Ember volt. Élt. Jót s rosszat elkövetett, mint akármelyikünk. Bizonyára volt türelmetlen, megértő, fájdalmas, boldog, fájdalmasan boldog. Mint akármelyikünk. Csakhogy az Isten úgy gondolta, őt megjelöli. Hogy egyvalamiben mégis más legyen, mint akármelyikünk: kezébe adta a tollat. Aranyhegyűt, isteni tintába mártva. Ám hogy ez mégse legyen ennyire egyszerű, azért bántotta is kicsit: magyarként küldte a földre.

És itt jön a rettenetes dolog. Mert nem engedik. A saját szülőföldjét megtagadják tőle.  Az anyaföldet, amely magához ölel jót és rosszat, gyilkost és szentet válogatás nélkül. Hiénapolitikának áldozata ez az ember. Hát miféle istentelen dolog az, amikor hamvakat keresnek autókban mocskos kezek? Miféle gyalázatos dolog az, hogy gyarló, mocsok emberek döntenek arról, hogy ki milyen földben nyugodhat? Szégyen! Aki egy halottat rugdos, hogy a maga nagyszerűségét csiszolja, az egyszerűen beteg, torz lelkű monstrum. Ám vétkesek között cinkos, aki néma. S aki mindenféle embertelen emberi törvényre hivatkozik, az egyszerűen csak gyáva. Mert nemcsak a szélrózsa minden irányában vannak tartozásaink, hanem a saját vérünk irányába is.

„Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ” – írta Nyirő. Igen, ez ilyen egyszerű. Egy ember kérése, utolsó kívánsága, amely a legelvetemültebb barbár szemében is szent. És hagyjuk a politikát, a füzesek diplomáciáját, a cirkalmas szónoklatokat: egy emberről beszélünk. Egy emberről, aki különb volt nálunk, ki merte mondani a legnagyobb vétket: magyar vagyok.

Ezt az embert gyalázzák. Téged gyaláznak, engem gyaláznak. Mert ez a világ barbárabb a barbárnál. Lehet vitatni az írásait, mindenkinek szíve joga, hogy egyetértsen vagy sem. Igaz, ahhoz olvasni is kellene. Hogy egyáltalán véleményt formálhassanak. Abban van valami emberi mégis. De hogy egy ember holttestét, végakaratát focilabdának használják a politika pályáján, az már túlmegy minden határon.

Emberek, ez már sok. Mert Nyirő nem valakinek a tulajdona. Nem is győzedelmi plakát, nem is tiltott önkényuralmi jelkép. Nyirő egy ember volt. Aki élt, akinek fájt, aki súlyos kereszteket cipelt. Aki így gondolkodott a világról: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel ide hozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.”

Nem lett az. A Te felelősséged, az én felelősségem. Én arra kérem a Jóistent, engedje meg magyar véremnek, hogy anyaföldben nyugodjon. Abban a keserves, könnyel áztatott anyaföldben, aki mégis megbocsátón fogadja majd magába annak a testét is, aki most megtagadja. Úgy legyen!   (barikad.hu)

Szabad Hirek