2010.05.24. Közélet

Bölcs és igaz mondás, hogy a (magyar) sas nem kapkod a (tót) legyek után. Ha pedig a bolha köhög, általában az sem okoz világméretű pánikot, hiszen jobbára föl sem tűnik senkinek. Ha azonban a bolha elefántnak képzeli magát, s oly mértékben pimasszá, szemtelenné válik, mint a felvidéki tótok, azt bizony nem hagyhatjuk válaszolatlanul.

Nézzük röviden, miről is van szó. A tót atyafiak (Mikszáth jóindulatúan így becézte őket) a többi délszláv népséggel együtt valahol a Balkánon „keletkeztek” a középkor folyamán, s évszázadok alatt onnan szivárogtak északra, mai „szállásterületükre”, vagyis Felső-Magyarországra. Másokhoz hasonlóan (pl. oláhok, rácok, svábok), sajnos mi őket is befogadtuk, és teljes védelmet, egyenjogúságot biztosítottunk nekik minden téren. Ők pedig vígan éldegéltek a Szent Korona országának mindenki számára elfogadható körülményeket nyújtó oltalma alatt. Eszükbe nem jutott volna föllázadni, és beleharapni a humánus, lovagias, őket (is) pártoló magyarságba; ha a sötét lelkű Habsburgok, ill. az európai szabadkőművesek, zsidók nem biztatják, tüzelik erre őket a legalantasabb módon. Tagadhatatlanul hamar kinyílt a csipájuk, s az álarc alól gyorsan kivillant szörny-pofájuk. Trianonban nagyot hasítottak Magyarország testéből, s a mai napig abban a tévhitben élnek, hogy sosem volt országuk helyén csalárdul megalapított államuk immár örökké az övék is maradhat.

Tulajdonképpen önálló történelmük sincs; egy szellemes megfogalmazás szerint az egész oly rövid, hogy elfér egy SMS-ben. Ezért rögvest hozzá is fogtak a hamis legendák gyártásához, és soviniszta-fasisztoid vezetőik bábáskodása mellett kreáltak maguknak egy „fényes” őstörténetet, mely szerint – a nem létező Nagy-Morva Birodalom révén (lásd még az oláhok hasonlóan „megalapozott” dák-román elméletét!) – ők már akkor rég belakták mai (rablott!) hazájukat, mikor még a magyar „betolakodóknak” híre-pora sem volt. Könyvekben leírt, iskolákban tanított hazug históriájukat egy az egyben tőlünk lopták, miként „nemzeti jelképeiket” (kettős kereszt és hármas halom!), sőt még „himnuszukat” (egy szépen hangzó magyar műdalra fabrikáltak valami önimádó szöveget!) is. Hol voltak ők még a dicsőséges pozsonyi csatában, esetleg a tatárjárás, vagy a török elleni önvédelmi (s egyben egész Európát óvó) csatáink idején? Nyomuk sincs az akkori krónikákban. Lényegében a Rákóczi-szabadságharc idején bukkannak föl először, amikor kivételesen a jó oldalra álltak a ruszinokkal (ruténekkel) együtt. Ettől fogva csak károkat okoztak nekünk, gonosz hálátlanságukkal, esztelen mohóságukkal.

Egy vaskos kötet is szűknek bizonyulna, ha valamennyi sérelmünket, ill. gaztettüket fel kívánnánk sorolni. (Pedig ezt a leltározást előbb-utóbb pontosan és hiánytalanul el kellene végeznünk, nemcsak a magunk érdekében, hanem azért is, hogy a világ végre tudomást szerezhessen arról, miféle ördögfajzatok bújnak meg a „derék tót atyafiak” köpenyében.) Ne menjünk messzire, most csupán az utóbbi évtizedekből rónék föl néhány emlékeztetőt. 1945 után fajtánk barbár gyilkolászása, a „hontalanság évei”, a magyar nyelv betiltása minden közintézményben, iskoláink, kulturális létesítményeink működésének megszüntetése, a „lakosságcsere” (kitelepítés) kiprovokálása, a magyarok tulajdontól és állampolgárságtól való megfosztása, valamennyi magyar hivatalnok elbocsátása, családok ezreinek Csehországba deportálása, a (máig hatályban levő) Benes-dekrétumok bevezetése, a „reszlovakizáció”, majd a később ismét engedélyezett iskoláink fokozatos ellehetetlenítése, állandó szisztematikus tót betelepítés a déli egységes magyar tömbökbe, a magyarlakta vidékek tervszerű kisemmizése és tönkretétele, az egyházi hierarchia elszlávosítása, a bősi szörnyerőmű erőszakos megépítése, a diszkrimatív „nyelvtörvény” elfogadása, a szüntelen magyarverések és gyalázkodások, legutóbb pedig az ún. „hazafiassági törvény” (amiről még bővebben szólok) kitalálása. Láthatjuk, ha gyülevész tót szomszédaink a következő ezer évben szőrcsuhában, magukat ostorozva vezekelnének, az sem hozhatná helyre tengernyi bűnüket.

A bohózatba illő hazafiassági törvény eredetileg Jan Slota-nak – aki egyébként egy alkoholista, közbűntényes, majd fehérgalléros maffiózó –, a tót ultra-nacionalisták paranoiás pártvezérének agyszüleménye, de első megközelítésben az egész parlamentjük áldását adta rá. Miről is van szó ebben az otromba „műalkotásban”? Idézem: „Minden tanítási hét a himnusszal kezdődik majd az iskolákban, himnusszal indul a kormány és a parlament ülése, himnuszt követően kezdik munkájukat a helyi és megyei önkormányzatok, himnusszal veszi kezdetét minden tömegrendezvény és focimeccs, ill. a közrádió és köztévé is naponta eljátssza majd a ’Zeng az ég a Tátrán’-t. A tanácstermekben, a tantermekben a fő falra az állam címere mellé kötelezően felkerül a nemzeti lobogó, a himnusz szövege és az alkotmány preambuluma.” Bizony kész röhej, hogy a tót állam így akarja honszeretetre buzdítani feledékeny vagy renitens polgárait; esetleg Robert Fico és társai ezzel próbálnak további voksokat gyűjteni a következő választáson; de könnyen lehet, hogy ez az egész nem más, mint egy burkolt hadüzenet a „déli szomszédoknak”, vagyis a magyaroknak. Még jó, hogy a „kötelező állampolgári hűségesküt” végül kihagyták belőle, mert mégsem akartak teljesen nevetségessé válni. A dolog pikantériája az, hogy az egész április elsején, a bolondok napján lépett volna hatályba, ha a köztársasági elnök (a szintén magyargyűlölő Ivan Gasparovic) is aláírja. Ám szerencsére ennél több esze volt, ezért szignálás helyett visszautalta az országgyűlésnek, annál is inkább, mert a muszáj-hazafiság efféle kinyilvánítása rendkívüli anyagi terheket rótt volna az egyébként is válságos helyzetben levő, megroggyant költségvetésükre.

Közben „felekezetre, nemzetiségre, nemre való tekintet nélkül” megindult a tiltakozás a képtelen jogszabály bevezetése ellen, úgy az iskolákban, mint a közszolgálati intézményekben s a civil szervezetekben. Mondhatni, hogy a tótok éppúgy pokolba kívánták, mint a saját véreink. Egy tanárnő a következőképpen summázta véleményét: „Elutasítom ezt, az iskolákban van hazafias nevelés, ezzel a törvénnyel viszont pont ellenkező hatást érnek el. Amit a diákoknak kötelezően kell tenni, azt nem fogják örömmel csinálni.“ Ugyanakkor többen kíváncsian megkérdezték, hogy a képviselő urak és hölgyek ugyan miből s honnan kívánják előteremteni az agyament ötlet finanszírozásához szükséges összegeket, mert hát a hazafiság eme fölöslegesen hivalkodó kifejezése nem olcsó mulatság még „Tótországban” sem. Nézetem szerint a hazafiságnak a szívben és a lélekben kell élnie (vagy nem élnie), arról értelmetlen egy nyakatekert, átláthatatlan törvényt hozni. Normális jogállamban (Slotákia biztosan nem ilyen!) a magyar vagy bármely más nemzetiségi (kisebbségi) himnusz éneklését s a zászlók lengetését, a felségjelvények (címer stb.) viselését egyáltalán nem lehet betiltani, mint ahogy a többségi himnusz eldalolásának jogi kikényszerítése is kafkai abszurditás. Méltó válaszként tehát – minden keserű vonzata dacára – harsányan röhögjünk rajtuk, a hasunkat fogva!

Nos, mielőtt legördülne a függöny ebben az alpári tragikomédiában, lássuk a happy endet. A józan belátás végül győzött a tömény hülyeség fölött, mert a parlament másodszorra már elutasította az eredeti koncepciót, s helyette a sokkal mérsékeltebb „jelképtörvényt” szavazta meg. Ennek értelmében a himnuszt csak a tanév kezdetén kell elénekelni, továbbá minden iskolában (tehát a magyar nyelvűekben s az egyháziakban is!) csak egy központi helyen kell kifüggeszteni a fönt említett „szlovák” szimbólumokat, azaz nem minden tanteremben. Ez persze még így is roppant megalázó ránk nézve, s elég okot nyújt arra, hogy rendesen megutáljuk (drótos)tót „testvéreinket” szőröstül-bőröstül. Ébredj Felvidék, ocsúdj magyarság mindenütt a Kárpát-medencében! Ideje, hogy visszaszerezzük orvul elbitorolt országunkat, s ideje annak is, hogy a bárhonnan jött sehonnai bitangok végre megismerjék, milyen is az igazi magyar hazafiság, amelyet nem a törvény erejével kell magunkra kényszeríteni!

(Szabad.riport alapján szerk.)