A globalizáció rátelepedett mindarra, ami nemzetközi, így az olimpiára is. A világpolgárrá formálás folyamata, ahogy a jelek mutatják, még vesztésre áll. S vannak, akiknek ez nagyon fáj. Elviselhetetlenül…

Schmitt Pál 2010-ben azt javasolta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnál, hogy az ifjúsági olimpián a versenyzők ne vihessenek magukkal nemzetiszínű lobogót a dobogóra. A NOB magyar tagja ezzel a javaslattal kívánta „megóvni” az ifjúsági olimpiai játékok eredményhirdetésének a rendjét,

„különös tekintettel az esetleges túlzó nacionalista megnyilvánulásoktól”.

A nemzeti hovatartozás összecsap a nemzeti hova nem tartozással…

Nemzeti hömpölygés

„Ezúton üzenem minden érintettnek, hogy engem nem zavar a lelkesedésük, amit a Risztov Krisztián világrekordja felett éreznek, amíg a négy fal között csinálják. Különbözőek vagyunk, nincs is ezzel semmi gond, de ne tukmáljuk egymásra a mániáinkat, és pláne ne várjuk el, hogy mindenki osztozzon a gyerekes örömünkben”

– írta Tóta W. Árpád publicista. A blogger írásában azt is kifejtette, hogy magasról tesz az olimpiára. Tóta W. azt is kifejti, hogy az olimpiának és az abban szereplő sportoknak semmi haszna, annál többet ér mondjuk egy robot. A publicista azt is megjegyzi, az olimpiával kapcsolatban nem a felesleges pénzkidobás idegesíti a legjobban:

„De nem a pocsékolás, és nem is a túllihegés a legzavaróbb tünet. Hanem a hősök óhajtása. Az ellentmondást nem tűrő nemzeti hömpölygés, amely gyanakvóan tekint a közönyre, a lelkesedni restekre.” 

Röfög a disznó

Gerlóczy Márton is többször megszólalt a témában és próbálta kisebbíteni a magyarok sikereit. Egyik írásában például úgy tűnt, kifejezetten örül annak, hogy a magyar vízilabda-válogatott nem nyert aranyat az olimpián. A publicista arról értekezett, hogy túl sok volt az az idő, amíg Kásás Tamás olimpiai bajnoknak érezhette magát, ezért éppen itt volt az ideje, hogy most már más nyerjen. „Én abban az évben paradicsomot szeleteltem a Golán-fennsíkon egy kibucban” – jegyezte meg Gerlóczy arról azzal az évvel kapcsolatban, amikor Kásás először lett olimpiai bajnok.

Gerlócy a magyarok örömét Risztov Éva ebédje című írásában is igyekszik bagatellizálni, melyben azon élcelődik, hogy a rántott húsnak való sertés már biztosan nagyon várja, hogy végre Risztov Éva ebédje lehessen.

Tényleg bosszantó

A megható vagy éppen izgalmas pillanatok nem hozták lázba Fáy Miklós publicistát sem. Aki a következőket közölte az olimpiával kapcsolatban:

„Lehet, hogy a sport tényleg popzene és valóságshow. Akkor legalább értem ezt a furcsa üresség-érzést, ami folyton bosszant. Ülök másfél órát a tévé előtt, izgulok, szorítok, aztán lefújják a meccset, és az esetek 90 százalékában nem érzek semmit. Se fájdalmat, se megkönnyebbülést, se boldogságot, se megváltást, se felháborodást. Nincs arányban a befektetett figyelem és idő az utóhatással, kimegy az emberből az élmény… a mostani olimpia már nem több saját magánál. Szórakoztatás, beszédtéma-szolgáltatás, befektetés.”

Már túl van a bosszantó kategórián Fáy fásultsága. Inkább sajnálatra méltó, ha nem érintette meg, amikor Gyurta Dániel felajánlotta aranyérme másolatát az ötkarikás játékok előtt elhunyt úszó Alexander Dale családjának. Sajnálatra érdemes, ha Joó Abigél fájdalmából semmit nem érzett. A magyar cselgáncsozó a negyeddöntőben magabiztosan vezetett amerikai ellenfelével szemben, majd egy akció során megsérült. Joó Abigél alig bírt lábra állni, de összeszorított fogakkal folytatta a küzdelmet.

Szorgoskodnak

A minőségi újságírásért-díjjal elismert Magyari Péter azon sopánkodik egyik írásában, hogy sokan érdemelnék ki a Gyurta Dánielnek járó figyelmet és elismerést:

„Kétségtelen, hogy Gyurta Dániel most nagyon nagy szám, mindenki vele foglalkozik, ebben gondolom szerepe van a világcsúcsnak is, ami az eredményjelzőn szerepelt. De ezzel együtt ne felejtsük el, hogy sok szorgalmas ember van még ebben az országban, akik esetleg ugyanígy tudnának örülni annak, ha velük is foglalkoznának a közvéleményben.”

Ez iszonyat!

Bochkor Gábor fülét szintén bántották a felemelő olimpiai pillanatok, ugyanis beszólt Horváth Mariann hatszoros világbajnok párbajtőrözőnek, aki Szilágyi Áron olimpiai bajnoki meccsét közvetítette és közben meghatódott. A rádiós műsorvezetőből azonban csak undort váltottak ki a szívhez szóló pillanatok, és élő adásban a következőket mondta:

„Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezető nő, hogy már zavart… Ez iszonyat volt!… Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögő gombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet…”

A pincebogarak, Tóta, Bochkor, Magyari, Fáy több közös vonás van bennük… Az egyik, hogy valószínűleg hármasuk volt tornából, mint Rosenberg Daninak…

A másik közös vonás, hogy nem bírnak egynek lenni a sokaságban. Egyek akarnak lenni a sokaságnak. A megmondók, az odamondók, a megmutató magamutogatók. Azok, akik ha mindenki örül, akkor ők fanyalognak. Ha mindenki sír, akkor ők nevetnek. Ettől érzik azt, hogy ők különlegesek. Pedig nem azok. Csak különcök, de nem különlegesek. Kirekesztő, kirekesztők…  ( MTI)

Szabad Hirek