2012. április 16. Közélet

Néhány napja megint találtak piszkálni valót a magyar törvénykezésben a brüsszeliek. (Magyar MSZP újabb feljelentésére, akik valamikor Szovjetunióba jelentgettek. ) Találnak mindig. Most éppen az egyházügyi törvény és a vallásszabadság kérdése az ürügy. Azt már eddig is tapasztaltuk, hogy Brüsszelben újabb és újabb követelésekkel állnak elő, miközben a magyar kormány lohol, hogy teljesítse azokat, de úgy tűnik, a követeléseknek, a kötelességszegési eljárások kezdeményezésének sosem lesz vége. Ami az Európai Unió parlamentjét és bizottságát illeti, az valószínűleg nem egyéb, mint egy minden európai eszme, érték, hagyomány lebontására felépített rendszer, amelynek feladatköréhez tartozik az európai nemzetek és államok felszámolása. Nem ez a legnagyobb baj, mert feltételezzük, hogy az európai nemzetek védekezni fognak, és előbb változik vagy omlik össze ez a rendszer, mintsem a nemzetek. Nemcsak gazdasági okai lesznek az uniós csődnek, ahogy azt Soros György jósolja mostanában, hanem legalább akkora súllyal ennek a nemzetek ellen irányuló „projektnek” a képtelensége is.

Nekünk nagyobb baj az, hogy lassan szinte természetesnek tartjuk, mert megszoktuk, hogy az Európai Parlament magyarországi szocialista-liberális képviselői jól fizetett kofákként árulják portékájukat Brüsszelben. Az uniós standon egy ország van kiterítve, mint annak idején a Trianon-palotában, és mint akkor, most is az üzlet az irányadó. Az áru Magyarország. (Közben vágynak vissza a hatalomba. Vágy, hogy a Eu Bizottság választás nélkül visszahelyezi a hatalomba. Lásd Görögország, ahol anti ország ellenes kormány a spekulációs tőke érdekében.)

A különbség talán az, hogy akkor még nem voltak jelen a békediktátumok szerzőinek közvetlenül bedolgozó honi vásárosok. Akik voltak, Versailles-ban nem állították fel a standot, inkább batyuval járták Európát. A vevők alighanem ugyanazok, akkor is a háttérben, most is. Az Európai Unió magyarországi kofái ezúttal közvetlenül a brüsszeli bizottságnak dolgoznak, hazai és nemzetközi háttérrel. Ki hitte volna még a nyolcvanas évek Magyarországán, hogy olyan arányú kiárusítás kezdődik már az első „szabadon választott” kormány idején, hogy hazai tulajdonban alig marad valami, s az ország pillanatok alatt egyetlen piactérré változik. Majd pedig a hazai árusok és az uniós politbüro közös erőfeszítéssel működteti tovább a piacot, és már nemcsak az anyagi javainkra, a nemzeti vagyonra vetnek szemet, hanem az államra, a kormányzásra, a jogrendszerre és mindenre, ami még egy ország sajátjaként félig-meddig megmaradt. Ám legfőképpen azokra a szellemi tartalékokra, amelyek nélkül nemzet nem létezik. A lényeg az, hogy ne is létezzen. Legyünk európai polgárok, világpolgárok, tekeregjünk a világpiacon, üzleteljünk, sefteljünk bátran, ügyesen, és közben felejtsük el, hogy egykor volt hazánk, országunk, nemzetünk, amit most a kufárok árulnak. Fájdalmas és dühítő ennek az országvesztő politizálásnak, árulásnak a gátlástalan nyíltsága. Az arcátlanságnak ez a szemrebbenés nélküli, nyílt vállalása. A neveket nem kell sorolni, hiszen bárki olvashatja azokat naponta a sajtóban, személyüket csodálhatja a televízióban. Nem is a nevek a fontosak, hanem a rendszer, amely magához emeli és használja ezeket a figurákat, és mintává avatja őket. Így lehet zülleszteni a világot, azt sugalmazva, sulykolva, hogy ez a jövő, és ez az az emberfajta, amely érvényesülhet. Tedd félre hát eddigi önmagad, alkalmazkodj feltétel nélkül, légy az, akivé mások éppen tenni akarnak, egy ízetlen, színtelen, szagtalan világ kofája vagy közszolgája! – ez a program, az európai projekt. És ezt meg is fizetik rendesen, életre szólóan.

Ki hitte volna korábban, hogy ez lesz egyszer az európai eszméből? Azt sem hihettük – még azok sem, akik néhányan előre sejtettek ebből valamit –, hogy a hazai liberálisok és nyomukban a szocialisták itthon és az Európai Unió fórumain a jellemtelenség és az arcátlanság kitárulkozásának erre a mértékére lesznek képesek. Hogy mindenáron hatalmat akarnak, és akármilyen kisebbségben, de ők akarják uralni az országot, azt eddig is tudtuk, de azt nem, hogy amit a falu széli putrik vagy a városi grundok erkölcsi törvénye és a betyárbecsület sem engedett meg korábban, azt ők most mind megengedik maguknak. A sokat emlegetett politikai váltógazdálkodást ők úgy képzelik, hogy négy évig kormányon rombolnak és fosztogatnak, majd négy évig ellenzékben árulják az országot. Ezt tekintik ők demokráciának, és ebben a felfogásban a demokrácia számukra maga a Paradicsom, és Brüsszel a megtalált „ígéret földje”. Minket azonban nem az ő demokráciájuk érdekel, és nem az, hogy miről mit gondolnak. Minket a magunk országa érdekel – és ez van most a brüsszeli standon. (Magyar Hirlap)

Szabad Hirek