2010. december 9. Közélet
Írásom
címe első nekifutásra teljes történelmi képtelenségnek és
anakronizmusnak tűnhet, minthogy egy olyan korszakot, illetve történelmi
szakkifejezést kapcsol össze, amelyek semmiképp sem hozhatók valamiféle
históriai közös nevezőre, mivel minimálisan is egy félévezrednyi
távolság választja el őket egymástól. Magától értetődően a holokauszt,
illetve a holokausztper fogalmát átvitt, metaforikus értelemben
használom, s azt kívánom vele egyértelműsíteni és plasztikusan
érzékeltetni, hogy fölöttébb racionálisnak tudományosnak gondolt
korunkban - bizonyos büntetőjogi területeken - ugyanolyan
prekoncepcionális ítélkezési gyakorlat érvényesül, miként a - teljesen
hibásan és hamisan - sötétnek, babonásnak tekintett középkor rettegett
boszorkánypereiben. Azokban sem kellett a "bizonyítást nem kívánó,
közismert" tényeket érvekkel, ellenérvekkel szembesítve megvitatni és
argumentálni a bíróság előtt.
A középkori joggyakorlatban evidenciának minősült, hogy léteznek rontó
szellemek, amelyek emberi vagy állati külsőt öltve megrontják és
hatalmukba kerítik a hívő ember lelkét, s halálos bűn elkövetésére
kényszerítik különféle orgiákon, boszorkányszombatokon, s egyéb, a
fekete mágia kárhozatát magukon hordozó rituális szeánszokon. Ismert
például, hogy már Nagy Károly, illetve Jámbor Lajos törvényei is kemény
büntetésekkel sújtották a lobogó lidérceket, akik akik nem átallottak a
légkörben testet öltve megjelenni. Aztán szép számban találkozhatunk a
korabeli forrásanyagban olyan esetekkel, amikor állatokat vont a
nagybecsű ítélőszék büntetőeljárás alá boszorkányság vádjával. A
franciaországi Corbeilben például az 1466. évi bírósági számadáskönyv
szerint az ott gyalázatos cselekedeteik miatt kivégzett bizonyos
Gillet-Soulart nevű polgár és kocája ellen indított per költségeit
tételesen elszámolják. Így a kocának kiásott gödör, valamint 14 napos
őrzésének, etetésének és a máglyán történő elégetéséhez szükséges
rőzsének az ára is bekerült a bírósági kiadások költségvetési rovatába.
Nagyon
tanulságos ebből a szempontból a kiváló francia romantikus regényíró,
Victor Hugo "A párizsi Notre-Dame" című méltán népszerű regénye is. Ott
ugyanis a főhősnőt, a mindenki által cigánynak vélt - valójában persze
nem az - Esmeraldát és kecskéjét boszorkányság vádjával citálják bíróság
elé egy gyilkossági ügyben. Az egyházi tanács királyi ügyésze,
jogszabályi előírásból következő hivatali kötelezettségének eleget téve,
a következő épületes szónoklatot intézi a tárgyalóterembe megidézett
Djali nevű jámbor állathoz: "Figyelmeztetjük a kecskébe öltözött
gonoszt, mely eleddig mindennemű ördögűzésnek ellene szegült, hogy ha
rontásában megátalkodik, és a bíróságot rémítgeti, kénytelenek leszünk
bitóra vagy máglyára küldeni". Magában a vádiratban pedig a következő
állítást fogalmazza meg a törvényszék: "A vádlott, aki a cigányok
nemzetségéből származik, boszorkányságra adta magát. Március 29-ének
éjjelén, szövetkezve a perbe vont ördöngös kecskével, együttműködve a
sötét hatalmakkal, bűbáj és ördögi praktikák alkalmazásával megsebezte
és tőrrel ledöfte Phoebus de Chateaupers-t, a királyi őrség kapitányát".
A
kínvallatás után, melynek során a szerencsétlen áldozat minden, a
terhére rótt gaztettet bevall, immár semmi akadálya a töredelmes
beismerésnek. Esmeralda bevallja, hogy "látta a felhők közt a Belzebub
küldte kost, amelyet csak boszorkányok láthatnak, amikor gyűlésbe hívja
őket (...), imádta Bafomet koponyáit, a templomosok e förtelmes
bálványait (...), hogy rendszeresen paráználkodott a perbe vont
idomított kecske alakjában megjelenő sátánnal (...), végezetül bevallja
és elismeri, hogy az ördögnek és a közönségesen csuhás lidérc néven
ismert gonosz szellemnek a segítségével (...) megsebesített és
meggyilkolt egy Phoebus de Chateaupers nevű kapitányt".
Az efféle bűnperekben józan, racionális érvekkel természetesen nem
lehetett előhozakodni, jelen esetben például azzal, hogy mekkora
ostobaság az egész boszorkányság-história. Az értelmetlenül agyongyötört
Esmeralda ügyvédje is azzal érvel, miszerint már az V. századi száli
frank törvény kimondja, hogy "ha egy boszorkány embert evett, s ez
rábizonyul, 8 ezer dénár, azaz 200 arany solidus bírsággal sújtassék".
Vagyis védence érdekeinek védelmében kénytelen kinyilvánítani a
boszorkányhit elfogadását, hiszen csak ezen értelmezési világnézeti és
büntetőjogi kereteken belül számíthat arra, hogy a törvényszék a lehető
legméltányosabb ítéletet szabja ki rá.
Úgy
tűnik azonban, hogy nemcsak a 15. századnak, hanem jelenkorunknak is
megvannak a maga boszorkányperei, melyeken bizonyos eseményeket
evidenciának kell tekinteni, még akkor is, ha ezek a további bizonyítást
nem igénylő valóságmozaikok az elmúlt hat évtizedben bizony,
meglehetősen jelentős metamorfózison estek át. S a szóhasználat is alig
változott. Hiszen 1945 után a boszorkányok, sátánfiak, Bafomet, Belzebub
szerepét átvették a nagy világégés vesztes országainak prominens
alakjai, ennélfogva mindazok a közéleti szereplők, akik a későbbiekben
valamiféle spirituális vonzalmat tápláltak a - kétségkívül - heroikus
küzdelemben letűnt nemzetiszocialista, illetve fasiszta rezsimek és azok
ideológiája, valamint történeti főszereplőik iránt, rögvest
kiátkoztattak a "szalonképes" politika polkorrekt páholyaiból az új
világrend hatalmasságainak s kodifikációs gyakorlatának köszönhetően. A
hatalmi szándék, s az egész hivatali processzus lényegi üzenete
változatlan maradt az idők során: sakkban, illetve rémültben kell
tartani a potenciális vagy a valóságos alternatív ideológiai-politikai
törekvések szószólóit.(Forrás: Kuruc.info)
JOBBIK GONDOLAT
Kapcsolódó hírek:
A felsőrendű zsidó, aki nem vallásos, nem tud héberül, és nem Izraelben él, kicsoda, micsoda?
"Társadalmi méretű gazemberség és félrevezetés" - szakjogász a Kúria döntéséről
35 évet kapott egy pedofil brit zenész - Lan Watkins, semmi jel a megbánásra
Balogh István "nem emlékszik", mennyiért vette a házát