2012. szeptember 24. Közélet

Ellenzéki összefogás nélkül aláírták a halálos ítéletüket – idéztem már egy január végi bejegyzésben is a köztévé műsorvezetőjének sommás véleményét, amelyet az LMP akkor megválasztott frakcióvezetőjének mondott.  A magabiztos verdikt számtalan formában ma is naponta elhangzik, ám úgy tűnik, mintha egyre kevésbé érdekelné azokat, akik nem a szocialisták köpönyege alatt érzik a legjobban magukat.

A nyomás (az egységes fellépés érdekében) persze ma is óriási a Fidesztől balra álló oldalon (a „demokratikus ellenzék” szóösszetétel használatától pontosan ugyanazért tartózkodom, amiért azt sem írtam még le idézőjelek nélkül, hogy „nemzeti oldal” – mindkettő ugyanazt a politikai célt szolgálja: furkósbotként üzemel), sőt, feltehetően ez csak gyenge előjátékának tűnik majd annak, amit a választáshoz közeledve tapasztalunk.  Ennek ellenére az, amit eddig magam is elég valószínűnek gondoltam – hogy végül ezek a politikai erők valamilyen formában megállapodnak a közös indulásban -, kétségtelenül kevésbé látszik ma elképzelhetőnek (ami nem jelenti azt, hogy elképzelhetetlen), mint hónapokkal ezelőtt.

Világos, hogy a választási együttműködés mögötti legfontosabb (általában egyetlen) érv az új választási rendszer. Tény: a korábbiaknál is többségivé tett eljárás bünteti azokat, akik azonos oldalon állva külön indítanak jelölteket. Az egyfordulós választás arra ösztönzi (kényszeríti) a pártokat, hogy már a választás előtt (választási) koalícióra lépjenek: ha ezt nem teszik meg, azt kockáztatják, hogy nem lesz lehetőségük a választás után (kormányzati) koalíció kötésére. A mostani helyzetre lefordítva: ha azok, akik egyetértenek a kormányváltás fontosságában, közösen indulnak, lényegesen nagyobb esélyük van a közös cél elérésére. Bár a MSZP hazugság kampányának célja, hogy csak egy alternatíva van a kormány ellen, maga a MSZP. Kérdés, hogy a hazugságok alapján a nemzeti szocializmus mennyi támogatást kap.

A politika persze nem matematika: hiába tűnik úgy, hogy iksz egyenlő egy, vannak azért itt más szempontok is. Egyrészt lehet irracionálisan viselkedni: azért, mert valami nyilvánvaló, még nem jelenti azt, hogy a szereplők így is értékelik. Másrészt a kockás papír sem mutat meg mindent: az, ami ott egyszerű összeadásnak látszik, lehet, hogy a valóságban – amikor a választók döntenek – nem, vagy nem úgy működik, ilyenkor az összeadás vége akár kivonásnak is tűnhet. Az első esetben azt kellene mondanunk, hogy a Fidesztől balra álló táborban a szereplők a politikai érdekeik ellenére utasítják el a közös fellépést, a második esetben pedig azzal kellene magyaráznunk az együttműködés elmaradását, hogy az választói szinten nem megvalósítható. Szerintem  azonban itt – bár biztos vannak irracionális szereplők és tényleg nem lenne automatikus a jelenlegi támogatottsági adatok összeadása – másról van szó.

A problémák okát egyre inkább a kiinduló képlet egyik lényegi elemében látom. Abban, hogy akiket ma a Fidesztől balra állóknak tekintünk, valójában azonos oldalon állnak-e. Korábban azt gondoltam, hogy ezek az ellentétek nem mennek túl az SZDSZ-től megszokott imázsépítő célú konfliktusokon, de valójában politikai és kulturális értelemben (mindkettő fontos!) egy táborról beszélünk. Érdemes megjegyezni, hogy a magát liberálisnak nevező párt vezetői utólag bizonyítottak is: kevés kivételtől eltekintve ma szinte mindannyian alapvetően az MSZP-től (esetleg a DK-tól) várják a Fidesz-kormány bukását.  De vajon ugyanez a helyzet azok esetében, akikkel ma kellene megállapodnia a szocialista pártnak? Schiffer András, Jávor Benedek, Karácsony Gergely, Juhász Péter hasonló módon gondolkoznak jobbról és balról, Fideszről és MSZP-ről, mint Kuncze Gábor, Magyar Bálint és Pető Iván? A válasz csak látszatra könnyű. Egyrészt az SZDSZ-ben is komoly belső viták voltak a szocialistákhoz való viszonyról, és kétségtelenül akadtak olyanok, akiknek fontosabb volt a liberális identitás, mint a Fidesz-ellenesség (=MSZP-pártiság). Végső soron azonban az SZDSZ története arról szólt, hogy minden kritikus pillanatban (a koalícióban maradástól kezdve a D209-en át az őszödi beszédig) az „azonos oldal” győzedelmeskedett a „önálló értékítélet” felett.  Kétségtelen, hogy a második Orbán-kormány működésére adott válaszok a Fidesztől balra ma is hasonlóak, gyakran azonosak. Nem egyszerű eldönteni, hogy a stílusbeli különbségek, a viselkedésbeli eltérések pusztán a megkülönböztetésre irányuló taktika részei, vagy van valódi alapjuk. Ahogy az sem világos, hogy ez a tábor csak ügyesebb, kitartóbb tárgyaló, mint az SZDSZ volt, és csak az árat próbálja emelni, vagy valóban nem az egyetlen célja-stratégiája a szocialistákkal való együttműködés.

Ismétlem: korábban magabiztosabban mondtam volna, hogy előbb-utóbb úgyis megállapodnak, ma azonban vannak arra utaló jelek, hogy az a szakadék, ami elválasztja egymástól az MSZP-t és az új, a Fidesztől balra álló erőket, az mélyebb, mint az, amely az amúgy antikommunistának induló SZDSZ (vezetői) és az MSZP között volt. Lehetnek ennek generációs okai, lehet, hogy mindössze az MSZP megváltozott társadalmi megítélése az ok, de kétségtelen: hasonló helyzetben az SZDSZ már régen felismerte volna a Gerbeaud-liberalizmus történelmi küldetését. Az, hogy az LMP és csatolt részei még nem tartanak itt, mindenképpen figyelemre méltó és értelmezésre szoruló.

Ahhoz, hogy így is maradjon, szerintem két dolog kell. Egyrészt az, hogy a döntéshozók megfontolásait – miként ez az SZDSZ-ben megtörtént - ne uralja el a Fidesz-fóbia, hogy ne csak Orbán Viktor számítson, hogy ne írjon felül minden megfontolást a velük, vele kapcsolatos félelem, elutasítás. Másrészt pedig egy olyan támogatói bázis, amely elfogadja, megérti az önállóság, a különállás fontosságát, sőt, el is várja, hogy ne nőjön össze az, ami nem tartozik össze. Ebből a szempontból nem túl biztató az LMP számára az Ipsos adatsora: június óta hatról két százalékra estek vissza. Ha a párt nem tud fordítani ezen a trenden, a sikertelenségtől való félelem a választási rendszerből fakadó kényszerrel és a baloldali véleményformálók nyomásával együtt akár a mostani szándékok ellenére is SZDSZ kettőt csinálhatnak az LMP-ből.

Hogy két oldal lesz, ahogy az MSZP stratégiája szeretné, vagy akár több is, az persze nem mond még semmit a választási esélyekről. Én ma sem vagyok meggyőzve arról, hogy az a 25 százalék és az egy súlycsoport olyan könnyen elérhető lenne, de az kétségtelen, hogy a magyar pártrendszer jövője szempontjából valóban fontos lehet, hogy megpróbálják, vagy előbb-utóbb egy  ponton veszni hagyják.

Szabad Hirek