Már a vak is látja, a távolba tekintő még inkább érzi, hogy az emberi civilizáció egyre tragikusabb gyorsasággal süllyed infernális mélységek irányaiba. A világ és benne a mindenéből kiforgatott Magyarország egyre reménytelenebbül sodródik saját elkerülhetetlen végzete felé. A rémhíradók képeiben minduntalan felvillan előttünk három elkerülhetetlennek tűnő borzalom: a gazdasági önmegsemmisítést végleg beteljesítő magyar államcsőd réme, az eurozóna és az uniós nemzetállami együttműködés drámai felbomlása, végül egy globális világégés közeli pusztítása. Ne legyenek illúzióink, mindez hamarosan bekövetkezik!

De kezdjük az elején, hiszen sokan azt sem értik, mit takar a „politikai pestis” metaforája. A pestis mindmáig a világ egyik legalattomosabb halálos kórokozója (a WHO szerint egyike napjaink tizenkét legveszélyesebb vegyi fegyverének!), amelynek ráadásul aránylag hosszú a lappangási ideje, ami által igen nehéz korai stádiumban felismerni ezt a végzetes bajt. Mivel a (közéleti) higiénia már évszázadok óta ismeretlen ezen a tájon, nem véletlenül talált nagyszerű fészket és gazdatestet mifelénk ez az élősködők által terjesztett alattomos fertőzés, már ami a „politikai pestis” károkozását illeti.

Érdemes tudni, hogy a köznapi járvány időszámításunkat követően 540-ben tarolta le először Európát, majd 1346-ot követően a XIV. és a XVII. század között több alkalommal is szinte kiirtotta a vén kontinens védtelen lakóit. A rémtörténet a Krím-félszigetről, Kaffa városából indult el, melynek során az ottani erősséget ostromló tatárok pestisben elhunyt katonák tetemeit lőtték be harci katapultok segítségével a várvédő genovaiak (idegen megszállók) közé. Az általános pánikban aztán a hajóra szállt menekültek hurcolták be a gyilkos kórt a Földközi tenger peremvidékére. Hiábavaló volt a füstölés, a böjt, a vezeklő ima és az önostorozó keresztény szekták mazochizmusa, a halál tovalengett az egész kontinensen. Aztán évszázados lappangást követően, később ismét felbukkantak a XX. század legkegyetlenebb, legvérgőzösebb pénzügyi és politikai parazitái, akik ismét elhozták közénk a korszak szörnyű közéleti pestisét, mellyel csaknem sikerült kiirtaniuk az egész világot. Úgy tűnik, most újra nekifognak sátáni terveiknek…

A másik ok, amely számomra a jelzett interjú címét motiválta Albert Camus 1947-ben írt, világhírű abszurd regénye, a Pestis volt. Az aktualitásából mit sem veszítő remekmű rövid és igen abszurd üzenete az, hogy a bomlás halálos virágait terjesztő patkányok között az utolsó pillanatban felbukkannak a „jó patkányok” is, melyek felszámolják a gyilkos kórt, és ez által megmentik magát az egész emberiséget. Egy végletekig abszurd kor abszurd üzenete ez. Bár a történelem drámai módon megtanított a felismerésre, miszerint nincsenek „jó patkányok”, mégis minduntalan hiszünk az élősködők csalfa reményű, ígéretes szólamainak. Szemellenzővel a szemünkön megyünk, tömegével menetelünk azok után, akik aztán a végromlásba visznek, halálba és dögvészbe kergetnek bennünket!

Itt, ezen a ponton jönnek elő a tegnapi és a mai közszereplők. Látom a tömeg arcán az üdvözült mosolyt, a földre szállt naiv hitet, az álmok csalfa reményét. Látom, hogyan masíroznak a modern Mózesek és a megváltást hirdető Antikrisztusok után, s látom azt is, hogyan tántorognak és tévednek el minduntalan a sivatag sötéten kavargó homokjában. Látom Ady hőkölő népének önsorsrontó pokoljárását. Látom, milyen nehéz, szinte lehetetlen feladat bevallani a kudarcot és a végzetes tévedést. (Fájó kimondani, de sajnos sok mindenben igaza van a magyarság negatív megítélésében Ákos Kertésznek, mert ha nem lenne velőtrázóan igaz a véleménye, már régen emigrációban, börtönben vagy kötélen kellene végeznie!) Gyalázatos módon azok ostorozzák leginkább a magyart, akik ilyen szörnyű helyzetbe juttatták!

Csak ebben az utolsó néhány évtizedben is milyen nehéz, szinte lehetetlen volt felébredni Rákosi, Kádár, Gyurcsány és Orbán rózsaszínű ígéreteiből! Inkább tíz körömmel ragaszkodunk kicsinyes álmainkhoz, mintsem beismerjük, hogy folyamatosan és rútul átvertek, becsaptak bennünket. Pedig aki Isten helyett gyarló politikusokban bízik, aki az ábrándos hatalmi ígéretektől múlandó földi javakat és elillanó boldogságot remél, az rendre megérdemli a csalódást, azon beérik a végzet kegyetlen gyümölcse! Ébredjünk fel végre ebből a földhözragadt hipnotikus álomból, mert újabb Mohács közeleg!

Mohács, nemzeti és birodalmi nagylétünk egykori temetője. Ma, mintha ez a megcsonkolt kicsinyke ország ismét önként sírgödörbe feküdne. Valami nagy, szörnyű és végzetes korszakváltás közeleg! Minden történelmi analógia sántít ugyan, de mintha egy időutazás során, a széljárta mohácsi síkon lennénk ismét valahol. Hol van vajon és van-e egyáltalán ezekben a dermesztő időkben valódi, bölcs és karizmatikus nemzeti vezető? Orbán lenne a „soros” megváltó? Ő, aki meztelen fenékkel, felkészületlenül belehajszolja toprongyos seregeit a túlerőben lévő ellenség pusztító kartácstűzébe? Ő lenne az éretlen és magányos gyermekkirály, aki aztán sorozatos hátrálás, menekülés és cselvetés során elveszejti majd életét? Vagy ő lenne a számító Szapolyai, aki távolról figyeli a borzalmas vérontást? Aki feláldozza egész nemzetét nagyravágyó királyi vágyainak beteljesüléséért?

A választ egyre inkább sejtjük, ám az ország eközben már három részre szakadt. Buta össznépi felhatalmazások által a magyarság kétharmada szörnyű mélyszegénységben tengődik. Aztán ott van felette a kontraszelektált kispolgári udvartartás, fényűzéssel, lakomákkal és csillogással. Aztán ott vannak a megvetett többiek is, azok, akik nem akarják elfogadni őfelsége kielégületlen hatalmi vágyait, és nem akarják narancsszínű feudális járomba hajtani fejüket. Az unortodox pártvezető szürreális harcot folytat a szabadságért, miközben láthatóan gyűlöli mások szabadságát. A beteg revánsvágy átír számára minden racionalitást! A Moulin Rouge-ban táncot jár a diszkrét báj, távoli napsütötte szigeteken pihennek a bennfentes hentesek. A trópusi gyorsnaszád rég nem siklik tova már, hiszen Piszkos Fred és Fülig Jimmy rozsdás cirkálóját már ellopták!

A kifosztott nemzettől azonban ismét áldozatvállalást várnak a bitang nagyurak. Ők a született politikusok és a halva született demokraták, akik az egyre gyorsuló tolvajtempót diktálják. Ők a kiválasztott kiváltságosok, akik soha nem törtek le egyetlen darabot sem a nemzet keserű kenyeréből. Húsz röpke év alatt szétrabolták az országot és most saját aljasságuk és dilettantizmusuk árát akarják megfizettetni a kiszolgáltatott tömegekkel. Pökhendi pártemberek, „spontán privatizáció” során meggazdagodott nagyiparosok, zsíros külhoni földbirtokosok és uzsorás bankárok kérik tőlünk kenetteljesen az áldozatvállalást! Ők esedeznek, kérnek, könyörögnek, de leginkább fenyegetnek, akik elhordták az egész országot, akik ellopták a betevőt, akik elhozták számunkra ezt a mindennapi, demokratikusnak nevezett nyomorúságot. Aztán túl a gettók kerítésein ők alkotnak majd szigorú törvényt. Aztán a végrehajtók torz mosolyával ülnek tort szekérváraik biztonságában, saját hazugságaik sápadt tábortüzénél.

Ölj meg egy nemzetet, aztán mutasd fel hanyatló testét a bankárok úrvacsorájánál! Áldozat! Ó, milyen szépen csengő és álszent zsidó-keresztény szómágia! Ezek a kommunista és demokrata igazságosztók és országvesztők a hazugságok terén teljesen egyformák. Akkor a távoli vérvörös jövő miatt kellett nélkülöznünk, most meg a távoli euroatlanti összefogásért és jólétért korog gyomrunk. Ezek a nagy nemzetközi uniók örök áldozatvállalást várnak, kérnek és követelnek tőlünk, miközben mi bamba birkaként minduntalan felajánlkozunk erre az öngyilkos, áldozati szerepre. Pedig az áldozatvállalást lehetne egyszer a sor elején, a nemzetgyilkosokkal is elkezdeni.

A magyar feketegazdaság kilencven százaléka, különböző rafinált áttételeken keresztül, a politikai közszereplők zsebébe vándorol. A politikai bűnözés legalizálását úgy hívják, hogy párt- és kampányfinanszírozás. Ideje lenne felszámolni a pártalapítványokat, a kiemelt fizetéseket és az érdemtelen juttatásokat, a gátlástalan álláshalmozásokat, a gazdasági szektorból kilobbizott és visszaosztott politikai „hálapénzeket”. Hozhatnának némi áldozatott a közpénzeken és adókon degeszre hizlalt bankok és bankárok is! Ideje lenne a társadalom tömeges és átfogó konszolidálásának, ideje lenne törvényileg megtiltani az intézményesített nemzetközi uzsorát. Végül, de nem utolsó sorban az egyházak is szolidaritást vállalhatnának végre, Krisztus szeretett szegényeivel. Adják vissza azt állami támogatások összegét a rászorulóknak, a papok menjenek ki végre a kétségbeesett emberek közé az utcákra, lelki és anyagi vigaszt nyújtani számukra!

Ez persze nyilván álom, a világ nem fog önként saját sarkából kifordulni. A világ menthetetlen! Nézzünk körül most, karácsony idején, hogyan lett a szeretet csodálatos lelki fényéből, az elzsidósodott létezés barbár zsibvására! Hogyan tolonganak milliók Mammon felcicomázott templomaiban. Nem akarják észrevenni, hogy először maga a pénz lett kiüresedett áru, aztán a politika, majd maga az emberi létezés vált a kufárkodás végső tárgyává.

Végre ideje lenne álruha és álarc nélkül körbetekinteni ezen a feldúlt Magyarországon. Végre ideje lenne kiszállni a golyóálló, luxus limuzinokból és eltávolodni a testőrök biztonságos gyűrűjéből! Végre ideje lenne ennek a gyarló felső tízezernek megtérnie és letérdepelnie saját szegényei közé. Észre kellene végre venni, hogy ebben a szerencsétlen országban már szinte korlátlan hadikommunizmus uralkodik. A pártállam önjáró katonai gépezete a nemzeti szuverenitásra és az idegen behatolókra hivatkozva (értsd: nem fideszesek!), megalkotja a pártalkotmányt, megszállja a közintézményeket és bíróságokat, korlátozza az emberi és munkavállalói jogokat, rátelepszik a gazdaságra, ellopja a nyugdíjakat, felszámolja az önkormányzatiságot, szétveri az egészségügyet és az oktatást, teljesen behatol a vallás és a magánélet intim szféráiba. A beteg pártállami centralizáció lassan kiretusál minden élhető teret maga körül. Önálló és büszke nemzet helyett nem látunk mást, csak sivár pártállamot, kiüresedett pártalkotmányt, felfuvalkodott pártarisztokráciát, szemellenzős pártbírákat, korrupt pártrendőrséget, hazug pártmédiát, keserű pártigazságot, korlátolt pártszabadságot és egetverő pártjólétet. Ilyen az, amikor a despotizmus szabadságról álmodozik.

Aztán egy szürke reggelen majd ismét a békekölcsön befizetésére mozgósítanak. Aztán majd kollektíven kell meghallgatnunk a bölcs nemzetvezető örök és múlhatatlan tanait. Aztán majd titokban megint lehallgatnak, rendőrök figyelik legbensőbb gondolatainkat. Aztán jön majd egy internacionalista báb, aki beteljesíti a végzetet. A világ és benne Magyarország tényleg menthetetlen. A politikusok minduntalan a jövőt emlegetik, aztán visszahozzák ránk a beteg múlt minden kísértetét. Nem is olyan régen, még Sztálin, Hruscsov és Brezsnyev harcolt ilyen ádáz dühvel az imperializmus szelleme ellen. Kicsit távolabb az elmebeteg Kim Ir Szen fenyegetett ilyen kótyagos zavarodottsággal. Most Orbán mutat fügét az egész világnak.

Van valami félelmetes és nyugtalanító ezekben a felszínen demokratizált, mégis teljes totalitarizmusra törekvő, Soros-pénzen létrehozott kicsinyke rezsimekben. Amilyen tudatossággal verte szét néhány éve a kapitalista Gyurcsány a baloldalt, éppen olyan elszánt vakmerőséggel építi le és öli meg a baloldalivá vedlett Orbán a zsidó-keresztény jobboldalt és általa az úgynevezett polgári nemzettudatot. Ez a harc lesz a végső… Láthatóan senkinek sem érdeke egy erős és független Magyarország. Láthatóan valakiknek nagyon útban vagyunk! A provincia vezetői mindent elkövetnek, hogy kivéreztessék az országot. Egy államcsőd hatalmas biznisz a spekulánsoknak, majdnem akkora, mint egy véres háború. Egy új, gazdasági Trianon közeleg!

A nagy fekete könyvben Saul követői előre leírták és bekódolták a világ eljövendő összeomlását. Először szörnyűséges nyomorúságot jósoltak, majd elhatalmasodó káoszt és anarchiát, melynek nyomán színre lép majd az új rendcsináló megváltó, az Antikrisztus. Egyre inkább biztosak lehetünk abban, hogy előre eltervezett, tudatos forgatókönyvek irányítják a körülöttünk lévő zaklatott világot. Teljesen olyan ez a mai valóság, mintha a bázeli illuminátusok titkos társasága elérkezettnek látná az időt a végső leszámolásra és hatalomátvételre. Az emberi élet mit sem ér. Likviditás és likvidálás között egyre csekélyebb a különbség!

Állunk dermedten a tükör előtt. A valóság repedezett tükörképével szembetartjuk a magunk kicsinyke szürke tükreit. Önfeledten bámuljuk, ahogyan szabadon megsokszorozzuk és végtelenítjük a tükröződések számait. Látszólag kitárul tér és idő, mohó istennek képzeljük magunkat. Aztán átlépünk a saját magunk teremtette virtualitásba, és boldogan hiszünk ennek az önző és kicsinyes csalásnak. Az élet, a munka, a szerelem és a pénz is már csak szánalmas képzelgés. Adjuk és vesszük egymás között ezt a hazug és csalfa valóságot, mintha igazi lenne. Aztán egyszerre majd mindennek vége szakad. Drámaian keserű lesz a végső ébredés! Lesz magyar államcsőd és összeomlás? Igen! Lesz európai széthullás? Igen! Lesz kegyetlen világégés? Igen! A gyorsuló folyamatok emberi erő által már szinte megállíthatatlanok és sajnos már nem befolyásolhatók!

Lassan vége az utolsó békeévnek. És mi nem teszünk semmit, csak menetelünk a biztos végzet felé, akár egy engedelmes birkanyáj. Pedig közös akarattal még az utolsó utáni pillanatban is létrehozhatnánk valamiféle működőképes túlélési stratégiát. Mindehhez persze először néhány alapvető kérdésben végre nemzeti egységre kellene jutnunk egymással. Pártok felett álló, új és széleskörű nemzeti kiegyezést kellene végrehajtanunk! Aztán nagyfokú tudatosságra és következetességre kellene törekednünk az élet minden területén. Meg kellene szólítani végre egymást, őszinte párbeszédet kellene folytatnunk önmagunkkal, honfitársainkkal és Teremtőnkkel! Öngondoskodó, egymással szolidáris nemzeti közösségeket kellene gyorsan, szinte a semmiből felépítenünk, kiszámítható létbiztonságot (élelmiszert, munkát és rendet) kellene teremtenünk! Félek azonban, hogy minderre a megkésett magyar feltámadásra már nem sok időnk és energiánk maradt.

A világban egyre erősödik a "holokauszttagadók" kórusa, hangjukat azonban hamarosan felváltja majd az igenlők világméretű átka és moraja. A végítélet előtt mi, kisemberek már nem sokat tehetünk, de legalább újra, de legalább ismét ráeszmélünk arra, hogy kik lesznek ezért az eljövendő újabb szörnyűségért a fő bűnösök! A történelem kegyetlen, minden esetben a rosszabbik megoldás teljesedik be általa. Kár, hogy soha, semmiből sem tanulunk! Mi valahogyan mindig saját bukásainkra vagyunk a legbüszkébbek. Félve búcsúzom ettől az utolsó szegény békeévtől. Remélem, hogy a Magyarok Istene megóv bennünket és nem fogja megbocsájtani azt, amit elkövetni készülnek ellenünk!

Szabad Hirek