2010. január 21. Közélet

Lehet-e pofázni? Magyarán van-e joga az utca egyszerű emberének ahhoz, hogy két országgyűlési választás között is véleményt alkosson a dolgok menetéről. Ezúttal persze szavazócédulák nélkül, közvetlen módon.

Sovány érv a tiltásra az, hogy nemes és fennkölt rendszerünket parlamenti demokráciának hívják. Még soványabb, amikor a politikusok azt mondják, szavazzatok ránk, majd bízzátok magatokat a kormányunkra. Ez egyébként a szocialista párt kedvenc lemeze.

De ha már meg is engedjük a pofázást, akkor vajon miként, milyen stílusban alkothat véleményt egyáltalán az egyszerű nép? És van-e joga bárkinek is a stílust, de különösen a tartalmat bármiféle írott vagy íratlan törvénnyel szabályozni?

Ferge Zsuzsa szociológus beszélt nemrég a rádióban a magyarországi gyermekszegénységről, majd pedig a szegénységről úgy általában is. Sok érdekes és fontos dolgot mondott. Azzal együtt, hogy összemosta a szegénység különböző formáit. Egy kalap alá véve a cigányok szegénységét azoknak a szegénységével, akiket a szocialista kormányzás és annak következménye, azaz a pusztító válság dobott az utcára. A magyarországi cigányok szegénysége ugyanis – jobb szó nincs – történelmi jellegű, és nagyon sok identitásbeli és kulturális elem szövi át. Az biztos, hogy személy szerint a romák nem tehetnek róla, történelmük és saját hagyományrendszerük foglyai ők is. Mint mi is.

Sajnos azoknak a sorsát sem lehet azonban egyszerű szociológiai fogalmakkal ábrázolni, akik a válság során kerültek az utcára. Azaz szegényekké váltak. Itt nemcsak a bérből és fizetésből élő emberekről van szó, de kisvállalkozókról, sőt immáron olyan középvállalkozók sokaságáról is, akiket a megszorítások hoztak lehetetlen helyzetbe. Azaz löktek vagy löknek éppen mostanság szegénységbe. Így vagy úgy, de minden szegény az úgynevezett aktív réteg szolidaritására szorul majd. Ez természetes. Ferge Zsuzsa azonban elmondta, hogy napjaink szegényei sajátos harapófogóban vergődnek, amelynek egyik szárát a felülről jövő megszorítások, másik szárát pedig az alulról jövő populista elégedetlenség jelenti. Hangok, amelyek azt mondják, elég a szegényekből, a szegények eltartásából!

Ferge Zsuzsa olyan éllel említette meg mindezt, mintha ezek a kijelentések és vélemények nem felelnének meg a „politikai korrektség” jól ismert szabályainak és a demokrácia elvének.

Márpedig aligha lehet elvitatni az aktív keresők jogát attól, hogy véleményt nyilvánítsanak. Nem lehet azt elvitatni senkitől sem, és persze akkor sem, ha az a vélemény kellemetlen, egyenesen konfrontatív. Nemcsak arról van szó, hogy szinte megsemmisítő módon növekszik az inaktív társadalmi tömb aránya az aktívhoz mérten, de egyre kisebb az a kenyér is, amelyet az aktívak rétegének több részre kell törnie. Nehéz, és egyre nehezebb, sanyargatóbb a helyzet. Miközben semmilyen értelmes kormányzati beavatkozás jeleit nem látni. Sőt! A magyar gazdaságban keletkező nyereséget továbbra is kiviszik – mert kivihetik – a multik, állami pénzekkel hizlalják Bajnaiék a bankokat, miközben a komprádorkodó MSZP-s elit csupán péterfilléreket potyogtat a szolidaritási alapba. Szemmel láthatóan ugyanaz a stratégia érvényesül, mint amelyet a bolsevikok eszeltek ki 1917-ben. Még a húst is lerágták az orosz középosztályról…

Ugyanez a program most itt is. A torz magyar társadalmi fejlődés következménye, hogy napjainkra már az is középosztálybelinek számít, akinek csak egy soványka kis minimálbéres állása van valahol, a szétzilált magyar gazdaság romjai között. De mint keresőnek, neki újabb és újabb terheket tesz a kabinet a nyakába a szolidaritás hangzatos jelszavával, és senki sem hallja majd meg azt a segélykiáltást, amikor ezek a súlyok őt is a földbe nyomják. És ha kellőképpen érdes és keresetlen lesz ez a kiáltás, vagyis a valóság nyers, de igaz hangja, akkor le is lehet populistázni. Noha ez a hang, ha szól, akkor mindannyiunkért szól. És mindenekelőtt azt a politikai filozófiát szólítja, amely természetesnek veszi a keresők és az inaktívak ellentétét egy társadalomban. Sőt, rájátszik erre, mesterségesen növelve a köztük lévő feszültséget. Ma ez a hatalom megtartásának egyik fegyvere a politikai baloldalon, ahol úgy tesz majd a szocialista kormány a várható márciusi osztogatásokban és ígéretözönökben, mintha kegyesen lenyúlna a legkiszolgáltatottabbakért. Eközben szó sincs a gazdák felkarolásáról, a kis- és középvállalkozásokat segítő Széchenyi-tervről, olcsó és ügyes munkahelyteremtésről. Azaz mindarról, ami direkt és áttételes módon is enyhítené a magyarországi szegénységet.

Bajnaiéknak így jó. Pont így! És a többieknek?!

Ugyan! Ők majd nézegethetik a banánt a címerben, aminek igazság szerint már ott kellene lennie. Oda is kerül, ha nincs a helyén a szívünk tavasszal.

Mert attól parlamenti egy demokrácia különben, hogy nem csak pofázni kell, szavazni is.

( Magyar Hirlap online alapján szerk.)