Orbán a hibás, már megint avagy egy szervezett provokáció a demokratikus közélet ellen....
2011. február 13. Közélet

Miután a média a szőnyegre kente az épp aktuális, bűzös kis szenzációt, miszerint Bakács Tibor Settenkedő megpróbált fizetés nélkül elslisszolni egy rúd téliszalámival, részint viccesen, részint az elmúlt évek tapasztalatának kesernyés ízével megjegyeztem, hogy figyeljük csak meg, a balliberális körök valamiképp ezt is a Fidesz és Orbán Viktor nyakába fogják varrni. Nos, az eset óta eltelt egy hét, s egy cseppet sem büszkén kijelenthetem, igazam lett. Sok-sok piti ember jött, és megmagyarázta egy piti bűncselekmény miértjét.

Az új moralisták ismét megmondták, hogy voltaképpen mit kell gondolnunk, ezúttal Bakács tettéről. Minden írás azzal kezdődött, hogy „elítélem a lopást”, majd azzal folytatódott, hogy „de”. S ebbe a bizonyos „de” kötőszóba lett beletöltve csordultig az a balliberális deformáltság, amelynek megköszönhetjük mindazt, amit most itt látunk. A romokat. Körülöttünk és benn, a lelkünkben. Ez utóbbi a legfájdalmasabb, s csak az Isten tudja, mikor sikerül, vagy sikerülhet-e egyáltalán újjáépíteni, amit leromboltak. Pont azok, akik most fölényesen kioktatnak minket újra és újra.

A tavalyi választások óta pedig a tollukból tinta helyett kínlódás és szenvedés ömlik a papírra. S minden alkalmat megragadnak, hogy pajzsként használhassák a kormánnyal szemben, amelyet már nem is a Kádár-rendszerhez, hanem egyenesen a Rákosi-érához hasonlítanak. Mert annyira rettenetes, szerintük. Bár annak is megvan a maga pikantériája, hogy egykori kollaboránsok, besúgók, hazaárulók riogatnak a kommunistákkal. (Azt viszont eldönthetnék végre, hogy akkor mi most mik is vagyunk, kommunisták vagy nácik/fasiszták? Szeretném tudni, csak a miheztartás végett.)

S persze azt se feledjük, hogy a balliberálisok, a „de” kötőszó apostolai, akik képesek mindenről beszélni, csak éppen a lényegről nem, s akik mostanság szörnyűséges elnyomást és diktatúrát kiáltanak (Istenem, mennyire unom már ezt is újra és újra leírni, de hát muszáj), 2006 őszén, mikor lőtték, verték, ütötték, rugdosták a magyart az utcán, egy megveszekedett szót sem szóltak.

Ellenben most szólnak. Most elemükben vannak. Előkúsztak a kövek alól, igazságérzettől és szabadságvágytól fűtötten. S ha kell, megmagyaráznak nekünk bármit úgy, hogy végül mindig ugyanoda lyukadjanak ki. A Fideszhez meg Orbánhoz. Mert ő a hibás, mindig s már megint. Valahol azért ez már művészet a maga módján. És jobb, ha tudjuk, az Orbán-fétis nem ismer határokat. Andrassew Iván például ezt bírta írni a Bakács-ügyről:

„Azt is el tudom képzelni, hogy mostanában átélte azt, hogy nem tudta elhozni a gyerekeit, mert nem volt mivel megetetni őket. Sokan élünk mostanában az ilyen döntések határán. Bármelyik nap bedőlhet minden. Most ért el hozzánk a világválság nevű világháború. Leraboltak minket és elfogytak az utolsó tartalékok is. Ráadásul jött az új hatalom. A totális bosszú hatalma. Mindenki azt gondolja, hogy a médiatörvény a legveszedelmesebb a sajtószabadságra nézve. Pedig dehogy. Nincsenek hirdetők. Jött az új kormány és azonnal eltűntek. (…) A környezetem tele van szorongó emberekkel. Úgynevezett értelmiségiek, több diplomával. Teljesen védtelenek.”

S innen már tényleg csak egy apró lépés, hogy Bakácsra ne elkövetőként, hanem sajnálatraméltó áldozatként tekintsünk. A sanyarú sorsú, elszegényedett újságírót a rendszer kényszerítette bele, hogy elkövesse ezt a megélhetési bűncselekményt.

Éhes volt, hát megpróbált elcsenni egy rúd téliszalámit.

Legalábbis így szólt az első verzió. Azóta viszont már kiderült, hogy Bakács tízezer forinttal tért be az áruházba, ráérősen vett hagymát, krumplit, zöldségeket, miegymást. Aztán jött az ötlet, a piti tolvajlás. Illetve annak kísérlete. Settenkedett, lebukott, a biztonságiak elkapták, s ezzel kiiratkozott a kultúremberek sorából.
Ez a lényeg. Minden más csak mellébeszélés és visszataszító szerecsenmosdatás.

( ellenkultura.info)

Jobboldali gondolat