két idősebb ember. Úgy 60-70 körüliek lehettek. Amint haladok kifelé a kocsival, integetnek, hogy álljak már meg. Megállok és lehúzom az ablakot.
- Parancsoljanak, miben segíthetek?
- Ne haragudjon, hogy megállítottuk. Itt lakik?
- Igen, itt.
- Mi kopogtatócédulákat gyűjtünk az MSZP-nek. Megkérnénk, szíveskedjen nekünk adni a kitöltött szelvényét.
- Tudják, uraim sok mindenki van ebben az országban, akinek nem adnám semmi körülmények között azt oda, ráadásul az önök pártja ezen a tiltó listámon az első helyen szerepel. Köszönöm, hogy megértenek.
- Hát nagyon sajnáljuk - mondja az egyik.

Erre a háta mögött álló öregúr bosszúsan ráförmed:
- Na, nekem ebből aztán már tényleg elegem van. Két óra alatt egy darabot nem tudtunk összeszedni. Megaláznak, közben pedig megfagyok. Én bizony fogom magam, és hazamegyek.

- Uram! - szólok neki. - Ha valóban haza megy, üljön ide be gyorsan mellém és hazaröpítem. Nekem megéri ez a kis kitérő, de akkor tényleg haza menjen.
- Hát, ha elvinne, megköszönném. Itt lakom nem messze, de a lábam az nagyon el van már fagyva, alig bírok járni.
- Üljön be.

Hazavittem a kisöreget. Útközben beszélgettünk. Elmesélte: ő már nagyon régóta önkénteskedik az MSZP-nek, de most örökre befejezi, mert ilyen megaláztatásban még nem volt része. Hógolyóval dobálják, leköpködik, kutyákat uszítanak rájuk, késsel fenyegetik és szidalmazzák őket. De ami a legjobban bosszantja: nem is tud mit mondani a dühös embereknek.

Én persze helyeseltem a döntését, és elvittem a kapujáig. Nagyon hálásan köszönte meg, mikor kiszállt.
Búcsúzóul mondtam neki:
- Pedig jegyezze meg, bátyám, most olyan ember tett magával jót, aki születetten jobboldali, és soha, egy pillanatra sem tudta elfogadni az önök hazug pártját.

A kisöreg megemelte a kalapját. A visszapillantóban láttam, még sokáig úgy maradt, és nézett utánam. (Azaz a "MSZP ellensége" haza  szállította kocsival.)

(Olvasónktól szerk.)