Ismétlem: nincs több katonája ennek az országnak! Az összes többi – mindenki, a minősítgetők, az irigyek, az arctalanok, a puhatestűek és a többiek, akik egyébként nem számítanak – hazaárulók egytől egyig. Belovai akkor, mikor… katona volt és magyar. Eduardo Horvátországban, itthon és Bolíviában.
Katonák voltak és magyarok. Eduardot megölték.

Belovai István tegnap hunyt el.
Hős volt.
És a puhatestűek, az unalmasok, a mindig fáradtak és alkalmazkodók döntöttek felőle. Szépen állunk…

Szóval voltak ők.

És vagyunk mi. A maradék. A bajkeverők. Az egyenruhások és a majdnem azok. Akiknek Belovai és Edu a példa.

A többi, mindenki más ebben a történetben, szánalmas, hitvány féreg, ellenség.

Elárultuk Belovait. Mindahányan.
Mert mikor Belovai István a hazájáért és a szovjetek ellenében kockáztatta saját életét - megelőzve ezzel egy esetleges pusztító háborút -, letartóztatták, a halálraítéltek cellájában tartották fogva, a börtön udvarán négyen sétáltatták pórázon vezetve, mint egy sorozatgyilkost. Családi élete tönkrement, 1986-ban pedig életfogytiglani büntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A rendszerváltás után ítéletét 15 év börtönbüntetésre csökkentették, amit öt évre felfüggesztettek. Belovai István haláláig magyar maradt, intenzív közéleti levelezést folytatott, saját honlapot tartott fenn, küzdelmet folytatott a szovjetek ellen kémkedő valamennyi egykori kém rehabilitálásáért, ahogy ezt egyébként korábban például a lengyelek már megtették. Kegyelmet ugyan kapott, de nem rehabilitálták. Belovaiért senki nem küzdött. Jól nem. Ő viszont minden magyarért az életét áldozta.

Belovai csak ennyit kért: „Kérek minden magyart a világon, támogasson életem utolsó harcában, hogy rehabilitáljanak Magyarországon.”

Árulók vagyunk.
Szerintem világos a képlet.
Dicsőség a hősöknek!

(ellenkultúra.hu alapján szerk.)