2010. november 4. Közélet

A világosi fegyverletétel, a trianoni békediktátum, hazánk 1956. november 4-i szovjet katonai lerohanása, a forradalom és szabadságharc eltiprása máig tartó óriási traumákat okozott a magyar népnek. Gondoljunk bele: hogy alig több mint más félszáz év alatt ekkora pofonokat, alul ütéseket kapjon egy nép, Európában szinte egyedülálló. Más népek talán régen elpusztultak vagy szétszóródtak volna. Mindhárom esetben a Kelet és a Nyugat hallgatólagos vagy nyílt szövetségével igyekeztek felszámolni hazánkat, megaláztak, elpusztítottak volna egy ezeréves államiságú nemzetet. Oroszországnak, majd a Szovjetuniónak, a későbbiekben Németországnak, az Egyesült Államoknak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának különböző mértékben, de kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Magyarországot időről időre megfosztották önállóságától, függetlenségétől, területi integritásától, vagyonától, magyar nemzetiségű lakosságának javától, és újra és újra, visszavetették a vég kezdetéig, a nyomor küszöbéig.

Mindezek úgy történtek, mintha nem lett volna a több mint ezeréves Magyarország Európa egyik legrégibb állama, amely a nyugati kultúrához való kötődését ezerszer igazolta, a keresztes hadjáratban való részvételével vagy a török elleni végvári harcokkal, sok magyar, vagy magát magyarnak valló hős halálával megmentette Nyugatot az iszlám hódításától. Ez volt a magyarság. De nagylelkű és nagyvonalú volt a második világháború idején is, amikor a német nagyhatalmi törekvéseknek egy ideig ellenszegülve menedéket és otthont adott a menekülő lengyeleknek, a francia és más nemzetiségű zsidóknak, sőt a német megszállás után a nyilas hatalomátvételig korlátozott védelmet nyújtott a magyar zsidóságnak is. Nem tett többet, sőt kevesebbet Vichy Franciaországa, Mussolini Olaszországa, Antonescu Romániája, Tiso Szlovákiája sem. A háború vége után a legsúlyosabb büntetést a németek után a magyarok kapták. Csaknem nyolcszázezer civilt, hadifoglyot, politikai elítéltet hurcoltak el a Gulagra – azzal a különbséggel, hogy nem kaphattunk Marshall-segélyt, negyvenöt éven át a szovjet megszállással elvesztettük függetlenségünket, és a magyar népet sokszorosan megsarcolták, kifosztották, eladósították.

Csak azt nem tudni, miért nekünk járt ez? A magyarságunk miatti állandó vezeklés, a Canossa-járás miért éppen nekünk jutott? Miért pont mi nem kaptunk a való életben is átváltható szolidaritást az 1990-es rendszerváltás idején, mi, akik elsőként nyitottuk meg Közép-Kelet-Európában a német menekülteknek a nyugati határokat? Ekkor, 1956 után már másodszor leptük meg a világot a szabadság iránti elkötelezettségünkkel, humanitárius segítségnyújtásunkkal, bátorságunkkal, míg a szovjet hadosztályok az országban voltak. Igaz, ekkor sem jutott eszébe Nyugaton senkinek, hogy valamivel tartoznak nekünk, ha mással nem, a kommunisták által felvett milliárdos adósságok elengedésével, amely összeg jelentős részét internacionalista segítség címén küldtük például Kubába, Kambodzsába, Vietnamba, Nicaraguába vagy az ország valutaállományát az orenburgi gázvezeték építésére fordítottuk. A rendszerváltás idején az első világháborús trianoni határok felbomlottak, önálló államok alakultak, részben a volt történelmi Magyarország területeiből, de bennünket senki sem kérdezett meg, hogy a status quo felbomlásával nekünk járna-e valami. Ha más nem, hogy a határon túli magyarok megkaphassák az autonómiát. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a túlélésre berendezkedett ország olyan, amilyen. Mert mi ki tudjuk termelni a kurucainkat, de a labancainkat is. Rendelkeztünk nyilasokkal, de zsidó mentő, háborúellenes horthysta tisztekkel, polgárokkal is. Aztán volt nekünk jócskán kommunista, bolsevista elveket valló vérbíránk, ávósunk, országunkat kifosztó, függetlenségünket áruba bocsátó, áruló magyarunk, míg velük szemben ott voltak azok a milliók, akik passzív rezisztenciájukkal, akár nyíltan is elutasították a Rákosi- és Kádár-rendszert. De voltak forradalmárjaink, akik 1956. november 4. után ismételten szembeszálltak a sokszoros túlerővel rendelkező szovjet csapatokkal. A világon elsőként mi ütöttünk rést a kommunizmus világrendszerén, a hős szovjet katona mítosza nálunk foszlott először szét. Hősök és hóhérok, kollaboránsok és áldozatok, jók és rosszak, középszerűek és nagyszerűek, sokan átlagosak, nos ezekből tevődünk össze mi, magyarok. És milliók – még mindig mi –, a jelenlegi többség, akik végre rendet, morális tartást, demokráciát, a tettekkel arányosan következményekkel járó Magyarországot, társadalmi békét, a közjó kormányzati képviseletét akarnak. Ha ez megvalósulni látszik, akkor talán volt miért harcolniuk, meghalniuk az ötvenhatos forradalmároknak.

(Forrás: Magyar Hirlap online)

Kommentál

Mivel 1945 után a zsidók átvették a többségi uralmat mint vezetők, mint holokauszt túlélők, ezért Nyugat elhitte, hogy itt fasiszta visszarendeződés folyik Magyarországon. Másrészt az itteni zsidók féltek, hogy a gazdag zsidók aki kollaboránsak voltak a német megszállókkal. Így szabadon távozhattak az országból. Cserébe összeállították a zsidó deportáltak listáját a megszálló németeknek, és a magyar hatóságok segítésére.

1956-ban ez eddigi hatalmon lévő zsidók féltek, hogy ezek a zsidók Izraelből visszajönnek, és elveszik az itteniektől a vezető szerepet. Biszku Béla is utalt rá legutóbb. Nem a többpártrendszertől, hanem ezen gazdag izraeli zsidók visszajövetelétől tartottak...Ezért fordultak a szovjetekhez...

JOBBIK GONDOLAT