2010. november 25. Közélet

Nem szeretem a felsőfokot, mert állandó alkalmazásával megöljük a különbségeket. Most mégis szükségét érzem: a második Orbán-kormány eddigi legsúlyosabb, legtöbb vitára esélyes és egyben legkockázatosabb döntését jelentette ma be  Matolcsy György. Az elmúlt húsz év egyetlen igazán időtálló, ugyanakkor alapvetően felvilágosult abszolutista szellemben fogant reformját tervezi megszüntetni a kormány. Teszi mindezt pontosan úgy, ahogy maga a reform megszületett, s amit korábban maga is okkal bírált: az emberek szabad akaratának, véleményének figyelembe vétele nélkül. Az állam 1997-ben törvénnyel elrendelte, most színtiszta fenyegetéssel felszámolja. Ami akkor kötelező volt, most önkéntes helyett önkényes lett.

Rengeteg dologról lehetne írni a döntés kapcsán. Morális, gazdasági, jogi és politikai érvek keverednek, amelyek között nem is olyan egyszerű rendet vágni. Aki ítélkezni akar, annak ajánlom a már sokszor bevált egyszerű tesztet: gondolja el, mi lett volna a véleménye, ha ugyanezt, ugyanígy Gyurcsány Ferenc kormánya tervezte volna meglépni mondjuk 2009 elején, a gazdasági válság első évében. Lehet természetesen azt válaszolni, ahogy sokan teszik is, hogy most mások a célok, mások a lehetőségek és mások állnak a kormányrúdnál, az elvi megközelítések azonban nehezen tűrik ezeket az „apró” részleteket.

Nem hiszem persze, hogy a korábban kialakult nyugdíjrendszerre szent tehénként kellene tekinteni, a konstrukció kritikáját a komolyan vehető érveket rendre megspóroló politikusok helyett már többen és több helyen elvégezték. A rendszert át lehet alakítani, egyesek szerint kell is, az az eljárás azonban, amelyet a kormány választott, egészen elképesztő gondolkozást, hozzáállást feltételez. Most először érzem úgy, hogy a Fidesz döntéshozói elvesztették realitásérzéküket, és a párt kétharmados többsége és magabiztos fölénye tudatában elhitték, hogy szinte mindent és – ez majdnem fontosabb! - mindenhogy megtehetnek. Feltehetően azt szűrték le az Alkotmánybíróság körüli politikai mérnökösödés utáni választói reakciókból, hogy az értelmiségi-szakmai károgás nem oszt, nem szoroz, a választók mozdíthatatlanok. A kutya ugat, a karaván halad.

Nekem már akkor is az volt a véleményem, hogy az ügy nem önmagában ártalmas és veszélyes a Fidesz számára, hiszen a választók jelentős része feltehetően tisztában sincs ezeknek a kérdéseknek a lényegével, a tétjével. Viszont az, ami a Fidesznek a hatékonyságról, a cselekvőképességről és a gyors reakcióról szól, a szavazók egy jelentős részében erőszakosságnak, akarnokúságnak, mindenen átgázolásnak látszik, s pontosan ez az a kép, ami korábban több alkalommal elütötte a jobboldalt a hatalmi pozícióktól.  A Fidesz már októberben is a tűzzel játszott: viselkedésével a párttal kapcsolatos legártalmasabb sztereotípiákat erősítette. Olyan folyamatokat indított el, amelyek lassú méregként hatnak a balliberális oligarchiának: nem holnap, hanem fokozatosan, napról-napra.

Ennek ellenére a kormány most ugyanezt a produkciót ismétli meg, csak sokkal nagyobb közönség előtt. Ezúttal már nem csak elkötelezett alkotmányjogászokkal, kényes ízlésű konzervatív úriemberekkel kell számolnia, hanem közel három millió pénztártaggal, akik esetében vacsoraasztali témává válhat az, ami és ahogy történik. Ezek az emberek számolni, gondolkozni, beszélgetni fognak. Mérlegre teszik, mit és hogyan mond a kormány, mi lesz az ellenérdekelt felek véleménye, talán még az amúgy puha és erőtlen ellenzék álláspontja is nyitottabb fülekre talál. Sőt, az Alkotmánybíróság reakciója is (ha lesz ilyen) sokkal nagyobb figyelemre számíthat ebben a kérdésben, mint saját ügyében. Sokan bizonyára lelkesen támogatják majd a döntést, de feltehetően a jelenlegi Fidesz-szavazók egy jelentős része is felteszi a kérdést: tényleg így kell ezt megoldani?  

Érteni vélem a kormány motivációit, gazdasági és politikai megfontolásait.  Világos, hogy mekkora, korábban soha nem látott mozgásteret jelenthet a kabinet számára az a hatalmas összeg, amely ennek az akciónak a következtében bekerülhet a költségvetésbe. Mégis úgy érzem, hogy mérföldkőhöz értünk, olyan ügyhöz, amely sokat árthat a kormánynak, és bizonyos értelemben az országnak is. Nem feltétlenül most, nem feltétlenül azonnal.

Kommentál

Az IMF nem reklamált, hogy kötelező belépéssel is működő magán pénztárak 12 év alatt mintegy 200 milliárd Ft-ot vontak ki egy szűk elit magán céljaira. Nem tudjuk ebből mennyi került a "Táncsis alapítványba", aminek széf kulcs Gyurcsánynál van.

Vagy szűkkörű elit Afrikában nyaralt belőle. Másrészt most mindenki maga döntheti el, hogy vállalja-e a kockázatosabb magán nyugdíjpénztára vagy visszalép az államiba. Ez nem antidemokratikus. Másrészt végre a magán kasszára megszűnik az állami készfizető kezesség. Antidemokratikus ez előtt volt amikor egyeseknek kötelező volt...

Mitől fél a magán pénztár? Lehet, hogy a befizetett pénz csak virtuálisan van meg?

JOBBIK GONDOLAT