2013. április 05. KözéletAmi kimaradt az áltudományos marxista történelemből.
(- Hunhír.info)

1945. április 4-e sokaknak még ma is „felszabadulás”, fogalmuk sincs a borzalmak borzalmáról, legalább egymillió magyar nő megerőszakolásáról, mindarról, amit Wass Albert regénye megörökített: „Agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?” Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, alább részletezett gyalázatos történéseket.

De lássuk részletesebben, mit műveltek! „Az Antikrisztus és a pásztorok” című, eredetileg 1958-ban megjelent regényében így számol be egy erdélyi falu minden korábbi képzeletet felülmúló megszállásáról:

„A szakaszvezető meglelte a borospincét, s fél óra alatt lerészegedett a katonáival együtt. Részeg fővel aztán elkezdtek erőszakoskodni a Peles-ház asszonynépével, még a nyolcvan éven fölüli nagymamával is, s amikor Peles meg a fia védelmére keltek az asszonyoknak, a katonák lelőttek mindenkit, aki a házban volt, még Rózsit, a cselédlányt is, meg Ferit, az istállófiút. A szörnyűséges mészárlás után tovább ittak, s agyba-főbe vertek mindenkit, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, összelődözték a házak falait, s feltereltek mindenkit a bányához. Ott kiválasztották maguknak a lányokat, a többit pedig bezárták a szerszámos pincébe. A lányokkal reggelig részegen dorbézoltak. – Teremtő Isten – hebegték az emberek. – Ez hát a felszabadulás?”

1945. április 4-ét követően a Vörös Hadsereg parancsnoksága mintegy száztízezer férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló szovjet csapatok – ahogyan David Irving megjegyzi könyvében (Felkelés!, 2003) – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Legalább egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Nem volt ritka, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. 

Ahol megjelentek, kő kövön nem maradt. Körmenden a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték vagy eltüzelték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig vagy krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, sőt WC-papírnak használták, illetve egyszerűen elégették őket. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat. S ha nem is állíthatjuk, hogy minden muszka mindezeket megtette, az általuk akkor történtekre visszaemlékezők elsöprő többsége azonban zömükre így emlékszik vissza.

Málnási Ödön visszaemlékezésében (Magyar Mártyrok, 1958) leírta továbbá, mi zajlott aztán az áprilisi „felszabadítás” jegyében hamarosan az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához”: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált.”

És akkor még nem is szóltunk arról, hogy a „felszabadítók” s nyomukban az addig illegalitásban működő hazai kommunistákból verbuválódott verőlegények elsők között az értelmiséget akarták lefejezni, kivált a katolikus papságot. Így végeztek Boldog Apor Vilmos győri püspökkel és Páter Kis Szaléz gyöngyösi ferences hitoktatóval. Említhetjük azonban Uzdóczy-Zadravecz István ferences tábori püspök esetét is, akit (amint Schneider Vencel atya Kálmán Peregrin dokumentumkötetében ( „Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000) megörökített feljegyzéseiben olvassuk) elfogatása után egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zártak, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot, állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni, majd a toloncházban, ahová vitték, éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák. Meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal. Az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette és hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!”. Amikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabot dugott és amikor elvérzett, a többi rendőr röhögött, hogy „egy burzsoá fajzattal kevesebb”.

Feldúltak tehát mindent, legelőször is a családokat, az otthonokat, miközben lapjaik mást sem hirdettek, mint hogy ők jelentik a felszabadulást, a megváltást, hogy (amint például a „Vásárhely Népe” 1945. március 25-i számában Szergej Rosztovszkij alezredes meghirdette) „a Vörös Hadsereg nem avatkozik bele a felszabadított országok polgári közigazgatásának irányításába”, és „önzetlenül támogatja a lakosságot abban, hogy az helyreállítsa társadalmi, gazdasági és kulturális életét”, mi több, hogy a „német propaganda” szülte „bolsevik rémségek”-ről szóló híresztelésekkel szemben feladata elmagyaráznia, hogy „a Szovjetunióban teljes vallásszabadság van, vannak templomok és papok, bárki egyházi házasságot is köthet, az anyától senki sem veszi el gyermekét”. Végül persze kibújt azért a szög a zsákból, ugyanis nem hagyott kétséget aziránt, hogy a vörös ármádia az általa megszállt területeken „mindenkit megsemmisít, aki ellenáll vagy kárt okoz” neki, megjegyezve ugyanakkor, hogy az általa megszállott „»úri faj« „mennyire megalázkodik, mennyire igyekszik magát bármi áron is behízelegni”.

Megalázkodás, behízelgés ide vagy oda, mindenkiben, aki elrejtette leányát vagy burgonyáját, rögvest eltaposandó ellenséget láttak. Nem felszabadítottak tehát, feldúltak mindent! Akik pedig túlélték rémtetteiket és még netán élnek, persze hiába is várnának kárpótlást. Az a jelek szerint csak azoknak jár mindmáig akárhányszor, akik nyíltan vagy burkoltan ma is helyeslik az akkori, imént részletezett gyalázatos történéseket.

Az antifasisztáknak nevezett terrorista csorda, akik a holokauszt megtorlásaként magyar állampolgárokat, civileket és nőket, gyermekeket öltek meg mint fasisztákat. Minél többet öltek meg, annál magasabbra jutottak később a szocializmusban...A megszálló szovjet hadseregtől kapták a fegyvert a rablásra, gyilkolásra.

Antifasiszták lettek továbbá a volt náci megszállást zsidó ki szolgálói is. Mert nyilatkoztak "megbánták bűneiket"..

Szabad Hirek