2012. szeptember 21. Közélet

Azt már megszoktam, hogy baloldali-liberális szerzők időről-időre „antiszemita” váddal illetik Prohászka Ottokárt, a néhai székesfehérvári püspököt. Az viszont mindig elgondolkodtat, ha ún. „nemzeti radikális” oldalon jelenik meg hasonló vélemény. Igen, elgondolkodtat, mert kénytelen vagyok levonni azt a következtetést, hogy összenő, ami összetartozik. Az alábbiakban azt igyekszem újfent bizonyítani, hogy „jobboldalról” miként hamisítják meg egyes szerzők Prohászka Ottokár gondolatait.

Az egyik „radikális” honlapon olvasom ezt a címet: „Hiába tiltakoznak a konzervatívok, hogy nem antiszemiták, nekik mindenki az, aki köreiken kívüli”. A cím elolvasása után megálltam: kik is azok a „nekik”? Talán éppen az említett „konzervatívok”?

Aztán nekiveselkedtem az első bekezdésnek, s közelebb jutottam a válaszhoz:

„Hiába bizony s hogy mennyire, elég újraolvasnunk a legendás német lapkiadó, Theodor Fritsch (1852-1933) mindmáig elhallgatott, megcáfolni mégsem sikerült gondolatait, aki pontosan ugyanarra a következtetésre jutott népe velük szemben való örökös önvédelmi küzdelmeiben, mint nálunk Prohászka Ottokár, aki szerint az antiszemitizmus 'nem holmi kisebbrendűségi érzésből fakadó meddő gyűlölködés, hanem az őket befogadó nemzet emelése, szellemének ébresztése, nemzeti öntudata felkorbácsolása, elvégre a zsidó az emberiség ostora: ha buta és lusta vagy, rád ver'.

A „nekik” tehát a zsidókra utal. A szövegben – látjuk – egy Prohászka-idézet szerepel, ezt a részt külön kiemeltem. Itt ugyanis valami nem stimmel. Nem tudom, melyik Prohászka-írásból emelte ki a vastag betűs részt a cikk szerzője, de itt mintha az amalgámozás jól ismert módszerét érnénk tetten.

A cikk szerzője hosszan idéz Theodor Fritsch egyik „felvilágosító” művéből, majd így fejezi be a német szerzőt méltató írását:

„Végkövetkeztetése megfogadásától függ létünk: 'A népek és fajok harcát végső soron nem a fegyverek és ágyúk döntik el, hanem a szellem.'. Ezt tudatosítja könyve, amely, mint írja, ’elég anyagot ad minden gondolkozó embernek, hogy átlássa a zsidót, annak szegényes lelkét, és ez elég ahhoz, hogy megvédjen a zsidó támadások ellen. Meg fog arra tanítani, hogy undorral kerülje el a leprásokat, és becsületes szeretetből óvjon minden igaz embertestvérét tőle. Akiket nem lehet óvni és tanítani, azokat hagyni kell, hogy menjenek útjukon. Ezek nem szolgáltak rá másra, mint hogy a lélek fojtogatójának áldozataivá legyenek.’

Száz szónak is egy a vége: hiába tiltakoznak a konzervatívok, hogy nem antiszemiták, nekik mindenki az, aki köreiken kívüli, amint a legendás német lapkiadó, Theodor Fritsch (1852-1933) iménti, mindmáig elhallgatott, megcáfolni mégsem sikerült gondolatai is mutatják, aki éppen ezért pontosan ugyanarra a következtetésre jutott népe velük szemben való örökös önvédelmi küzdelmeiben, mint nálunk Prohászka Ottokár, aki szerint az antiszemitizmus 'nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése', a nemzeti öntudat felkorbácsolása, elvégre Fritsch szavaival 'a zsidó az emberiség ostora: ha buta és lusta vagy, rád ver.”

A fenti szöveg végén szereplő idézeteket ismét kiemeltem, s arra kérem az olvasót: vesse össze ezt a szövegrészt a cikk első bekezdésében szereplő citátummal. Ott Prohászkának tulajdoníttatik a megállapítás: „a zsidó az emberiség ostora”. A cikk végén azonban ezeket a szavakat Fritschnek tulajdonítja a szerző. Mi hát itt az igazság? Honnan vette az amalgámozott Prohászka-idézetet a cikk szerzője?

Írtam már korábban erről a Prohászka-szövegről, most csak ismétlem korábbi szavaimat. 1918-ban az Egyenlőség című lapban dr. Vázsonyi Vilmos az antiszemitizmus „szervezésével” vádolta meg a katolikus egyházat. Prohászka Ottokár felvette az elébe dobott kesztyűt, s az Alkotmány című lapban válaszolt a jeles politikusnak. A püspök határozottan visszautasította a vádat:

„Először is nyomatékkal s teljesen megfontoltan ki kell jelentenem, hogy mi semmiféle antiszemitizmust nem csinálunk, azt nem szervezzük.”

(Prohászka Ottokár: Iránytű. Bp., Szent István Társulat, 1929., 189. o.)

A püspök azt fejtegeti, hogy zsidó oldalról bizonyos megnyilvánulásokat uszításnak, hajszának, antiszemitizmusnak minősítenek, de soha nem definiálják, s „tüzetesen meg nem határozzák”, mit is jelent az antiszemitizmus. S ez a baj: pontos meghatározás nélkül minden kritikára rá lehet sütni az „antiszemita” bélyeget.

Prohászka Ottokár az alább következő fejtegetés elején nem véletlenül tette idézőjelbe az „antiszemitizmus” szót: jelezni kívánta, hogy nem fogadja el azt az értelmezést, amelyet ellenfelei tulajdonítanak neki:

„Már most mi az én ’antiszemitizmusom’? Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, s ha kell korbácsold fel a magyar tunyaságot a statisztika számsoraiból font ostorral, hogy fogjon hozzá, hogy fogja meg azt, amije van, amihez léte, hite, tradíciói kötik, s amit el lehet veszteni s így aztán koldusbotra jutni. Az én antiszemitizmusom nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése, s ha nevezetesen ez utóbbit veszem, hát nem egyéb, mint antidekadencia, antiintellektualizmus, antiblazirtság. Nincs nekem más törekvésem, mint kereszténységgel, idealizmussal, nemzeti érzéssel telíteni az ifjúságot s a fáradt lelkű intelligenciát.”

(Prohászka Ottokár. i. m. 191-192.)

Kiemeltem azokat a szavakat, amelyeket a „radikális” honlap cikkének szerzője is idézett, s amelyeket bevezető soraiban egy bővebb, amalgámozott citátumba illesztett. Ami ugye hamisítás. Ugyanolyan elfogadhatatlan eljárás, mint amilyennel a baloldali-liberális szerzők egyes írásaiban találkozunk.

Már többször leírtam, megismétlem: Prohászkával kapcsolatban az „antiszemitizmus” vádja – alaptalan. Nem szeretem használni ezt a szót, hiszen annyira kiforgatták eredeti jelentéséből: ezért is teszem idézőjelek közé. Az idegen szavak szótárában az „antiszemitizmus” definíciója egyértelmű:

„antiszemitizmus:  a zsidókkal szemben a fajelmélet alapján mesterségesen szított gyűlölet.”

(Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Bp., Akadémiai Kiadó, 1999, 63. o.)

Prohászka Ottokár nem állt a fajelmélet talaján. Éppen ellenkezőleg: az asszimiláció híve és sürgetője volt. Íme:

„Én ellenkezőleg siettetni akarnám a nemcsak nyelvben, hanem érzületben s vallásban való egyesülést. Tudom, hogy a sátoraljaújhelyi borügynökök, akik a zsinagógába menekültek Schluss-aikkal s imaszíjaikkal, erre a lépésre nem alkalmasak. Ezeknek a nyakába csördült már, ha nem is Krisztusnak, de a rendőrségnek ostora! Van azonban sok-sok elem a zsidóságban, mely cseppet sem zsidóvallású, s ezeknek meg kell könnyítenünk az áttérést, nyitnunk kell nők és férfiak számára katechetizáló iskolákat, tartani kell részükre missziókat s fel kell őket venni s meg kell őket tartani nagy szeretettel a kereszténység és a magyarság kebelében.”

(Prohászka Ottokár: i. m. 193. o.)

Hol van ezekben a sorokban a fajelmélet alapján szított gyűlölet? S hol „az örökös önvédelmi küzdelem”? A fenti sorokból nem a „küzdelem” hangzavara, hanem a szeretet hangja szól.

Már sokan megírták, én csak megismétlem: súlyos tévedés, ha a fajelmélet alapján álló szerzőket összemossuk Prohászka Ottokárral. A nagy püspök soha nem vallotta a vér, a faj mítoszát; ha megéli a német újpogányság hatalomra kerülését, ugyanolyan éles szavakkal fordult volna a faji mítosz hirdetői ellen, mint ahogy Bangha Béla jezsuita páter tette például a Világnézeti válaszok című közismert művében.

Prohászka soha nem hirdette a nemzet, vagy a faj „mítoszát”. Nem is tehette, hiszen ez a „bálványimádás” összeegyeztethetetlen a jézusi tanítással. Az Ébredő Magyarok Egyesülete 1924. évi kongresszusán elmondott beszédét nem szokták sűrűn idézni, most megtöröm ezt a rossz hagyományt. Tessék figyelmesen elolvasni az alábbi sorokat:

„Voltak s lehetnek a nacionalizmusnak is túlzásai, aminthogy a legtiszteletreméltóbb elveket s irányzatokat karikatúrákká lehet elforgatni s túlhajtani. Túlzás az, ha valaki saját nemzetiségéből bálványt csinál s mástól el akarja tagadni azt a jogot, melyet magának követel. Túlzás, ha valaki csak magát, s nacionalizmusról lévén szó, csak saját nemzetét tartja kiválónak, úgy hogy a többit megveti. Túlzás, ha az emberiség nagy szellemi érdekeit, a tudományt, a vallást nacionalizálni akarjuk. Akik a cárizmus, cézaropapizmus fanatikusainak csaptak fel, azok nem szolgálták sem a nemzet érdekeit, sem az Isten szándékait. Valljuk be, bármily lelkes fajvédők vagyunk is, hogy a nemzetek nem bálványok, s hogy vannak az emberiségnek a nemzeti létérdekeknél magasabb s közös létérdekeik is, melyek a nemzeti eszmét sehogy sem gyöngítik, hanem éppen a nemzeti eszme erejében világtörténeti szerepre hivatott nemzeteket valami felsőbb egységbe, egy igazi s nem farizeusi népszövetségbe hívnak. Az igazság és az üdvösség s az Isten kegyelme olyan, mint a napsugár s a tenger lehelete; azoknak nincsenek vámsorompóik, s az örök eszmények úgy állnak fölöttünk, mint az égen az állócsillagok. Ezek az állócsillagok világítanak s irányt mutatnak mindnyájunknak, de nem mángolják le sem a Kárpátokat, sem a Pirenéket, s bár tükröznek a Rajnán s a Dunán, de nem szárítják ki azokat. Ezek is nemzetiek maradnak az állócsillagok tükrözése dacára.

Így találja meg a helyét az igazi nacionalizmus a közös, örök eszmények kultuszában s nemzetek testvéri gyülekezetében.”

(Prohászka Ottokár: i. m. 333. o.)

Prohászka Ottokárnak nem „a zsidókkal” volt baja, mert nem állt a felsőrendűségi vagy kiválasztott fajelméleti alapon. Prohászka Ottokár bizonyos zsidó körök, csoportok, egyfajta szellemiség ellen lépett fel, s kritikája – néhány talán pontatlan, ezért félreérthető megjegyzéstől eltekintve – mindig megalapozott volt. A nagy püspöktől ezért mindig távol állt a nemzet, a faj, a vér „mítosza”. A később színre lépő, a katolikus egyház által is joggal megbélyegzett új pogányság híveihez, a faj, a nép „bálványimádóihoz”, illetve azok előfutáraihoz tehát semmi köze. A materialista alapozású „bálványimádással” szemben ma is iránytű számunkra Prohászka Ottokár. Ezért kell újra s újra fellépni a nagy püspök nézeteinek meghamisítói ellen.

Szabad Hirek