2012. április 5. Közélet

Nagycsütörtök van, az Egyház ma Krisztus szenvedésének kezdetére, az utolsó vacsorára emlékezik. E nap délelőttjén a püspökök az olajszentelési misén megszentelik a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor használt krizmát.

Nagycsütörtök este a szentmise elején Krisztust dicsőítik a hívek, majd az orgona, a templomok csengői és harangjai elnémulnak: a nagyszombati szertartáson csendülnek fel majd újra, hirdetve Krisztus feltámadását. A nagycsütörtöki szertartáson többek között Krisztus különös tettére is emlékezünk: az utolsó vacsorán megmosta tizenkét tanítványának – köztük az őt eláruló Júdásnak - a lábát.

A mai evangéliumban ezt olvassuk (Jn 13, 1-15):

„Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: ’Uram, te akarod megmosni az én lábamat?’ Jézus így felelt: ’Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted’. De Péter tiltakozott: ’Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.’ Jézus azt felelte: ’Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám’. Erre Péter így szólt: ’Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!’ Jézus azonban kijelentette: ’Aki megmosdott, annak csak a ábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.’ Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: ’Nem vagytok mindnyájan tiszták.’ Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: ’Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg’."

A lábmosás evangéliumi jelenete egyike a legtitokzatosabbaknak. Jézus nem egyszerűen a szeretet gesztusával cselekszik. Jézus az alázatra ad példát. Romano Guardini írja:

„Az alázat nem az emberben fakad. Az útja nem alulról felfelé vezet, hanem felülről lefelé. A kicsinynek a magatartása, ha meghajlik a nagy előtt, még nem alázat, hanem igaz gesztus. Alázatos a nagy, ha meghajlik a kicsiny előtt. Az ilyen a kicsinyben lát egy titokzatos méltóságot. És az alázat az, hogy ezt a méltóságot észreveszi, kiemeli és meghajlik előtte.” Ahogy Szent Pál írja: Krisztus kiüresítette, megalázta magát, hogy áldozatával megváltson minket bűneinktől. Az idézett evangéliumi jelenet ennek az áldozatnak a kifejezése. Péter nem érti Krisztust, a lábmosás gesztusában megnyilatkozó titkot. Krisztus azt mondja neki, „ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”.

Majd a példa követésére hívja fel a tanítványokat, ami azt jelenti, hogy követniük kell az isteni önátadás példáját, s részt kell venniük ennek a titoknak a végrehajtásában.

A lábmosás jelenete az alázat fontosságára hívja fel újra és újra a Krisztus-követők figyelmét. Mert a követés azt jelenti: a hívő mintegy beöltözik Krisztus titkába, követi Krisztust az önkiüresítés művében, hogy megvalósulhasson maradéktalanul az Atya akarata.

Elmélkedésül a mai napra ajánlom az olvasók figyelmébe Prohászka Ottokár püspök költői sorait:

„Jézus hangulata zöldcsütörtök este. Az utolsó vacsora terme telítve van Jézus nagy lelkével. A lelkek is sugároznak, s emlékeikben le van foglalva szellemük. – A kőszén a napnak sok ezer év előtt kisugárzott hevét adja ki; a nagy lelkek műveikben és intézményeikben sugározzák ki melegüket. S van-e mű és intézmény, mint az Oltáriszentség; nemcsak szelleme van meg itt Jézusnak, hanem ő maga, annak az első, szent, sejtelmes, szeretettől telített estének érzelmeivel. Lelke felhő; áldás permetezik s villámok villannak belőle. Főérzelme a szeretet, mely nem bír elszakadni; szeretetről, páratlan, hősies érzésekről beszél, azután teljes öntudatában annak, hogy ’Istentől jött s hozzá megy vissza’, mélyen megalázva magát, mossa tanítványainak lábait; már nem beszél, hanem alázatban leborul mindegyik előtt külön, hogy megrendüljenek annak átérzésétől, hogy mennyire szereti őket! Azt érezzétek, amit Krisztus érzett. Szemében mély tűz ég; izgatott; keze izzadt, tapadós; lázas érzések járják át lelkét. El kell szakadnia; szívének ez kín és gyötrelem; de szeretete győz: emlékül itt hagyja titokzatos, szentségi jelenlétét. Az ő szeretete sem tagadja meg a maga természetét; együttlétet akar és azt meg is teremti. Íme Jézus tanítványainak lábainál; ha nem szeretne, nem volna oly alázatos és viszont, ha nem volna oly alázatos, nem tudna úgy szeretni. Félre a sivár, köves, rideg lelkülettel; úgy akarok szeretni, hogy testvéreim lábait is megcsókolom.”

(Prohászka Ottokár: Elmélkedések az Evangéliumról. Bp., Szent István Társulat, 1924, 467-468. o.) (Szalay László)

Szabad Hirek