Mi magyarok már régen nem Kossuth Lajos üzenetére várunk, mert tudjuk, hogy hiába várnánk, s egy nagyon régi holt üzenetre amúgy sem kapnánk fel a fejünket. Más a világ, mások lettünk magunk is. Mégis, miközben mi itthon a negyed évszázaddal korábbi rendszerváltó szándékainkat élesztgetjük újra, és arról beszélünk, hogyan kellene végre a magunk lábára állni és a saját úton elindulni, jönnek máshonnan furcsa üzenetek. Jönnek sokfelől, mégis mindig ugyanonnan. Újabban Ausztriából érkeznek, a szomszédságból, mintha ezúttal az intőosztogató kezeket oda telepítette volna valaki.

Paul Lendvai mester magyarellenes machinációit már csaknem megszoktuk. Tudjuk, hogy ő valamilyen rejtélyes okból az osztrákok, németek kedvence, legalábbis bizonyos politikusoké és hatalmi csoportosulásoké. A különös talán az, hogy az idők során ahelyett, hogy tudatos és elszánt magyarellenes rágalmaival és hazugságaival még a megbízói körében is lejáratta volna magát, inkább adtak alá egy sánta gebét, hogy azon fussa be élete utolsó szakaszának dicső pályáját.

Ausztria küldi most nekünk az intőt általa egy arcátlanul torzító, a közszolgálati csatornán sugárzott film által, hogy ne tegyünk egyetlen lépést sem tovább a diktatúra felé, mert már így is jócskán átléptük a tűréshatárt. De miféle tűréshatárt? És kik jelölték azt ki a számunkra? Talán az osztrák demokrácia reszket a magyar diktatúrától?

Aligha. Valószínűleg inkább a Paul Lendvai-félék kezdtek el jobban félni, és váltak az eddiginél is agresszívabbá ijedtükben. Az ő körükben egyébként is feltűnően kedvelik a preventív háborúkat, olyannyira, hogy ha másképp nem megy, hát ők maguk keltenek viszályt, hogy aztán ellenségesnek minősíthessenek másokat, és ürügyet teremthessenek maguknak a támadásra.

Most voltaképpen egyszerűen csak arról van szó, hogy a magyar kormányt és elsősorban persze annak elnökét meg kell buktatni, máskülönben nem lehet kinevezni az általuk etethető és idomítható helytartó tanácsot Magyarországon. Ezért kell mindenáron diktatúrának nyilvánítani a mai magyar politikai rendszert, és diktátornak Orbán Viktort, s ugyancsak ezért van minden egyéb: a sajtószabadság féltése, az ellenzék féltése, az emberi jogok féltése, a köztársaság féltése és a féltés úgy általában, hogy az ország, amely az övék is lehetne, ne lehessen a miénk, mert mi felettébb veszélyesek vagyunk Európára és a demokráciára. Ezt akarják nyomatékossá tenni azzal, hogy nemcsak Paul Lendvai mondja, de egy hátborzongató film is láttatja, és mondják olyan magyarországi hiteles személyek, mint például Bauer (nem a „körmös”, hanem a fia!) és Gyurcsány (nem az, aki újra miniszterelnök szeretne lenni ebben a „kurva országban”, hanem az, aki a pártonkívüli barátját látná szívesen abban a székben). Mert most így tetszik nekik játszani.

Nézzük, mit üzen Gyurcsány Ausztriából nekünk és a nagyvilágnak. A „rangos” Die Presse mihez nyújt teret hasábjain a csúfosan megbukott miniszterelnöknek? Gyurcsány azt mondja, hogy a magyar egy félig feudális társadalom, a magyar nép teljes egészében állam- és felsőbbséghívő. Mondja ezt az a volt miniszterelnök, aki legalább kétszer támadt rá brutálisan és látványosan arra a népre, amelynek szolgálatát kellett volna vállalnia, és akinek ez az ország legfeljebb a saját vagyonosodására volt jó. Mondja arra a népre, amely a történelmében többször megmutatta már – mellesleg a világ csodálatára – a szabadságért és a hazájáért való áldozatvállalás minden készségét és képességét a mindenkori idegen uralom és a túlerő ellenében. Ha egy volt miniszterelnökben nincs annyi méltóság és becsület, hogy bukása után legalább a magyarságot, a nemzetét és népét ne gyalázza, az csak azt bizonyítja újfent, hogy ehhez a nemzethez és ehhez a néphez nincs és nem is volt köze soha.

Természetesen Gyurcsány arról sem feledkezik meg közben, hogy Orbán Viktort „putyinistának” nevezze, mert az állam „teljhatalmában hisz”. Ezzel egyszerre akarná leminősíteni Orbán Viktort és azt a Vlagyimir Putyint, akinek oly szívesen állt volna a szolgálatába, ha az orosz elnök éppen egy ilyen figurára tartott volna igényt. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a nyilatkozó Gyurcsánynak ugyan milyen képzetei lehetnek az államról, állam és társadalom viszonyáról, ha még emlékszik a hírhedt őszödi beszédére, vagy arra, hogyan verette és lövette az ünnepelni indult tömeget állami eszközökkel, és ki tudja, miféle zsoldosokkal a magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján.

Az már a mai magyar igazságszolgáltatás durva igazságtalansága, hogy sem ezt, sem más egyebet mindeddig senki nem kért rajta számon. Mindez lehetne magyar belügy. Attól nem egészen az, hogy éppen a szomszédos Ausztria ad lehetőséget az egész magyarság elleni támadásra, a rágalmazásra olyanoknak, mint Gyurcsány és társai. Éppen az az Ausztria, amelynek polgárai történelmi okokból is egy kicsit jobban ismerhetik a szomszédos magyarságot, mint a távolabbi népek fiai. És éppen az az Ausztria, az a Bécs, amely a Habsburgokkal a feudalizmus, a feudális birodalmi politika utolsó bástyája volt Európában. Gondolom, most az osztrák polgárok java is csodálkozik a Die Presse gesztusán.