2009. november 26. Közélet

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége győri szervezetének 17. jótékony célú hangversenyét a fővédnök, Koncsol László szlovákiai magyar író, költő, műfordító, helytörténész, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház tiszteletbeli főgondnoka az alábbi beszéddel nyitotta meg.

 Nagyméltóságú Püspök Úr! Képviselő Asszony, Igazgató urak, Hölgyeim és Uraim, Barátaim!

 Méltó az alkalomhoz, hogy Jézusra hivatkozzam. Márk írta Jó hírének 6. részében, a 6. rész 34. versében: „És kimenvén Jézus nagy sokaságot látá, és megszánná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani.” Eddig a 34. vers. Persze, az evangéliumi események tovább peregnek: következik az öt kenyér és két hal csodája, a tengeren járás, a szélvihar lecsillapítása, végül a 6. rész végén a genezáreti falvak, városok, majorok betegeinek meggyógyítása. Csupa csoda, és megannyi minta. Hallom belőlük, amit az Úr az utolsó vacsorán mondott a Tizenkettőnek: ”Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre…”

 Mit is tett Jézus ebben a jelenetsorban? Előbb megszánta az elesetteket, de azonmód segített is rajtuk. Először lelküket és elméjüket táplálta újszerű tanításával, de mindjárt „sokra” tanította őket. Látta, hogy nincs a tömegnek pásztora, aki tartósan összefogná, jó legelőre, tiszta vízre terelné, és gyógyítaná, védelmezné őket a ragadozó állatoktól és emberektől; végül földi ember képességeit meghaladó erővel, isteni erejével jól is lakatta a több ezres sokaságot. Ez a tömeg nem az ország tehetős embereiből verődött Jézus köré; Ő nem zilálta szét országa társadalmát, nem tört a gazdagok vagyonára, de hangsúlyosan a szegények, a peremre szorultak, a megvetettek, a társadalomból, sőt a nemzetből és vallásból is kitagadottak pásztora volt. Gyerekkorát a határokon túl, emigrációban töltötte el, bőrén tapasztalta meg az idegenséget, a kemény munkát és nélkülözést.

 Részvét, tanítás (mai felbontásban: oktatás és nevelés), táplálék (bontsuk fel ezt is: lakás, ruha, fűtés, világítás), gyógyítás (értsd: orvos, kórház, gyógyszer). Ez a jézusi aktus mai üzenete, ezt kell nyújtanunk a mai magyar szegényeknek.

 Nincs olyan társadalmi rendszer, amely a szegénységet, az ilyen-olyan okból lecsúszottak nyomorát megszüntetné. Hibás a dologban a gazdaság, a család, maga az egyed, oka lehet az átöröklés, egy kór, egy válság, egy elemi csapás, egy elhibázott vagy eleve hazug, egy ország millióit szegénységbe sorvasztó gazdaság- és társadalompolitika, hogy az ókori evangéliumi alaphelyzet XX.-XXI. századi tömeges, látványos, elborzasztó alakot öltsön. Jó tíz százaléknyi munkanélküli, több ezer kilakoltatott család, sok ezer hajléktalan, évi háromszáz fagyhalál, nem tudom, hány magányos, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öreg férfi és nő, sok tízezer rokkant és fogyatékos ember, több százezer felkapaszkodni képtelen cigány, sok százezer olyan kortársunk, aki az utóbbi idők legsúlyosabb betegségeivel, a rákkal, a magas vérnyomással, a cukorbetegséggel, a depresszióval és más idegbajokkal küszködik, a rengeteg kábítószeres, dohányos és iszákos férfi és nő, sőt gyermek, ötvenezer magyar utcalány, akikből nem lesz boldog asszony és anya, az elváltak tömegei, az apátlanul vagy anyátlanul felnövő gyermekek tízezrei, a felnőtt és gyermek bűnözők – ha ez a boldogtalan anyaországi magyar tömeg összeverődne egy „puszta helyen”, mint az evangéliumokban, valahol a Hortobágyon, és Jézus megjelenne köztük, nem szánná, hanem zokogva siratná őket, és kérdezné: mit tettetek ezzel a szép országgal, néppel, nemzetetekkel, egymással, magatokkal? Magyarok a magyarokkal?

 Jézus azonban nincs közöttünk, magyarok közt testi valójában, csak tanítványai vannak, akikre példáját hagyta, hogy kövessék: „Ezt cselekedjétek” ne csak az Úrvacsorában, a Szent Áldozásban, a kenyér és bor vételében, hanem a pásztor nélküli vagy a csapnivaló, szélhámos, tehetségtelen, harácsoló és korrupt, a rájuk bízott értékeket elkótyavetyélő pásztorokkal megvert nyáj felelős gondozásában is.

 Barátaim, én most itt, Győrött odaátról, Pozsonyból, szlovákiai magyarként szólok hozzátok. Kiábrándultan nézzük, miként tették tönkre kormányosaitok anyaországunkat, amely többek között arra volna hivatott, hogy erős támaszunk legyen, akire büszkén néz föl a kétszer is elszakított peremvidékek magyarsága. Volt néhány év, talán évtized is, amikor büszkék voltunk rátok, amikor jó volt üldözöttként, megfigyeltként, beszorítottként is magyarnak lennünk odaát, jóllehet anyaországunk lakosainak többsége nem magyaroknak, hanem leginkább cseheknek mondott bennünket. Az ország önrendelkezésének visszanyerése után fölvirágzást vártunk, de elég volt nyolc év, hogy visszacsússzatok oda, ahonnan ötven éve kapaszkodni kezdtetek.

 Ezt azonban nem a tatár, nem is a török, az osztrák vagy az orosz tette az országgal, nem is az utódállamok kormányai, hanem magatok követtétek el magatok ellen. Nem mondok semmi újat, mindenki tudja, hogy olyan erőket küldtetek a kormánykerékhez, ismételten, amelyek gyönge, eleresztett, intim pillanataikban maguk is megvallották, útszéli jelzők és igék körítésében, hogy hazudtak a nemzetnek, a világnak reggel, délben és este, mert a hatalmat bármi áron kezükben akarták tartani. Látszatjólétet kreáltak kölcsönök százmilliárdjaiból, mint Kádárék, hogy unokáitok is fizessék a kamatokat. Itt minden a külföldnek szól, mindenki a nyugati turistáknak, bankoknak és befektetőknek akar tetszeni. Hallgatom a hírforrások refrénjét: „Mit szól ehhez meg ehhez a külföldi, a turista, az idegen…? Nem azt kérdik, hogy mit szól a dologhoz, a másik magyar ember, mit szólok én, az utóbbi időben oly gyakran emlegetett határokon túli magyar, akinek rokonai élnek anyaországában, hanem hogy mit szól hozzá az előkelő nyugati látogató.

 A nyomorba, hajléktalanságba, kábítószerbe, alkoholba, prostitúcióba, rablásba, gyilkosságba, hűtlenkedésbe süppedt tízezrek, a fölkapaszkodni és beilleszkedni képtelen cigányok és munkanélküliek százezrei mind magyarok, s minden elesett magyar sorsa fáj. Szükségük van a tüneti kezelésre, a meleg levesre, a meleg pokrócra, ruhára, a gorkiji éjjeli menedékhelyek ágyaira, az alkalmi orvosi segítségre – de még fontosabb a megelőzés, a gazdasági, társadalmi, ökumenikus keresztyén összefogás azért, hogy az ország legalább évszázadunk derekára édesanyja legyen minden magyarnak. Vegyétek kezetekbe az ország gazdaságát, kereskedelmét, sajtóját, iparkodjatok, és ne hagyjátok, hogy e kis ország peremvidékei elsorvadjanak, idegenek tulajdonába csússzanak át. Lakjátok be a kicsivé töpörödött országot, és erősödjetek, nehogy egy vészes pillanatban, amely biztosan ránk köszön, valakik tovább zsugorítsák. Ehhez nem rohamosan fogyatkozó, hanem biztos ütemben sokasodó nemzetre van az országnak szüksége – és olyan kormányosokra, akik reggel, délben, este a nemzet anyagi és szellemi gyarapodásán munkálkodnak, és csak az igazat, mindig csak az igazat mondják odakint és idebent.

 Szánni, sokra tanítani, etetni-itatni, ruházni, gyógyítani a nemzetet s az ország minden polgárát a legmagasabb színvonalon, ahogy Jézus kétezer éves példája mutatja. Különösen kötelezi a minta Krisztus követőit, a keresztyéneket, a felekezetek diakóniáját és belmisszióját, s köszönöm, hogy odaátról érkezvén bevezethettem ezt a szép, ígéretes jótékonysági hangversenyt. Az Úr, látva, hogy szerény földi eszközeinkkel bár, de az Ő példáját követjük, minden bizonnyal mosolyogva tekint ránk. Kérjük, hogy úgy legyen – és most már a zenéé a szó.

Elhangzott 2009. november 21-én.

Koncsol László

(gondola.hu alapján szerk.)