2009. október 12. Közélet

Rövid, ám dicstelen kormányzása alatt az MSZP elődje bevezette mindazt, ami Magyarországot a XX. században oly szörnyűségesen jellemezte: a Dunába lövetést, élő ember Dunába darálása, a tömeges akasztást, az állami erővel foganatosított rablást és fosztogatást – és a hazaárulást. Menekülésükkor, amit tudtak, magukkal vittek.

Mégis kell írni egy cikket az MSZP-ről. Ha már húszéves volt (lett?) a minap. Nosza hát.

Töredelmesen be kell ismernünk, hogy talán mégis csak ez az egyetlen párt jogosult Magyarország irányítására…

Hogy miért? A válasz a történelmében rejlik.

Természetesen nem igaz, hogy az MSZP húszéves lett volna október 7-én. Az aktuális neve húszéves, de ez nem igazabb kijelentés, mint ha egy hatszor elvált vénasszony közölné magáról, hogy húszéves, csupán azért, mert azóta él a mostani férje nevén. Amiből persze nem következik, hogy mondjuk öt év múlva is így fogják hívni.

Szóval az az igazság, hogy az MSZP nemsokára betölti a 91. évét. November 24-én lesz 91 esztendeje, hogy az első világháború végi zűrzavarban néhány Moszkvából hazaküldött bolsevik pártot alapított az újlipótvárosi Visegrádi utcában, néhány hazai naiv önjelölt világjobbító társaságában. Ez utóbbiak idealista forradalmárfélék voltak, akik nem sok vizet zavartak a történelemben. De az előbbiek, ők igen!

Azért kell beszélnünk kicsit ezekről, akiket a bolsevik szakkifejezéssel azonosítunk, mert mostanra, húsz évvel a rendszerváltozás után meglehetősen agymosott nemzedék nőtt föl. A baloldali kézben tartott média és közoktatás (nem utolsósorban az alkalmatlan történelemtanárok sokasága révén) egészen egyszerűen elszabotálta a XX. század eme talán legfontosabb szörnyűségének a becsületes megtanítását. Anti erkölcs tézise. (Avagy cél szentesíti az eszközt.)

Tehát az 1918-ban megalakult MSZP – akkori nevén KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) – kezdettől fogva a bolsevikok akaratának engedelmeskedett. Pár hónappal később hatalomra is jutott, mégpedig azon az áron, hogy fölfalta a másik, européer munkáspártot, a szociáldemokratákat.

Rövid, ám dicstelen kormányzása alatt az MSZP elődje bevezette mindazt, ami Magyarországot a XX. században oly szörnyűségesen jellemezte: a Dunába lövetést, a tömeges akasztást, az állami erővel foganatosított rablást és fosztogatást – és a hazaárulást. Röviden ezt nevezzük Tanácsköztársaságnak. Minden működő struktúra szétverését, a Nagy Megújhodás jegyében.

Aztán 133 nappal a hatalomátvétel után a bolsevikok letették a lantot – és megléptek. Amit lehetett, elloptak még, utolsó erejükkel. Aztán (ezzel is megelőlegezve a jövőt) még egy kicsit egymást is hóhérkézre adták (a náci Kun Béláék így szabadultak meg Szamuelytől), és távoztak.

Először Bécsbe mentek, s onnan ki-ki ahová vágyott. Maga Kun Béla (náci tömeggyilkos), az első nagy baloldali vezér Moszkvába ment, ahol később elvtársai kinyírták. (Mások némi berlini, nyugati vargabetű után érkeztek a Szovjetunióba, és szerencsés esetben őket is kinyírták. Mások a lopott javakkal tőkésitették magukat az USA-ban.  Mármint nekünk, magyaroknak szerencsés esetben. Mert akit nem nyírtak ki, hazajött, és rombolt…)

A bolsevizmustól megszabadult magyarság közben a győztes nyugati hatalmak akaratából és jóváhagyásával szét lett szabdalva. Hazáját öt részre osztották, a legnagyobbat Romániának adták, de jutott bőven a korábban sosem volt Csehszlovákiának és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak is. Ausztria csekélyebb darabbal kényszerült megelégedni.

A nemzeti eszme mentén az 1920-as években újjászerveződő országban az MSZP-szerű internacionalistáknak nem termett babér. Horthy rezsimje igen rosszul tűrte a bolseviki nézeteket – ám még mindig úgymond sokkal "humánusabb" volt, mint a második világégés után berendezkedett bolsevik rezsim.

A sors citromos fintora, hogy Horthy országában nem akasztották föl azt a Rákosi Mátyást, aki később a legritkább esetben követett el ilyen slendriánságot – rémuralma idején végezték ki a legtöbb kommunistát. (Csak volt közben még egy világháború, ami mostani számvetésünkben képest marginális.)

Ott tartottunk tehát, hogy 1945–48 közt a KMP utódpártja (ők legalább büszkén vállalták a múltjukat…) antidemokratikus eszközökkel (csalással, erőszakkal, külföldi fegyveres támogatással) megszerezték a hatalmat, s rögvest át is alakították a berendezkedést. Demokráciából népi demokráciát csináltak, és minden más politikai artikulációt államhatalmi erővel üldöztek.

Így maradt ez 1989-ig. Volt közben egy súlyosabb kisiklásuk, 1956-ban föllázadt a rémuralmuk ellen a nép jobbik fele; de ezt a lelkiismeretükkel tökéletesen összeegyeztethető módon a Szovjet Hadsereg segedelmével leverték. És megint akasztattak jókedvvel, bőséggel, ahogyan szoktak. Így megszilárdítva a megszállók hatalmát.

A megfélemlített nép szépen kussolt, és igyekezett fű alatt élni. Minél jobban elidegenedett a saját nemzettársainak a gondjaitól, minél inkább hajlandó volt magáévá tenni a szocialisták világszemléletét, annál inkább élhetett jobban. Jól nem, csak jobban – de legalább félni nem kellett, és az 1938/45-től 1963-ig eltelt 18 (avagy 25) év alatt beidegződött félelmektől való megszabadulás is megért sokaknak annyit, hogy elfogadták a megváltoztathatatlant. (Igaz, a lázadóbb természetűeket már kivégezték, Dunába darálták, internálták, elüldözték addigra.)

Szóval jött egy a korábbi zaklatott évtizedeknél hosszabb nyugalmi időszak (nemzetközi erőegyensúly miatt bolygathatatlan status quóval), és harminc év alatt felnőtt több mint egy nemzedék, amelyik hajlamos azt hinni, hogy a szocialisták világa a normális világ.

Hogy szavamat ne feledjem, az 1918-ban alakult párt közben ismét nevet változtatott, ezúttal MSZMP-nek (Magyar Szocialista Munkáspártnak) hívták. De ennek nincsen jelentősége, a tagság és a pártvezetés sem gondolta vagy hirdette, hogy ne a bolsevik eszmeiség és társadalmi idea mozgatná.

Elvi éllel szögezték le, hogy kizárólag ők alkalmasak az ország vezetésére, és kizárólag ők látják helyesen a jövőbe vivő utat, továbbá hogy kizárólag ők alkalmasak az embereket, az egész világot boldoggá tenni. Ezt úgy mondták, hogy ők "a társadalom vezető ereje".

Aki kételkedni merészelt ebben az ő igazságukban, jaj volt annak.

Aztán ez a párt 1989-ben azzal szembesült, hogy nincs tovább. Hatalmuk alapja, a nemzetközi status quo szertefoszlott, háború nélkül. Az új világrendben más eszmeiséggel lehetett nemzetközileg elfogadhatóvá válni.

Ezért a bolsevik „szocialisták” 1989-ben kitalálták magukról, hogy ők demokraták. Ha lúd, legyen kövér – ők szociáldemokraták. És fölvették azoknak a politikai köpönyegét, akiket kivégeztek, bebörtönöztek, ellehetetlenítettek korábban háromszor is (1919-ben, 1949-ben és 1957-ben). (Olyan mint ha a náci láger parancsnokok tanítanák a demokráciát nekünk..)

Szalonképességüket a nemzetközi tőke előtt nem is kellett soká bizonygatniuk, ugyanis a bolsevizmust a nemzetközi tőke kezdettől fogva szerette. A világgazdaságban (modern szóval globalizációban) gondolkodó nagytőke már Leninnel is megtalálta a hangot, aztán Kádár Jánossal is, miért ne találta volna meg az 1989. október óta MSZP-nek nevezett párttal?

És a bolsevikok (oppardon, szocialisták) ott folytatták 1989. október 8-án, ahol abbahagyták október 6-án. Először is loptak maguknak, maguktól egy pártot. A komplett infrastruktúrára gondolunk. Hatalmas vagyonra, épületekre, cégekre, sajtóra, miegymásra.

Aztán folytatták az ország kiárusítását, csak már nem Moszkvának, hanem a globáltőkének. (Elintézték, hogy a háborús bűnös kádárizmus 1 millió Dollár hitel után 32 millió dollárt fizessünk vissza a közkiadásokból. Ezért kapott egyes kliensük zsíros állásokat külföldön.)

Csak a kínossá vált elveket dobták el, minden más maradt.

Megismételjük: minden más maradt.

Még a legfőbb elv is napi rutinként ömlik a szájukból: csak mi, szocialisták kormányozhatunk, mert minden más esetben itt a világvége. Ezt rikoltozza Lendvai, ezt hörgi Szabó, ezt pattogtatja Nyakó.

Kommunisták ezek en bloc, azok voltak, azok is maradnak.

Polgári társadalomban ha tényleg demokrácia lenne országunkban egyetlen szavazatot sem kapnának.

(gondola.hu alapján szerk.)