„Ami a németeknek öt év alatt nem sikerült Auschwitzban, azt én öt hónap alatt véghezvittem Schwientochlowitzban”.

(Shlomo Morel, néhai zsidó büszke haláltábor-parancsnok)

A gyarmati lét legfőbb attribútuma, hogy külső hatalmi központok döntenek a kolónia területén élő leigázott, jogfosztott népesség sorsáról, jövőjéről, megmaradásának vagy kipusztításának feltételeiről, egyszóval a nemzeti önérdek minden tekintetben idegen hatalmi, pénzügyi és stratégiai célkitűzéseknek és érdekeknek rendelődik alá.

Egy bizonyos jeruzsálemi székhelyű Simon Wiesenthal Központ lassan egy évtizede meghirdette az „Utolsó esély” fedőnevű ún. nácivadász akcióját. Ennek az a lényege, hogy azokat a második világháborús hősöket és veterán idős embereket, akiket az Efraim Zuroff vezette társaság zsidóellenes, háborús bűntettek elkövetésével vádol, az ő bemondásuk alapján azoknak az államoknak az igazságszolgáltatási szervei vonják felelősségre, amelyeknek állampolgárai, s a lehető leghamarabb ítéljék el, börtönözzék be, folyamatos hatósági zaklatással lehetetlenítsék el és kergessék a halálba őket.

Magyarország, illetve mi, magyarok Zuroff feketelistáján mindenkor kiemelt helyen álltunk. Ismeretes, hogy az egyetlen zsidó ember megölésével vádolt Zentai Károlyon nem teljesedhetett be a talmudi bosszú, őt ugyanis az illetékes ausztrál bíróság – hosszú tortúrát követően – végül is nem adta ki a közép-európai cionista provinciának. Igaz, a döntés ellen az ausztrál belügyminiszter fellebbezést nyújtott be. (Ismét egy jogi abszurditás: amennyiben a magyar katona el is követte volna a terhére rótt emberölés bűntettét, az már többszörösen elévült 1944 óta). Nos, nem meglepő, hogy a 2010. évi Wiesenthal-proscriptio aranyérmes helyén továbbra is Magyarország áll, tudniillik a rögeszmés „nácivadász” halállistájának legkeresettebb „bűnöse” a most 97 esztendős Képíró Sándor. A jeruzsálemi zsidó civil szabadidős önszervező csoport áskálódásainak meg is lett az eredménye: a Budapesti Nyomozó Ügyészség 2009. szeptember 14-én meggyanúsította a volt csendőr századost, 2011. február 14-én pedig vádat emelt ellene társtettesként elkövetett háborús bűnök okán.

Képíró Sándor az első világháború kitörésének évében született. 1932-33 folyamán Nyíregyházán, a VI. Tüzér Osztálynál szolgált, s hadapród tűzmesterként szerelt le. 1932-37 között a szegedi – eredetileg hazánk második egyetemeként 1876-ban Kolozsvárott alapított és Trianon után onnan áttelepített – Ferenc József Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója volt, s itt szerzett államtudományi doktori fokozatot. A következő tanévben már Budapesten, a Kereskedelmi Akadémián találjuk, majd 1938-ban a Magyar Általános Hitelbank munkatársa lesz. 1939-40-ben elvégzi a Ludovika Akadémia csendőrtiszti tanfolyamát, melynek végén hadnaggyá avatják, 1941-ben pedig előléptetik főhadnaggyá.

Miután a Magyar Királyi Honvédség a Versailles-ban mesterségesen összetákolt első jugoszláv állam törvényszerű szétesésekor visszafoglalta a Muraközt, a Baranya-háromszöget és a Bácska déli részét, a szerb terroristák (polkorrekt interpretációban: partizánok) azonnal magyarellenes akciókat, gyilkosságokat és pogromokat szerveztek. Ennek megtorlásképpen került sor 1942 januárjában – több hullámban – az újvidéki razziára. Ennek során a honvédség és a csendőrség egységei magyar adatok szerint 3300, szerb források szerint 3800 terroristát és velük együttműködő polgári személyt öltek meg, túlnyomó többségében szerbeket, kisebb részt zsidókat, bár kétségtelen, hogy a háború szörnyű törvényei következtében ártatlan áldozatok is voltak. Az akkori vezérkari főnök, Szombathelyi Ferenc már 1942. február 4-én vizsgálatot rendelt el az újvidéki razzia ügyében, azonban ekkor még senkit nem vontak felelősségre az eljárás során. Szombathelyi 1942 nyarán megismételtette a belső vizsgálatot, azonban a három legmagasabb rangú főtiszt, Feketehalmy Czeydner Ferenc altábornagy és Deák László ezredes , valamint Garassy József vezérkari ezredes elkerülték a felelősségre vonást, minthogy az első két katonával szemben Horthy kormányzó mint legfelsőbb hadúr megszüntette az eljárást, majd nyugállományba küldték őket, Garassy pedig ekkor már a keleti fronton tartózkodott a 2. magyar hadsereg kötelékében. További 12 honvéd- és csendőrtiszt, köztük Képíró Sándor ellen is, lefolytatták az eljárást. Végül 1943 decemberében vezérkari főnökségi bíróság elé került az ügy, melynek során mind a 15, az újvidéki razziában főszerepet játszó személyt a törvényszék elé idézték. Képíró Sándort ekkor börtönbüntetésre ítélték hűtlenség vádjával, azonban rövidesen kiszabadult, Csatay Lajos honvédelmi miniszter rehabilitálta, sőt 1944. február 18-ai hatállyal visszakapta – akkor már – századosi rendfokozatát is.(A rendelet száma: 40116 eln. fbü. 1944. május 25.). 1944 végén az országot megszálló szovjet ármádia elől német területre vonult egységeivel, a háború befejeződése után Linz környékén élt és dolgozott. Közben a budapesti ún. népbíróság 1946-ban azzal vádolta meg, hogy saját kezűleg is ölt meg civileket 1942 januárjában a Délvidéken. (Az alkotmányos jogrend teljes helyreállításáról Magyarországon majd akkor beszélhetünk, ha ennek a politikai bosszúra verbuválódott kompániának minden justizmord ítéletét hatályon kívül helyezik az illetékes hazai igazságszolgáltatási testületek, az ártatlanul meghurcolt és kivégzett politikusokat és katonatiszteket pedig rehabilitálják, s a róluk terjesztett hazugságokat, illetve rágalmazó tényállításokat a történelemkönyvekből is kihúzzák). Képíró Sándor végül 1948 augusztusában Argentínában telepedett le, s Buenos Airesben élt csaknem egy fél évszázadig. Miután az 1990-es impériumváltás után ottani magyar diplomatáktól ígéretet kapott arra, hogy nem lesz bántódása, 1996-ban hazatelepült. (Sok furcsaság történt Horn országlása időszakában diplomáciai vonalon is, emlékezzünk arra, hogy Wass Albertnek nem adta vissza a Kuncze-féle belügyminisztérium a magyar állampolgárságot, s egy ausztráliai magyar ügy – a Bárdy Magda kontra Vajda Tibor ál-fogorvos, volt ÁVH-s őrnagy tíz évig húzódó új-dél-walesi pere – kapcsán, ismét csak „lop stop” Gábor hivatala, olyan eget verően hazug tartalmú dokumentumot adott ki a sydney-i bíróságnak, miszerint az ötvenes évek elején az ÁVH nem alkalmazott testi kényszert, kínvallatást a foglyokkal szemben). Azonban amikor a Wiesenthal Center által 2002-ben elindított az „Utolsó esély” projektjet 2004-ben kiterjesztették Magyarországra is, Képírót a minden spionnak kijáró 10 ezer euró júdáspénz ellenében feljelentették, s így kezdetét vette a derék magyar hazafi kálváriája, vagyis – miként fentebb már említettem – 2009. szeptember 14-én büntetőeljárást indítottak ellene, 2011. február 14-én pedig megtörtént a vádemelés a 97 esztendős, tisztességben megőszült idős ember ellen. A történethez hozzátartozik, hogy Ungváry Krisztián történész véleménye szerint a Képíró elleni vádak alaptalanok, esetlegesen csak abban terhelhetné felelősség, miszerint nem ellenőrizte kellőképpen beosztottai munkáját.

Azonban van itt egy, a nemzeti szuverenitásunk mibenlétével súlyosan összefüggő kérdés is. Nevezetesen az, hogy a történelem színpadáról belátható időn belül lelépő közel-keleti miniállam – nem hatósága, hanem – valamely civil szervezete egyáltalán miféle jogalapon ad instrukciókat, fogalmaz meg elvárásokat, nyújt át egyfajta ultimátumot bármely, Izraelen kívüli állam hatóságainak? S az illető országok miért gazsulálnak és csúsznak hason Zuroffék előtt? Ki ő? Mi köze van neki történetesen Magyarország bel- és igazságszolgáltatási ügyeihez? Egy, a magyar állam felségterületén történt bármilyen katonai-, polgári- vagy büntetőjogi vonatkozású perhez? Zuroff az ügyészség döntésének ismeretében elégedetten nyilatkozta a sajtónak, miszerint „most már végre láthatjuk a fényt az alagút végén”. Ezt szívből reméljük mi is. Egyszersmind őszintén kívánjuk a Wiesenthal-expressz zsidó utasainak, hogy ama vizuális élményforrás a szembe jövő tehervonat reflektorfénye legyen.

S mivel írásunk címében párhuzamos életrajzokat ígértünk, nézzünk egy olyan esetet, amikor egy zsidó követett el emberiség ellenes bűntetteket, tömeggyilkosságok aktív résztvevője volt, illetve ezek elkövetésére adott parancsot – nem elhanyagolható körülményként -, mindezt békeidőben. Az aligha meglepő a tisztelt olvasónak, hogy Izrael számára a nemzetközi joggal a legteljesebb összhangban, a világ bármely állama megfogalmazhat egy zsidó háborús bűnös elítélésére vagy kiadatására irányuló diplomáciai kérelmet, a „választott nép” minden egyetemes törvényen felül és kívül álló állama ezt negligálni fogja, s kimenekíti a büntetőjogi felelősségre vonás elől akár a legcégéresebb hóhérlegényeit is. Emlékezetes lehet , az 1990 utáni időszakban nagy vihart kavart a Shlomo Morel – ügy. A második világháború befejeződésekor 26 esztendős zsidó terrorista Lengyelországban, a felső-sziléziai Schwientochlowitzban,   németek számára létesített megsemmisítő táborának lett a parancsnoka. Egy amerikai zsidó író és újságíró, John Sack Elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című – hosszadalmas küzdelem után és árán – 1993-ban megjelentetett könyvének Solomon bosszúja fejezetében szemtanúk visszaemlékezései alapján elmondja, hogy Morel parancsára a nőket és gyermekeket kisméretű kutyaólakba kényszerítették, és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, s aki nem tette ezt elég hangosan vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott a helyszínen eszméletlenre verték vagy halálra kínozták. Megparancsolták az embereknek, hogy teljes erővel a földön fekvő társaik gerincére ugorjanak. Az egymás elleni bokszmeccseken a németeknek véresre és eszméletlenre kellett egymást verniük, s olyan horrorisztikus jelenet is előfordult, hogy az egyik fogolynak a sok ütéstől kiesett az üvegszeme. Rendszeresen, társaik szeme láttára a zsidó fogdmegek tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a pribékek az aktus előtt hosszú sorban állva vártak arra, míg mindegyikükre sor kerül. A smasszerek arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva szétmarcangolják a nemi szervüket. Ezeken a szörnyűségeken Morel személyesen részt vett , vezette a haláltábor foglyainak kínzását.

1990 után a Morel-ügy a lengyel bűnüldöző- és igazságszolgáltatási szervek látóterébe került. S minthogy a szadista vadállat zsidó terrorista rémtettei bizonyítást nyertek, Varsó, illetve az ügyben jogilag illetékes katowicei államügyészség többször is kérte Izraeltől a schwientochlowitzi tömeggyilkos kiadatását. 1998-ban az ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki Morel ellen, újólag kérve Tel-Avivot, hogy a gazembert 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. „Természetesen” a zsidó állam elévülésre hivatkozva megtagadta a lengyel hatóság kérésének a teljesítését. Nem tartozik ugyan szorosan tárgyunkhoz, ám óhatatlanul felötlik bennünk, hogy az egy esztendeje, Auschwitzban elkövetett közönséges rongálás vétsége esetében (emlékezetes: néhány személy leszerelte a főbejárat fölötti „Arbeit macht frei” felirat összes betűjét) az izraeli vezetés óriási nemzetközi botrányt kavart, s követelte (sic!) a lengyel államelnöktől és miniszterelnöktől a tettesek mielőbbi kézre kerítését, valamint példaértékű, és elrettentő hatású megbüntetését. Leghangosabban a gójok ügyeiben közismerten viccelődő-ironizáló kedvű mókamester, Simon Peresz államfő.

Nos, tehát az akasztófa helyett Morel békésen éldegélt álnéven az izraeli fővárosban a Moszad által – amely nem mellesleg az összes létező nemzetközi jogszabályt és diplomáciai normát lábbal tiporva 1960-ban egy szuverén állam, Argentína területéről, annak hatóságai és állami szervei tudta és beleegyezése nélkül, elrabolta Adolf Eichmannt, akit majd Jeruzsálemben „bíróság” elé állítottak és kivégeztek 1962-ben – védelmét élvezve a nap 24 órájában, továbbá állami, kiemelt nyugdíjban részesült 2007-ig, amikor is „ágyban, párnák közt” a gyehenna kénköves tüzére szállott ördögi lelke.

Morel és Képíró életútja tragikusan példázza az új, cionista világrend lényegét. Izrael és a zsidóság a választott, ennélfogva uralkodó nép, a vele szemben megfogalmazott kritika antiszemitizmus és fajgyűlölet, mi több maga a tervezett genocídium előjátéka. Ellenben ők bármilyen borzalmas és kegyetlen zsidó gaztettet is igazolhatnak, illetve felmentést adhatnak annak terhe alól maguknak a történelmi szenvedésekre és az ún. holokausztra történő permanens és kissé már unalmas hivatkozással.

(Nemzeti InternetFigyelő)

Kommentál

A zsidó vallás szerint egy zsidó által nemzsidó megölése nem bűn követet módon. Nemzsidó Bíróság nem vonhatja felelőssé. Elszámolni a rabbik tanítása szerint csak az Istennek tartozik. Valamint az ilyen esetekben nem szabad hangsúlyozni vagy el kell titkolni a zsidó vallását, mert az zsidó hit szerint maga az "antiszemitizmus". Ha szükséges meghamisítják a történelmet is ennek érdekében. Így nem beszélünk a szovjet-kommandóról, akiket "antifasisztáknak hívunk". Mivel többségében büszke zsidók vezették civil nők és gyermekek ellen a leszámolást.

Jobboldali gondolat